Nem is oly régen, a kissé hűvös, harmatos, reggeli órák után ciripelni kezdtek a fű között a sáskák, apró hálójukban pókok várták odatévedő áldozatukat. Még sárga potrohán feketével csíkolt darázspókot is láthattunk. De mindez sajnos már a múlté. Jószerivel véget ért a madárvonulás. Az utolsó seregélycsapatok, bíbicek, énekes rigók és cigánycsukok megindultak dél felé. Nemkülönben a búbos vöcskök. Nemrégen még láthattuk ezeket, az ilyenkor már „nyugalmi ruhájukat” viselő madarakat, mostanra már hűlt helyük sincs. Lassan elérik Dél-Európai szállásukat. Legapróbb szárnyas jószágunk, az ökörszem, viszont állandó madár. Ez eddig rendszerint a kikötőkben, vagy azok környékén lévő parkok bokraiban csodálhattuk őket. Mostanság viszont, az eltávozott nádi rigókat váltván, a barnuló nádasokba költöznek, ahol a havas, fagyos napokon is találhatnak táplálékot maguknak. Éber, mindenre figyelő népség. Kell is, hiszen a róka, görény, hermelin, meg a hozzájuk hasonló ragadozók (macskák) étlapján igencsak előkelő helyen szerepelnek. Világosban az ellenség feltűntét hangos cserregéssel nyugtázzák, majd alacsonyan, surrogó repüléssel libbennek egyik nádfoltról a másikra. Sötétedést követően viszont meglehetősen védtelenek. Többen áldozatul is esnek. Vajon miért nem gallyaznak magasabbra? Ők tudják.

A kis pólingok nyáron is megtiszteltek bennünket, őszire viszont közéjük szivárogtak az észak felől érkező nagy pólingok is. Nemrégen még hallhattuk elnyújtott hívogatójukat (bizonyos tájegységeinken szélkiáltónak nevezik őket), sőt, még néha az egyébként tavaszra jellemző bugyborékoló nászhangjaikat is. Az ingoványosabb belső nádszegélyeken sáskákra, tücskökre, meg egyéb rovarokra vadásznak. Napjainkban azután, nagy csapatokba verődnek az utazáshoz készülődő bíbicekkel, és együtt távoznak kontinensünk melegebb partjaira, átadva helyüket az érkező havasi liléknek, és a vonuló, vagy éppenséggel itt maradó csízeknek. Ez utóbbiak egyébként bizonyos években népes csapatokban érkeznek hozzánk, máskor viszont egy – egy példányukat látom csupán. Ehhez hasonlót tapasztaltam a léprigók tekintetében is. Balatonföldváron, a közforgalmú beszállóhelytől nem messze állnak vén tölgyfák, rajtuk sárga fagyöngy csüng bőségesen. Nevezett madaraim egész március közepéig ott maradtak, kitelelve a csemegén.

Így október végén, november elején éktelenül zajos egy – valódi nagy – kikötő. Zakatolnak, berregnek a traktorok, sűrű fekete kormos füstöt okádva, nyikorog a daru, sivítva sistereg a vízborotva. Kiabálás, ordítozás, káromkodás reggeltől napestig. Ahogyan az kell, amikor rohamtempóban emelnek ki több száz hajót. Majd passzírozzák be téli helyükre őket. Durván, gorombán harsog a civilizáció. És pár lépéssel odébb – vagy még annyira sem –, ezek az állatok élik életüket, teszik dolgukat, amit évezredek – milliók – alatt beléjük ivódott ösztönük diktál. Mi pedig leggyakrabban észre sem vesszük apró társainkat. Megszoktak minket, alkalmazkodtak hozzánk? Vagy csak simán lesz@rnak bennünket? Végül is tök mindegy. Kutya kötelességünk vigyázni rájuk! Ne zavarjuk, ne háborgassuk világukat feleslegesen. Hadd éljék háborítatlanul csodálatos életüket! Olyan szépek, kedvesek. És nélkülük mi sem létezhetünk, erről soha ne felejtkezzünk el! Meglesni, megcsodálni viszont érdemes. Fantasztikus reality showműsort is képesek prezentálni.

Például, a földvári hajótároló udvart szegélyező fákon lakik macskabagoly (más kikötőkben is). Éjszakai életmódja révén ritkán kerül szemünk elé, csak hangjával ijesztget esténként. Most viszont, szürke reggeleken szívesen üldögél odúja peremén. Na hiszen, más sem kell a csetepatéhoz. A rigók, csúszkák, fakúszok – a többi énekesmadárral egyetemben – hamar észreveszik, köréje sereglenek, persze tisztes távolságban, hiszen közelébe menni nem mernek. Tele torokból, fülsiketítő hangerővel átkozzák, szidalmazzák ősellenségüket. Nem alaptalanul. A nyár folyamán, „köpeteiben” gyakran felfedeztem feketerigó, zöldike, vörösbegy, és más apró szárnyas jószág koponyájának maradványait. Bölcs madarunk egy darabig tűri, majd megunja a nyakába zúduló gyalázatáradatot, és szépen nyugodtan visszahúzódik korhadó barlangja védelmébe. Nem szeret feltűnést kelteni.

