Nem is tudom mikor éreztem ekkora fizikai fáradtságot egy verseny után.
Az egész úgy kezdődött, hogy Winky az Utasellátó tulajdonosa, már tavasszal tudtomra adta, hogy erkölcsi kötelességem a csapatát erősíteni az idei Szalagon. A tavalyi J24-es 2. helyünk felértékelte elhitette vele, hogy idén is remek teljesítménnyel kápráztathatjuk el magunkat. A hajó technikailag is sokat fejlődött. Vadi új racsnis csigák, polírozható algagátlás, alig használt Quantum génua került a hajóra, valamint néhány kedves, de a vitorlázásban nem sok tapasztalattal rendelkező útitárs.

A nevezést szokás szerint az utolsó pillanatra hagytam, mert ez a szertartás része a kollektív élménynek. Itt tudom meg, hány hajó nevez, találkozom sok régi ismerőssel, és még nem olyan fontos, hogy mindenkinek gratuláljak. Kicsit kikapok, mert hangoztatni próbálom ősi viszolygásomat a sportorvosi bepecsételés észérvekkel nehezen védhető szentsége miatt. Mondanám a magamét, de leintenek: ha ezren el tudnak menni a sportorvoshoz akkor mit ágálok? És tényleg! Ha ezernek nem tűnik fel, hogy ez a rendszer mennyire értelmetlen, akkor velem van a baj. Vacsora a Kredenc-ben, kütyük feltöltése, szendvicskenés és gyors alvás.

Reggel az előjelzésen kívül semmi nem utal a várható nehézségekre. Fél órával a rajt előtt kiérünk kellemes rövidnadrágos idő Északkeleti szél, ilyet már nem egyszer láttunk. Követve emlékeim kimeríthetetlen tapasztalásait, kiválasztok egy ritkás szakaszt a rajtvonalon és pontban 9kor senki által nem zavartatva kifordulok délre. A hárompercesben elengedem a pink lufit, Halom Bori mozgalmának látványos jelképét és innen kezdve csak a versenyre koncentrálok. A többség szintén balcsapáson de jóval feljebb a rajtvonal Északi végéből rajtol. Kis hajóval mint a 24-es nem érdemes onnan rajtolni, mert a pozícióelőny hamar elvész a nagyobb hajók állandó zavart szelében. Ami még ennél is kockázatosabb, hogy a Déli oldal elvben eleve több szelet kap, ráadásul Keneséig folyamatosan élesedik, így gyakorlatilag egy slágon elérhető az első bója. Nos ebben bízva békésen poroszkáltunk egészen Aligáig, ahol kiderült, hogy a szél se nem élesedett se nem tompult, viszont az Északi oldal ezúttal nem ejtette foglyul az arra tartókat. A helyzet nem volt tragikus, de a megnyugtató előny helyett idegesítő hátrányt szenvedtünk legalábbis a J24 ben induló hajók élmezőnyéhez képest. A kenesei bójánál volt némi konfliktus egy harcos wiking sajátos szabályalkalmazása miatt, de a csörlőre hurkolódó shott által ennél többet is vesztettünk. A siófokig tartó szakaszon kis csapatunk megismerkedett a hátszélvitorla használatának rejtelmeivel. Tudásunk annyira elmélyült, hogy megkockáztatunk egy perdülést is, sőt a bója előtt még időben le is tudtuk szedni rakoncátlankodó spinnakerünket. Tihany felé menet finoman erősödött a szél, egy két hajó kitörési manőverekkel szórakoztatott bennünket. A csőben újra felugrott a spi, amivel egészen Ábrahámhegy vonaláig sikerült elvágtatnunk kellemes 3-4-es szélben. Ekkor a Tanuhegyek felől bejött a nyomás és innen már nem volt békesség. Szakadni kezdett az eső és dőlt a víz alulról felülről. A félszeles menet jól tűrte a génuát, de tudtuk, hogy a Szigligeti öböl túloldalán már élesen kell mennünk Keszthelyig. Felkészültünk a fock cserére, de a csücsök után lecsendesedett és simán elkarázoltunk a bójáig. A nyugalmas szakaszban megpróbáltuk kiegészíteni gyér ruházatunkat, táplálkoztunk és rákészültünk az éjszakára. A hosszú lóversenyben sikerült egy J-t megelőznünk így 4.-nek fordultunk még világosban a keszthelyi bójánál. A ruházatunk nem volt ideális. Az eső és a folyamatosan áztató felcsapó hullámok mindent átáztattak, az egyslágos menetben mindannyian féloldalasra zsibbadtunk. A hazaút csak annyiban oldotta a feszültséget, hogy kiegyenlítődött a zsibbadás, mert a víz most már balról érkezett. Ilyenkor az ember hiába növeli a rétegszámot a komfortérzet javíthatatlan.

