De nem röpült el. Ami azt illeti, végtelen hosszúak a szürke téli napok, és egyre mélyebbre sodornak. Nem veszed észre, hiszen minden szürke, minden ugyanolyan. Egyformák a napok, és egyformák hétvégék. Egyformák a programok, és egyforma a munka is. Néha kicsit tisztul az idő, olyankor jobban látod magad körül a négy falat, de semmi sem mozdul. Nem himbálóznak a falakon a képek, nem kopog be senki az ajtódon, hogy áthívjon egy jó hideg fröccsre. Nem történik semmi.
Eltelik a karácsony, majd a szilveszter. Egy síelés esetleg megpróbál úgy tenni, mintha az lenne, de nem az. Szépek a havas lejtők, süt a Nap is, de ez nem az a víz.
Aztán valami megcsillan. Éles fénysugár süt át a fedő résein, és megvilágítja a hibernálókamra falait.
Rád tör az érzés, hogy október óta nem fújt a szél az arcodba, nem markoltál schottot, nem hallgattad a felhúzókötelek csattogását, nem izgultál a rajthajónál tülekedve. És nem ringatott álomba a víz lomha hullámzása.
Október óta csak telnek a napok, de nem mennek sehova.
A fény kialszik, te pedig újra álomba szenderülsz. De ez a pillanat megmaradt benned. Most már tudod, hogy hamarosan felnyílik tető, és újra vér kering majd az ereidben fagyálló helyett.
Újra elkezdhetsz élni, már nem tart soká!
