A továbbiakban a Yachting Wolrd 2015 augusztusi cikkének kivonatolt fordítását olvashatjátok:

Leo Goolden fogta a gitárját, néhány palack jó bort, az öreg francia versenykerékpárját, na meg egy régi szektánst és keresztülhajózta az Atlanti-óceánt az öreg, 25 lábas Folkboatjával.

Persze menet közben megannyi kalandot átélt, és sok érdekes emberrel ismerkedett meg.

Az indulás:
Vicces, hogy ahogy távolodok Észak-Európától, úgy csodálkoznak rá egyre jobban a hajómra. Cornwallban, az emberek szinte észre sem vették a kis Folkboatot. Franciaországban és Írországban több kíváncsi járókelő is megkérdezte, hogy honnan jövök. Marokkóban a helyiek azt gondolták, hogy az egész valami ostoba tréfa, nem is mondtak rá semmit. Viszont amikor megérkeztem a Kanári-szigetekre, nem tudtam úgy kinézni a kajütből, hogy ne bombáztak volna kérdésekkel.

A legjellemzőbb kérdés ez volt: „Ezzel a dologgal vitorláztál idáig?”. Nem mondom, hogy ez nem zavart egy kicsit. Olyan mintha valaki végig nézné ahogy leparkolsz az autóddal, aztán hitetlenkedve megkérdezné, hogy tényleg ezzel jöttél-e.

Gondolom Lorema kis mérete, az egyszerű rig, és az alapvető felszerelések hiánya okozhatta ezeket a kétkedő pillantásokat. Persze én szeretem azt gondolni, hogy az 1947-es svédországi építésű Nordik Folkboat szépsége fogja meg az embereket ennyire, velem legalábbis így történt annakidején.

Néhány hónapot eltöltöttem a Kanári-szigetek körül, élveztem a kialudt vulkánok közötti horgonyzóhelyeket és barátságos kikötőket. De eljött az ideje, hogy megkezdjem első szólóvitorlázásomat keresztül az Atlanti-óceánon. Természetesen a barátnőm jó érzékkel pont akkor ugrott be a hajóba arcán kétségbeesés jeleivel, minközben mellettem egy katamarán ringott hűtővel, WC-vel és egy csomó elképzelhetetlen luxust kínáló felszereléssel. Ki így ki úgy vág neki az útnak, azért az a bizonyos kétségbeesés nevezhető jogosnak is.

Szükséges ez-az
Elvégeztem minden szükséges előkészületet, amit egy ideges tengerész általában megtesz. Telepakoltam a hajót mindenféle felszereléssel, pótalkatrésszel és a pótalkatrész pótalkatrészeivel. Lorema vízvonala hamar távoli emlékké homályosult. A több tonnányi víz és élelmiszer mellé a személyes cuccaimat is bepakoltam, úgy mint egy pár hordozható hangszóró, egy könyvtárnyi regény, jó néhány palack finom bor, több indokolatlanul nagy fadarab, és természetesen a jó öreg francia versenybiciklim. Olyan sokszor húztam fel magam az árbocra, hogy meg sem tudom számolni. Teljesen kiürítettem a helyi boltot, majd végül felhívtam a szüleimet, hogy elköszönjek tőlük. Felkészültem az indulásra.

Kieveztem a las palmasi kikötőhelyemről, búcsút intettem a kedves szomszédoknak, és gyorsan felhúztam a vitorláimat. Tettem egy kört a horgonyzóhelyen, majd átfűztem magam a kikötő előtt veszteglő konténerhajók között. A változó partmenti szél erősödni kezdett és a védett vizek utat engedtek egy mérsékelt swellnek is. A Kanári-szigetek délkeleti csücskénél két korallzátony között bekerültem a erősödő szélzónába, ami úgy lőtte ki Loremát, mint egy dugót a pezsgő. Tényleg úgy éreztem magam mint egy jelentéktelenül sodródó parafadugó, ahogy eltűntek mögöttem a szigetek és kitárulkozott a végtelen óceán.

Az izgalmak és a hajóforgalom miatt nem nagyon aludtam az első éjszaka, de azért itt-ott néhány perc pihenőt loptam magamnak. Amikor vitorlás hajózási útvonal közelében, vagy parti vizeken voltam, engedtem magamnak 20 perc pihenőt, ha tiszta volt a horizont. Ez elvileg kevesebb idő, mint ami ahhoz kell, hogy egy nagy hajó keresztül gyalogoljon rajtam. Persze a szundi gomb ilyenkor nagy kísértést jelent, amivel komolyan meg kell küzdeni.