Kicsivel feljebb, a vasút túloldalán lévő parkban, ugyan elszórtan, de akadnak kőris, szil, és nyírfák. Nem csoda tehát, hogy a télire hozzánk látogató süvöltők szép számmal megjelennek rajtuk. Apró magokkal táplálkozó bizalmas természetű madarak. Imádom őket, ugyanis hívogató hangjukat utánozva, akár seregestül csalhatók közvetlen közelünkbe, szinte még pózolnak is egy–egy jó fénykép erejéig. Errefelé akad jó néhány tölgyfa is, melyeknek köszönhetően szép mennyiségű tölgymakk potyog a földre. Tápláléka ez sok mindenkinek, úgymint szarvas, őz, vaddisznó. Ez utóbbi ugyan nem jár errefelé – legalábbis olyan, aki a makkot eszi – de akad más jelentkező. Úgymint egyik kedvenc, tréfás madaram, a szajkó. Szemét egy fickó, az szent. Amikor csak úgy szórakozásból elkiáltja magát az ölyv, vagy a vándorsólyom hangját utánozva. A sok énekesmadár pánikszerűen menekül a lombok védelmébe, ő pedig harsányan röhög rajtuk – velem együtt –. Napjainkban pedig szállítmányozzák a makkot. Számos példányukat megfigyelhetjük, amint szinte légihidat alkotva, megduzzadt torokzacskójukban akár öt–hét (talán tíz) szemet tárolva, egyet pedig még a csőrükben is tartva repülnek, akár számottevő távolságra, mondjuk valami erdős részre. Ott leereszkednek, és az avar közzé rejtik rakományukat. Ezeket a kupacokat akár a hó alatt is megtalálják. Érdekes adatra leltem: a németországi Hessen tartományban, egy körülbelül hatvanöt szajkóból álló csapat, 4–5 kilométer távolságba vitte a rakományát, és becslések szerint százötvenezer–kétszázezer darab makkot rejtett el. Nem semmi.

Nem tetszelgek tovább az ornitológus professzor szerepében, még kilesek egyet a vízre. Szürke, kihalt, üres. A búbos vöcskök elmentek, a kis és nagy bukók pedig a köd rejtekében himbálódznak a távolban.

Amíg nézelődtem, szépen kiemelték a hajónkat. Lemosták, kocsijára eresztették és elvontatták téli szállására. Az árbocot is eltávolíttattuk. Miért is? Jó oka van annak. Temérdek bölcsességre tehetünk szert, ha olvasgatjuk a télire javasolt hajó és tartozékok karbantartása – ellenőrzése témakörében született cikkeket, például https://porthole.hu/cikk/12075-az-5-leggyakoribb-es-konnyen-megelozheto-vitorlaproblema . Viszont még nemigen hallottam arról, hogy néha – pár évente – nem árt ellenőrizni a feszítők rögzítési pontjainak állapotát a hajótesten. Különösen abban az esetben, ha a vitorlásunk már nem mai gyerek. Tudom, ez meglehetősen „macerás” feladat, ugyanis ezek a részek általában a különböző bútorzatok, illetve burkolatok által fedettek, tehát szét kell bontani a berendezést.

Mi például 2013 év júniusában észleltük, hogy a baloldali oldalfeszítőnél elengedett a laminálás. Tüstént meg is javíttattuk. A jobb oldallal nem volt probléma. Most viszont támadt egy baljós előérzetünk. Nézzük csak meg! És valóban, sejtésünk beigazolódott: Ott is kezdtek jelentkezni a leszakadás tünetei. És így szezonon kívül sokkal kényelmesebb (és olcsóbb) a helyrehozatal. Szóval nem árt az óvatosság, nehogy árbockidőlés következzen be egy hegyesebb löket esetén. Erről ennyit.

Bevégeztetett tehát az idei hajókázás (számunkra). Átadjuk helyünket a „Hidegen légiónak”, https://likebalaton.hu/telepules/balaton/hireink/itt-a-teli-versenynaptar-62280/?fbclid=IwAR1cDrkCXon5-0fmmkyqPTCOWN0d1_epnRSJcaLaUukt51bMpuaYOPIFvqw , hogy tartsák életben szeretett tavunkat https://porthole.hu/cikk/12090-a-tel-kozeledtevel-sem-pihen-a-balaton , majd jövő tavasszal mi is újra birtokba vehessük!

Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!