A Szalag előtti szép szerda reggel áthajóztunk Keneséről Füredre, hogy legyen kikötőhelyünk, át tudjuk venni a nyomkövetőt. 11 körül érkeztünk és a korábbi bójás – már nem létező – helyett épített (kettő közül az egyik) vendéghelyre sikerült beállnunk.

A ránk kötő hajókkal reggel fél nyolcas indulásban egyeztünk meg, némi időpuffert hagyva, mivel legkésőbb 8-kor mindenképp szerettünk volna kifutni). Ez sikerült is. Északon terveztünk rajtolni, de némi tanakodást követően inkább a tisztább szeles észak-közép mellett döntöttünk.

A rajtnál pont nem volt semmi szél, de a hárompercesre már érdemes volt előkapni a spít. A rajt után (mint általában) nagyon hátsó helyezésnek tűnt a környezetünk, de úgy Alsóörs táján már látszott, hogy bizony jó sokan vannak már mögöttünk is. Kevés ennél felemelőbb érzés van.

A kenesei bójához közelítve a spí elé felhúztuk a génuát, mondván, legyen időnk ’azegyikföl-amásikle’ manőverre. Kiderült, hogy – bár furán nézett ki – nagyon szépen fut így a gép - hiába, a düzni az düzni. ☺ A bójánál csodálatos űr támadt, nagyon elegánsan és nyugisan tudtunk fordulni 12:40 körül. Illusztris társasággal teljesítettük ezt, mivel a kevésbé szerencsés déli partról akkor ért fel sok Nautic, cirkáló, YardI-es hajó.

Ekkor még nem tudtuk, de tulajdonképp a spít el is csomagolhattuk volna a további 25 órára, mivel Kenesétől Siófokon és Keszthelyen át Füredig leginkább kreuzoltunk. Narvalkánk inkább egy „schärenraumer” ☺, de rájöttünk, hogy a lelke mélyén mégiscsak egy igazi     ♥ kreuzer ♥, hiszen tulajdonságai ellenére végig szépen tartotta a lépést a mezőnnyel, sőt!

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem kicsit zavart a nyomkövető. Régebben egyszerűen nem tudtad, yardstickban hogy állsz, mentél az esélyesek/esélytelenek nyugalmával. Most – szabad szemmel nem, de a technikával – folyamatosan láttuk például a lengyel Coca-ina, meg a szintén lengyel Coconut, vagy Colgate, vagy milyen nevű hajót, akik mindig nagyon előttünk voltak, ez rémesen kiidegelt…

A siófoki jelet 14.45 körül vettük. Zamárdi táján feltűnt a Hepp, Tuss Miklós hajója, akiket örömünkre – legmélyebb tiszteletünk mellett – a Cső előtt megelőztünk.

Végre odacikkcakkoltunk a Csőhöz, ahol egy versenyen kívüli, ámde közel 8 tonnájával meggyőző 50-es cirkálóval is meg kellett küzdenünk a mintegy 8-10 fordulóban. Értem én, hogy izgi a Szalag mezőnnyel átkelni a csövön, vagy épp akkor volt arra dolga, de.... No mindegy, természetesen útjog az útjog. 8 tonna meg 8 tonna, az pont 2 tonnával több, mint mi. ☺ A kompvezetők idén is nagyon rendesek voltak, akkora kurflikkal szlalomoztak köztünk, hogy csuda. Legalább nekik sem volt unalmas a nap.

A Csövet 17.45 táján tekintettük elhagyottnak, ahonnan északra igyekeztünk feljutni. Az ÁFI és Sajkod közti erdőből felénk szálló, édes kabócahangtól elandalodva a toszkán nyaralás jutott eszembe. Túl a hajótömegen, halkan csobogtunk, nagyon békés, meghitt pillanat volt.

Az északi part mellett döntöttünk tehát, próbáltuk aztán a badacsonyi csücsköt célozni, de egy idő után lavór kezdett terjedni északról. Ezt elkerülendő, igazítottunk egy kicsit délnek, de nem távolodtunk el túlzottan a partvonaltól. Valahol Zánka után a nap lement, már kicsit lementünk vele mi is – alfába (legalábbis én). 