Ha pozitív élményről egyáltalán beszámolhatok akkor az a megváltó lábbelim története. Még a téli vitorlázások lábfagyasztó megpróbáltatásai idején beszereztem egy bőr vitorlázó csizmát a Dubarry nevű cipésztől. Nagyon kellemes viseletnek bizonyult, de a nyári melegben nem nagyon erőltettem, pedig láttam mások még kánikulában sem vetik le. Bekészítettem a hajóba most is, hátha a teliholdas éjszaka hidegre fordul. A hajó oldalán vacogó sporttársak arról meséltek, hogy alig várják, hogy átcsapjon rajtuk egy egy hullám, mert ilyenkor a langyos balaton víz kissé felmelegíti fagyos lábfejüket. Ekkor jutott eszembe a csizma! Felrántottam és valami fantasztikus melegség áradt szét a testemben. A száraz meleg láb a tarkómig oldotta a vacogtató feszültséget és megújult erővel robbantunk be a Szigligeti öböl lélekölő arénájába. A génua persze fennmaradt, mert egyszerűen nem volt erő a csapatban, hogy egy gyors fock cserét kikényszerítsek. Arra számítottam, hogy egy kis shottolással elcsúszunk a csőig, ott majd legfeljebb a takarásban megoldjuk a problémát. Ha nagy a baj még leejthetjük a génuát, végül is első a biztonság. Egészen Révfülöp magasságáig világosban haladtunk, de a látási viszonyok nagyon szerények voltak. Félvízig lementünk, hogy elkerüljük a szembe jövőkkel való találkozást, emiatt a tihanyi csücsköt már elég keservesen tudtuk ennyire túlvitorlázottan tartani. 11kor értünk a rév takarásába, ekkor kellett volna fockra cserélnünk, de nem tettük. A három elgémberedett emberből a hajó oldalán kettőnek szinte semmi hajós tapasztalata nem volt, ezért úgy döntöttem, hogy az utolsó szakaszt valahogy végigcsinálom akármekkora is a szél. Hát elég nagy volt. Azt terveztem, hogy a cső után végighúzom a balcsapást amíg rá nem tudok fordulni a befutóra. Jól indult a dolog élesen az Öreg Tihany kikötőjének csücskére tudtam préselni senki által nem zavartatva. Azaz egy barom érkezett tök negatívan backboard-on, akiknek láthatóan semmi más céljuk nem volt mint, hogy minket megforgassanak, hacsak nem a tihanyi kikötőbe igyekeztek. Valahogy megcsináltuk a két fordulót, de a génuát az időközben brutális erőre kapott szélben már nem tudtuk átemelni a korláton. Egyszerűen nem engedtem, hogy bárki is lemenjen a hullámokon táncoló orrdeck alsó felére, így tompán de viszonylag biztonságosan elrohantunk Csopak felé. Időközben kihunyt a vörös pozíciófényünk, nyílván nem víz alatti működésre lett méretezve. A befutóra nagy tartalék magassággal és útjogosan fordultunk rá, de a biztonság kedvéért még jól megvilágítottuk a génuát nehogy valaki véletlenül belénk szálljon.
Éjfél előtt 10 másodperccel kevesebb mint tizenöt óra alatt körbeértünk. az osztályban 4.ek, abszolútban 179.ek lettünk. Anyagi kárunk, személyi sérülésünk egyáltalán nem volt, kicsit szétfagytunk, de senki nem fázott meg! Nagyszerű élmény volt.

A versenyt úgy 400-an teljesítették. Ebben az időben ez kitűnő arány, azt jelzi, hogy a mezőny döntő többsége felkészült vitorlázókból áll és a hajók is megfelelő állagúak.

Hálával tartozunk az élen haladó, rekordokat döntő csodahajóknak, hogy attrakciójukkal növelni tudják a verseny egyúttal a vitorlás sport presztízsét. A siker jót tesz a tó és elsősorban Balatonfüred turisztikai bevételeinek is. Jó lenne, ha a nyertesek, a rendezők és a közvetítő médiumok is éreznék, hogy mi néhány százan azaz a mezőny is hozzáteszünk valamit fényes dicsőségükhöz.

Az Utasellátó képei EBBEN a galériában.