Sikerült veszélyes találkozók nélkül átvészelni az első éjszakát, ami után a reggeli nap már egy vidáman lebegő Loremát talált az óceánon. Egy jó sör, és egy kis müzli csodát tesz a fáradt fejjel, így rájöttem, hogy már épp eléggé délen vagyok ahhoz, hogy elkerüljem a Kanári-szigetek szélárnyékát, tehát ideje nyugatnak fordulnom, hogy a távoli Marokkó partjainál kialakuló erős swelleket is elkerüljem, amik errefelé tartanak.

Nedves út a Zöldfoki Szigetekhez
A hullámzás és a swellek nem gyengültek, márpedig a Folkboat nem arról híres, hogy különösebben száraz marad rajta az ember. A Lorema befedett kokpitjában főleg nehéz elbújni a hullámok elől. Szerencsére a házi készítésű fa szélkormányom egész jól vitte a hajót, ezért az idő nagyrészében a kajütben tartózkodtam. Persze minden alkalommal amikor kimentem valamit beállítani, teljesen eláztam.

Hogy még rosszabb legyen a helyzet, az árboc körül és a kabinlejáratnál be is ázott a hajó. A kabintető körülbelül annyira alkalmas a hullámok távoltartására, mint egy tésztaszűrő. Az a kis terület a kabintető alatt „hogy úgy mondjam” nem csak konyhaként funkcionál, márpedig nem olyan könnyű reggelente úgy átszellemülni a vödör fölött, hogy közben 45 fokot dől a hajó jobbra-balra, ráadásul egy vízesés alatt üldögélsz. Az ember elég hamar elveszíti a méltóságát ebben a helyzetben.

A hűséges naplómban számoltam visszafelé a mérföldeket a Zöld-foki-szigetekig. Bár kicsit felhős volt az ég, azért mindig meg tudtam határozni a pozíciómat, és tudtam tartani a megfelelő irányt. Szektánsom egy műanyag EBCO, melyben egy 35 mm film gyengíti a nap fényét. Egy régi barátomtól az inspiráló Nick Skeatestől kaptam ajándékba, aki egy tál étel áránál is kevesebbért vette. Még sohasem hagyott cserben, minden nap leolvastam vele a pozíciómat, és jelöltem a térképre, meg a naplómba. Persze közben vigyáznom kellett, hogy szárazan tartsak mindent, amennyire lehetett. Sokáig csak néztem a halvány ceruzajeleimet a kietlen és veszélyes afrikai partvonallal párhuzamosan.

Az időjárás könyörtelen volt. 8 fárasztó nedves nap telt el és nem egyszer kellett teljesen levenni, majd visszahúzni a nagyvitorlát. Szerencsére a szél mindig hátulról fújt, így jól haladtam. Végül 900 mérföld megtétele után megérkeztem a Zöld-foki-szigeteke, pont a legjobbkor, napfelkelte előtt.

Navigációs fényeket nem láttam, de biztos voltam a pozícióban, így behajóztam São Vincente és Santo Antão közé, hogy jobbra fordulva beérjek Mindeloba. Ahogy közelebb értem a partokhoz feljött mögöttem a nap és megjelentek a gigantikus vulkáni csúcsok. Mintha egy őskori jelenet játszódott volna le a szemeim előtt, úgy jelenet meg egy hatalmas kő karom sziluettje, hogy megkaparítsa az eget és a mindenséget.

Örültem és persze meg is könnyebbültem, hogy végre megérkeztem és lehorgonyoztam. De hiába voltam fáradt, mégsem tudtam aludni ilyen kilátás mellett. Áteveztem a partra és elintéztem a beléptetéssel járó bürokratikus tennivalókat. Ezután céltalan kószálásba kezdtem Mindelóban, ahol magamba szívtam a színeket és a kultúrát, ami olyan könnyű volt mint a levegő.

Barátkozás Mindeloban
Eltöltöttem itt egy kis időt, mert volt némi munka a kormánnyal, a vitorlákkal és az állókötélzettel is. Megszüntettem néhány beázást és ami a legfontosabb, készítettem egy új kabintetőt! Összebarátkoztam a közelben állomásozó Sea Sheperd természetvédő hajó kivételesen kedves legénységével, akiket sokkolt a tervem, miszerint az esőerdők megtizedelésével szeretnék hajót építeni Dél-Amerikában.

Volt még egy fiatal spanyol hajós pár, akiket alaposan elláttam sárgarépával  (annyit vettem Las Palmasban hogy egy seregnek is elég lett volna), és találkoztam nagyon kedves törökökkel, akik folyamatosan etettek és azt hitték teljesen becsavarodtam.