Aztán Badacsonynál megjött a szél, nem is kicsit. Csodálkoztunk, vajon miért nincs fenn viharjelzés…? A szép nagy génuával robogni kezdtünk, az döntött is rendesen, de azért még nem fetrengtünk. Elhangzott a kérdés, hogy nem kéne-e lekapni a nagysárkányt, de méltatlankodni kezdtem, hiszen végre robogtunk vele, mint a gyorsvonat. Na, eeez a Narval szele! Amíg nem mossuk a vásznat, addig abszolút vállalható. Persze tudtuk, hogy a Szigligeti öböl ezt nem fogja tolerálni, ezért fockra váltottunk Badacsony nyugati lába előtt, mit ne mondjak, jól tettük és újfent időben!

A grószt nem kellett reffelni, ilyenkor jól jön a cirka 3 tonnás tőkesúly. Sebességünk egyre nőtt és nőtt, a vigyorunkkal együtt, felhangzott a jíííííííháááááá! – és csak döngettünk az éjszakában. Bíztunk benne, hogy a kisebb vetélytársaknak (Coca-ina, Hablaty, meg az a rejtélyes Colibri… Camaro… Camerlengo… pffff, egyszerűen nem jut eszembe-nevű hajó – a nevét hisztérikusan kiveti az elmém ☺) ez már sok, és utolérjük/meg tudunk lépni előlük. Györöki csücsök felé a Buddhajóval karöltve próbáltunk elslisszolni egy, a pompás holdfényben vidáman lúvolgató hajó elől.

Aztán Györöknél… szél lekapcs, torlódás indul… ☹

A Keszthelyi öböl a szokásos felhozatallal fogadott, forgolódó semmisenem, az is szemből, vagy fentről lefelé, stb. Györökig a nagy szélben nem nézegettük a pozíciónkat, de tudtuk, hogy jó helyen vagyunk, bíztam benne, hogy az osztály első három hajója között érkeztünk az öbölbe. Annál nagyobb volt a döbbenet, ahogy megpillantottuk a kis Hablatyot, ahogy egy szélcsíkon, mintha dróton húznák, elvonatozott nem messze tőlünk, amíg mi grósz/fock/flieger kombóval pörögtünk, mint egy ittas balerina.

Tetézte a bajt, hogy a grószunkkal technikai problémánk akadt, ezért nem igazán tudtunk a bójára menni, sajnos a probléma helyrehozatala bő 20 percbe-fél órába tellett. A végén ez a fél óra nagyon fog hiányozni… Végül nagy kínkeservesen elértük a bójákat, 01:37 magasságában fordultunk Keszthelyen.

Visszafelé délre húzott a szívünk (meg a technika), de nem volt egyszerű kiszabadulni az öbölből. Ekkor én feladtam a küzdelmet, bevonultam aludni – szél feletti oldalra, mert rövidesen dőlni kezdtünk, ahogy visszaértünk a szigligeti szélgyár vonalába. Némi szépséghiba, hogy ilyenkor a szalonban az asztal szél alá billen, így a lóca toldása leesik - együtt azzal a szegény párával, aki oda helyezte a testét… egy idő után az első kabinba kúsztam, ahol viszont az ágy alatti tároló nyílt meg alattam, félig elnyelt a hatalmas lyuk. Már nem volt erőm kikecmeregni, hát beletörődtem, legalább fordulóknál nem dobódok faltól-falig.

Pirkadat után kikeltem a lyukból, majd ráléptem a… férjemuramra, aki – jobb híján – a padlón pihent el. Egyből kinyílt a csipánk, nyilván döbbenetes élmény lehet arra ébredni, hogy valaki mellkason tapos – nekem is az volt… Sajnálom. De jelentem: személyi sérülés nem történt ☺

Boglár környékén járhattunk, úgy tűnt, a szél aznapra kifújta magát és visszavonult. Jól sikerült a turnusváltás, kormányosasszonyunknak az éjszakai helytállás után már le-leesett a keze a kormányról, némi unszolásra hajlandó volt a decken pihenőre térni. Volt, aki egyáltalán le sem feküdt. Ideiglenesen átvettem a kormányt, majd nekiálltunk szélcsíkokra vadászni. Két Dragon kocogott le hozzánk, mélyen a déli parton – de a marástól tartózkodva – csorogtunk a Cső felé. Nem sok mindenki volt a környékünkön, inkább északon pompázott egy nagyobb csokor hajó. A Dragonok elvoltak egymással, kicsit elhúztak tőlünk. A génuánkat már nem fújta ki a bríz, ezért feltettük a „kreuzolós” nagyspít, ami ugyan meglehetősen lottyadt volt, de valahogy mégis sikerült belebizgetni a szellőt és valamiféle „sebességre” szert tennünk, a Dragonokat is lehagytuk végül. Nem utolsó sorban a spí adott némi árnyékot a kelés után egyből perzselő nap elől. Az volt a szívmelengető, hogy közben láttuk, az északi társaság nagyon megállt. Távcsővel kifigyeltük a Coca-inát, ő is abban a bolyban volt. Kicsit határozottabban kezdett mozogni a levegő (szélnek továbbra sem nevezném). Visszatettük a génuát, botladoztunk szépen szélcsíkról szélcsíkra, a bocibocitarka vízen. Egy ekkora hajóval nem egyszerű a mutatvány, ha egy nagyobb lavórban megállunk, vége a dalnak. Viszont van a nagy súlynak előnye is: egy-egy kisebb, olajsima folton tonnából átcsusszanunk.

Földvárnál visszaadtam a kormányt az illetékesnek, majd megkezdtük újra a csőlépést (már meeegiiint kreuz………). A félsziget fölött tornyosulni kezdett egy meggyőző képződmény, volt abban minden, ami mi szem-szájnak ingere: üllőforma, a szélén takonyfelhő, benne rohadt nagy zuhét ígérő mammatusok.

Egy 28-29 órás vitorlázás után az ember nem is tudja, örüljön-e ennek, vagy sem. Egyrészt kell a szél, fussunk be végre, de a dráma, meg a bőrig ázás ilyenkor már talán nem hiányzik. Valahány órakor – ez már annyira nem érdekelt – kijutottunk a Csőből egy 11mOD-val párban, másokat nem nagyon láttunk. A mocskos meleg ellenére a mentőmellények természetesen rajtunk voltak, de ahhoz bizony fegyveres fenyegetés kellett volna, hogy magunkra húzzuk a viharruhát. Kifejezetten jól esett volna egy nagy, frissítő zuhé… de végül nem esett. A génuát szépen lekaptuk, fock föl. A kisszelezéshez némileg lejjebb voltak eresztve a fallok, ezeket nem húztuk meg időben, de a gyehennában – a keszthelyi malőrből tanulva – utólag már nem akartunk kockáztatni a megtépésükkel. Még csak az kéne, hogy grósz nélkül kelljen bebénázni a célba. Lehet, ezzel is vesztettünk pár percet, de már így maradt. Azt az északi parton hagyott nagy kupac hajót viszont remekül ránk fújta a szél ☹, nekik már talán nem volt olyan durva a nyomás, mire átjöttek a Csövön. Szóval a kissé félelegáns vitorlázattal berongyoltunk a célba délután 14:32-kor, pacsi-pacsi-pacsi! Köszönöm a szuper csapatnak és a drága jó kis Narvalnak ezt a csodás menetet!

Node, itt még nincs vége a történetnek. Vissza a kikötőbe, (korai) örömünkre pompás, üres vendéghellyel várt a Szövi. Ez már gyanús kellett volna legyen…

No mindegy, kikötöttünk, a vihar elvonult. Oldallal álltunk, később egy hajó ránk kötött, három hajó pedig orral előttünk állt, hátul horgonnyal.  Halászkert, laza fröccs, majd korai, nagy pihi. Szalag letudva, időjárást már nem néztünk…

Éjjel aztán délről érkezett egy bitang vihar, aminek ugyan nem volt vállalhatatlan a szele, de szívesebben lettünk volna a nyílt vízen. Olyan botrányos hullámzást okozott, hogy az előttünk álló hajók horgonya megcsúszott, ezért a Rotary a Narval vitustáncot járó orra alá csúszott. Ahogy eltoltam a Rotaryt a parttól, az meglódult kifelé, én meg vele, egyenest a két hajó közé… De csak majdnem. Óriási szerencsém volt, ráestem az orrvereten lakó, bébiborjú nagyságú CQR horgonyunkra, ahonnan egy pár másodperc feszülés után visszahúztak a partra. Huhhh…  A Rotary közepe pont a móló csücskéhez került, az orra pedig a sziklákra. A CQR iszonyat nagyokat csapott rá, majdnem eltéptük az achterét is. Három hajó legénysége próbálta egyszerre a Rotaryt előrehúzni alólunk, védeni annak oldalát a mólótól, az elejét meg a szikláktól, aztán eltartani a Narvalt a mólótól, a Rotarytól és a ránk kötött hajótól, miközben a utóbbi árbocával vérfagyasztó módon kardoztunk és vártuk, vajon melyik árboc dől ránk, vagy sérül meg csúnyán valamelyikünk, miközben süvítettek a fülünk mellett a windexek, meg topfények... Ömlött az eső, csapkodtak a villámok. Siralmas helyzet volt, kb. 2 órán keresztül fogtuk a hajókat, próbáltuk csökkenteni az amplitúdót, míg lecsendesedett a ribillió. A másik két hajó, akik oda kötöttek horgonnyal, jobban megúszták. Az egyikük még korábban átállt a Bahartba (vagy mégsem járt olyan jól…? Ott is volt baj!), a másik meg szépen ráfordult a nádasra, ahol nem voltak kövek (svertjét fölhúzta), így nem esett baja.