Elkészültem a munkákkal és készenálltam az indulásra, de csak azután, hogy ellátogattam a helyi bárba. Megihletett a város hangulata, így fogtam a gitáromat és elkezdtem szégyenlősen játszani a bár sarkában. Hamar eszembe jutott, hogy milyen szórakoztató is ez. Megérkeztek az ingyen italok és néhány más zenész is előkerült. Szörnyű dalokat játszottuk, örök barátságot fogadtunk egymásnak és azt gondoltuk, hogy valami varázslatos dolgot csinálunk, ami velünk marad az egész út során.

És igen. Hiába minden fogadkozásom ismét másnaposan indultam útnak. Szégyen szemre csak egyetlen szigetet néztem meg a szigetcsoportban. Körbehajóztam Santo Antãot, így a sziget mögött az erős szél alábbhagyott. A zátonyok között egészen a hegy lábáig hajóztam, ahol teljesen lecsendesült az óceán.  Végül elértem a Tarrafal nevű pici falut, ami egy kis völgyben fészkel a hatalmas sziklák alatt.

Két éjszakát töltöttem el az álmos kis falu előtt horgonyozva, bejártam a sziklás hegyeket és élveztem, hogy kemény föld van a talpam alatt. A délutánjaimat evéssel és ivással töltöttem egy nagyvonalú párnál, akik 15 évvel ezelőtt érkeztek hajóval, és azóta egy vendégházat is nyitottak itt. Nagy kísértést éreztem, hogy itt maradjak, de hívtak a Karibi-szigetek és tudtam, hogy minél később indulok, annál nehezebb lesz itthagyni ezt a helyet.

Keresztül az Atlanti-óceánon
Szóval egyik reggel felhúztam a horgonyt és a vitorlákat és újra útra keltem. Visszanéztem és láttam ahogy eltűnik mögöttem a szárazföld. Tudtam, hogy hetekig nem fogom újra látni. Egyszerre éreztem rémületet és izgatottsággal vegyített félelmet.

Az időjárás kegyes volt hozzám. A szél erős volt, de stabil, a barométer mutatója nem mozdult. Napokig nem láttam magam körül hajót, így nyugodtan tudtam aludni, az ébresztőt is kikapcsolhattam végre. A testem hozzászokott a hajó minden mozdulatához és hangjához. Akármilyen apró változásra rögtön felébredtem.

Sütöttem magamnak laposkenyeret a jó öreg pumpás petróleumfőzőmön, és megpróbáltam elrejteni magam elől egy csomag kekszet sikertelenül. Egy hegynyi friss zöldség és gyümölcs is volt a hajón, amit meg kellett ennem mielőtt megrohad. Ennek eredménye néhány igazán érdekes étel lett.

Három nap után egyre több sargasso fű jelent meg a vízben. Nem tudtam horgászni és az vettem észre, hogy a hajó mindig eltér az iránytól. A szélkormány víz alatti irányító lapátja teljesen tele lett a növénnyel, amit egy napig próbáltam csáklyával leszedni róla. Ahogy egyre több lett a fű a vízben, úgy ez egy komoly problémává vált. Végül az egész szélkormányt leszereltem, és az orrvitorla shottot rögzítettem a kormányhoz. Végül addig próbálgattam a vitorlaméreteket és a csigás áttételeket míg a Lorema egész szépen tartotta az irányt hátszélben.

A navigáció volt a napjaim sarokköve, ez segített fókuszálni és rendszert vitt a napokba. Három méréssel meghatároztam a nap delelőjét, és végül arra is rájöttem, hogy a csillagok és a bolygók alapján hogyan navigáljak. Főztem magamnak ételt, ittam egy sört a naplementében, kicsit olvastam vagy zenéltem és nap nagyjából el is telt.

Viszont egyre nagyobb gondot okozott egy fertőzés a térdemen, ami nemsokkal az után jelent meg, hogy elhagytam a Zöld-foki-szigeteket. Megduzzadt és fájt is, szóval már azon gondolkoztam, hogy hogyan fogom majd amputálni a saját lábamat, szerencsére végül erre nem volt szükség, mert a gyógyszerek elmulasztották. 

Volt még néhány apró problémám, egy elakadt felhúzókötél, néhány erősebb vihar és persze a jó nagy hullámok. De semmi kezelhetetlen. Tobzódtam az emlékeimben és órákat töltöttem azzal, hogy terveimről és a lehetőségeimről álmodoztam. Néha szinte az őrületbe kergetett a hajó imbolygása.