Tanulság: a Szövit el kell felejteni, nincs normális vendéghely. Igazság szerint valószínűleg nem lett volna akkora a gond, ha csak mi állunk ott, mert a parttól távolabb helyezett bójára a Narvalt ki tudtuk volna kötni, elhúzva a parttól, de ha bárki más odaáll – mint ahogy egy 700 hajós verseny után az várható – áll(hat) a bál…

A borzadály ellenére viszonylag jól megúsztuk, a Narval egyik dörzslécéből letört egy jókora darab, valamint elferdült az orrkilépő és gallyra ment a mentőpatkó, amit a Rotary és a móló csücske között tartottunk. A Rotary kapott pár hattonnás pofont a tekintélyes CQR-ünktől, a kajüt tetején/oldalán vannak sérülések (szerencsére nem vészes) és a fém az oldalán görbült meg több helyen. A motort sikerült levenniük a hirig közben, úgy tűnt, az nem kapott ütést. A ránk kötött Erpelnek is a dörzsléce bánta, meg a windexe és topfénye – kiderült, hogy ezek róluk potyogtak le.

Az Erpel legénységének ezúton is köszönjük a segítséget, akik hősiesen védték a saját hajójukon kívül a Narvalt és a Rotaryt is. Bízunk benne, hogy a küldött ajcsit rövidesen megkapják a Balaton túlsó végén. ☺

Az eset után nem volt kedvünk még egy éjszakát ott tölteni, ezért szombaton hazahajóztunk, a füredi díjkiosztóra/kajálásra kocsival mentünk vissza.  

Akkor már persze tudtuk, hogy nem sikerült, amiért mentünk (én legalábbis ezért mentem): a dobogó. Mindössze 7 percen múlt a bronz. Ha nincs a malőr, vagy ha nincs a vihar a végén, vagy ha nem roggyant a vitorlánk a befutónál… satöbbi, satöbbi... ☺ Pennynek, Patience-nek gratulálunk.

Egyébként nem voltunk elkenődve, szerintem 53 hajó közül ötödiknek lenni és az abszolút 260. helyen befutni nagyon is jó teljesítmény. De azóta sem tudok elmenni amellett, hogy a YSIII/1. első két (mint kiderült, két hasonló nevű lengyel hajó volt, amiből mi csak egyet láttunk a nyomkövetőn) helyezettje mit keresett a YSIII-ban. Tudniillik, nem csak hogy a YSIII-at, hanem kb. a YSII-t is porrá verték (volna, ha ott indulnak). Az abszolút sorrend alapján a – na, most már megnéztem – CALIBRA 21-2 nevű - a 187. helyen futott be a misztikus 113-as yardstick számukkal. A Calibra 21-2 több, mint három (!), a Calibra 21 pedig kb. három órával klopfolt el minket, ami nekem egyáltalán nem életszerű. Félreértés ne essék, biztos vagyok benne, hogy lengyel barátaink profi hajósok, nem ellenük szól ez a bekezdés. Egyszerűen furcsa, hogy egy külföldön felmért hajó hoz egy YS számot és azt feltétel nélkül elfogadjuk itthon (jó-jó, tudom, elvileg ugyanazok a felmérési szabályok, no meg itthon is vannak érdekes dolgok, ecetetrá-ecetetrá… ne menjünk bele).

Mindegy, nem morgok ám! ☺ Az az érdekes helyzet állt elő, hogy bár ezt a szép jubileumi menetet a magam részéről nagyjából az utolsó Szalagnak szántam, inkább újabb motivációt (nevezzük nevén: vérszemet ☺) kaptam. Tavaly a lengyel Coca-ina győzött. Idén a lengyel Curiosa… Carabinieri, naaamááár! CALIBRA.

Hogy is lesz ez jövőre…? ;)

Pokorny Piroska, NARVAL - HUN229, YSIII/1., Fotók: Bratinka Zsolt + az utolsó: egy járókelő ☺