Élet a hajón
Az egyszerű dolgok is elég balul sülhetnek el az óceánon. Az egyik pillanatban még teát főzöl, a másik pillanatban már a kabin másik oldalában találod magad, a forró tea kiömlött, az ételed szerteszét szóródott, az evőeszközök propellerként zúgnak el melletted, miközben a fejedet a könyöködet és a térdeden zúzódások vannak. Már-már személyes sértésnek is felfogható, amit egy-egy hullám művel a vitorlással és benne veled. Aztán egy idő után megtanulsz együtt mozogni a hajóval, és ezután sokkal kevesebb teafű fogy.

Az alvás sem mindig egyszerű, ha nagyok a hullámok. Amint egy hullám más irányból érkezik, rögtön felriadsz és kimész megnézni, hogy minden rendben van-e, és nézed, hogy merről érkezik a következő squall.

Ezek az atlanti squallok néha napjában többször is megjelennek, de olyan is van, hogy napokig egyáltalán nem jelentkeznek. Néha üvöltő szelet hoznak, néha csak egy rövid zuhanyt. Ezt előre sohasem lehet látni, ezért minden alkalommal amikor squall közeledik le kell reffelni a nagyvitorlát. A heves szél valóban heves tud lenni, ezért igazán nem okos dolog egy ilyen kis hajón teljes vitorlázattal repülni.

A szelek azért általában ideálisak voltak, csak ritkán erősödtek be. Azzal töltöttem a napjaimat és az éjszakáimat, hogy néztem a tengert megihletett és elgondolkodtatott, hogy milyen sokszínű a világegyetem, milyen hatalmas az óceán és én a kis hajómmal ott vagyok a közepén. Megéreztem azt a vékony mezsgyét a szabadság, az erő és a félelem között. 

20 nappal később sötétben értem Martinique-re, a napkorong éppen akkor jött fel, amikor befordultam a szigethez. A szárazföld úgy nézett ki, mint egy színházi díszlet, amiben hatalmas lapokat dobáltak egymás mögé, hogy ezzel teremtsék meg a perspektíva illúzióját.

A színek szürreálisan élénknek tűntek, a levegő pedig megtelt egészséges sár és nedves növények szagával. Megtaláltam a kikötőt, és nagyon furcsán éreztem magam miközben leengedtem a horgonyt és kieveztem a partra.

Szakállasan, sósan, napbarnítottan és nagyon fáradtam támolyogtam be egy gyorsétterembe, ahol első dolgom az volt, hogy WIFI-t keressek, amin keresztül hírt adhatok a szüleimnek és a barátaimnak, hogy élek és megcsináltam!

A hideg légkondicionáló alatt majdnem hangosan felnevettem az iróniától, hogy többezer mérföldet hajóztam, hogy egy szép és meleg helyen legyek, erre most itt vagyok a Karib-szigeteken és megfagyok egy McDonald’sban.

Befejeztem az e-mailjeimet és végre kiszabadultam. Megtöltöttem a tüdőmet meleg, karibi levegővel, legeltettem a szememet az élénk színeken és végre kerestem egy hideg sört.

A Loremáról
A hajót három évvel az út előtt vettem. Nem volt valami jó állapotban, a hajótest több mint jelentős része korhadt volt, de így is úgy állt a kikötőben, mint egy igazi különlegesség. Egy motor nélküli Nordic Folkboat, amit 1947-ben Svédországban építettek. Azt hiszem ennél több információt nehéz róla szerezni. Az első úton az egyik vantni bekötési pont kijött a fedélzetből, és az árboc kidőlt.

Véletlenül kötöttem ki „Gweek in Cornwall”-nál ahol nagylelkűen segítettek és ezért nagyon hálás vagyok nekik. Teljesen felújítottam a hajót és tíz hónappal később újra vitorlázhattam vele. Új palánkokat kapott, új fedélzetet, új árbocot, új fartükröt és egy egyedi kokpit takaró deszkát, ami egyrészt növelte a rakodó helyet, másrészt javította a tengerállóságot az óceánon. (A folkboat kokpitja nem „önürítős” hanem nyitott. Ami felül befolyik, az rögtön a hajófenékbe érkezik, és csak szivattyúval lehet kiszedni. A szerk.)

A nagymamám után neveztem el Loremának a hajót, mert ő egy csodálatos és inspiráló nő volt.

A felújítás után egy nyarat Írország környékén hajóztam, majd számtalan hajóépítési projektben vettem részt a tél alatt Cornwallban, mielőtt elindultam volna délnek 2014 májusában. Jelenleg a Lorema és én Antiquán vagyunk West Indiesben.

Itt tudsz követni minket: www.sampsonboat.co.uk

Ez a cikk egy kivonat a Yachting Wolrd 2015 augusztusi számából. Eredti forrás ITT.

Ha érdekel a hajó története, és a magyar flotta: www.folkeboot.hu, www.fb.com/folkeboot.hungary/

Fordította: Szutor Ferenc