A statisztikák ridegek és elszomorítóak. 2016 évben például hatvanan, 2017–ben már száztizenegyen, a tavalyi szezon közepét alig elhagyva negyvenhatan vesztették életüket országos szinten. A halálos balesetek 57 százalékban az 50 év feletti korosztályt érintették. A többiek jórészt fiatalok! Sőt, az áldozatok egynegyed része gyermek. Számomra egyszerűen elfogadhatatlan! Minket mindig lesújt, amikor az alábbi látvány tárul a szemünk elé – ezt a szerencsétlent már hiába keresik -.

Tenni kell tehát valamit! Nosza, szorítsunk egyet a törvény szigorán. Vezessük be a vízi közlekedésben is a „nulla toleranciát”. Persze kétségtelen, hogy a balesetek okainál a vízibicikli – mint a Balaton gyilkosa – mellett legtöbbször a cefre is szóba kerül. Na de könyörgöm, nem kéne talán a valóságból kiindulni? Pont a vitorlázók azok, akikkel a legkevesebb baj történik. Számháborúzzunk egy kicsit https://porthole.hu/cikk/12132-ittas-hajovezetes-szigorubb-szabalyok-jottek .

0,2‰ (20 mg%) = az alkoholfogyasztás nem bizonyítható. Ezt kell tehát tartani ahhoz, hogy ne kövessünk el szabálysértést.

0,21-0,30‰ (21-30 mg%) = ivott, de alkoholosan nem volt befolyásolt. Ekkor már tizenöt – harmincezer „aranyra” bírságolhat a rendőr.

Mit jelent ez a valóságban? Tipikus, hogy leérkezünk délelőtt közepén a hajókhoz. Felszerelünk, bevásárolunk, bepakolunk. Összeverődik a csapat. Dél lett, húzzák a „levesnótát”. Megebédelünk. És itt következik a bosszúság. Teknőnként legalább egy képesítéssel rendelkező szerencsétlen még egy hosszúlépést, vagy „kukamosót” (1 deci bor – 4 deci szóda) sem guríthat le a pörkölt mellé, ha azonnal neki szeretnénk indulni – ami tipikus, főleg, ha valami egyhetes túrának nézünk elébe –. Legalább egy órát kell ezen túl (de jobb, ha másfelet) rostokolni, amennyiben jogkövető magatartást kívánunk tanúsítani. Kísértetiesen hasonló eset áll elő, ha mondjuk, útközben megéhezvén, betérünk Révfülöpre (a Zanziba). Persze jóllakván onnan is tüstént távoznánk, hiszen Badacsony még odébb van, illetve helyet adnánk más éhenkórász vitorlásoknak, ugyanis a kikötő igen kicsi és a vendégplaccok neuralgikusan foglaltak ebédidőben. Meg a front is közeledik.

Nem szeretném túlragozni, hiszen annak ellenére, hogy engem illettek a „Porthole hivatalos kocsmatölteléke” megtisztelő címmel, végül is megoldható az ügy. Csak szerintem tök felesleges bosszúságot okoz. És a biztonságon az ég egy adta világon semmit sem javít. A „Kaszás” a hasát fogja a röhögéstől, mondván: jobbat nem tudtok kitalálni?

Pedig lehetne. Sőt, nem is kellene feltétlenül új dolgokon elmélkedni, hiszen a „megboldogult átkosban” működött ez-az, egész tűrhetően. Volt szervezett gyermeknyaraltatás a tóparti táborokban - üdülőkben, melyeknek keretében a vízirendőrség hivatásos vagy önkéntes tagjai, turnusonként legalább egy alkalommal, előadást tartottak az ifjoncoknak. Megismertették velük a természeti jelenségeket, a víz mikéntjét. Felhívták figyelmüket a rájuk és szüleikre leselkedő veszélyekre, és ezek elkerülési módjaira. Mindezt a gyakorlatban is szemléltették. Távol álljon tőlem, hogy visszasírjam azt a kort, viszont tény, hogy napjainkra az ilyen, vagy ehhez hasonló üdültetési formációk száma, még a legoptimistább adatok szerint is legalább az egytizedére csökkent. És a folyamat nem állt meg.

Akadnak viszont olyan önszerveződött csoportok, uram bocsáss vállalkozások, akik dacolva a korunk szellemével, folytatják, vagy újra élesztik ezt a szellemet.

Lehetne őket segíteni, támogatni pénzzel, kedvezményekkel, eszközökkel, szakelőadókkal… stb. Nem pedig gáncsoskodni, megszüntetni, vagy lenyúlni a területüket. Hiszen amit gyermekkorunkban belénk tápláltak, azt felnőttként sem feledjük el. És az a pár tízmillió forint szinte aprópénz, ami a létüket, működésüket biztosíthatná. Nézzünk kicsit távolabbra. Az iskolákban is oktathatnák, (ha szerény óraszámban is) a természetben, különösen a vizek közelében követendő viselkedési normákat, valamint a minimális ismereteket. Kezdhetne ráfagyni a Kaszás pofájára a vigyor!

Nem osztom tovább az észt. Nézzünk szét saját népségünk körében. Tavaly nyáron voltam szem és fültanúja a következőknek. Öreg este volt, másodfokú villogással. Szél még egy szál se (vihar előtti csend), mi pedig meglehetősen kapatos állapotban érkeztünk vissza a hajónkhoz, hogy nyugovóra térjünk Badacsony legbelső vendéghelyén. Egy hozzánk hasonló (vén marhákból álló), úgy hét-nyolcfős férfi csapat araszolt utánunk, támolyogva, csap részegen. Nagy nehezen (négykézláb) bekínlódták magukat egy huszonöt láb körüli teknőbe. Orrvitorla gyűrötten, zsákosan betekerve, nagyvitorla félig a kabinba tömve, az összes kötél egy csomóba gabalyodva a kokpit alján sárosra taposva hempergett. Beröffentették a motort, majd nekiindultak az éjszakának. Egyik sporttárs rájuk kiabált, hogy látják-e a jelzést, illetve jól érzik-e magukat egyáltalán. Nagy röhögve kapta a nem éppen szalonképes választ, miszerint csak ide, szembe mennek Fonyódra, meg különben is, mi köze hozzá. Közben nagyot koppanva nekimentek a hullámtörő úszómólónak. Káromkodva ellökdösték, végül csak kijutottak, majd elnyelte őket a sötétség. – Megjegyzem, mindezek ellenére szerencsésen hazaértek. Csak jó három óra elmúltával csapott le a bőgő. – No comment. Legfeljebb annyi, hogy legyünk már észnél, ne hívjuk ki a sorsot magunk ellen. Jobb példát mutassunk fiatalabb társainknak. A Kaszással se packázzunk.

Engedtessék meg nekem még egy anekdota (mese) a tájékozatlanságról és a felelőtlenség „non plus ultrájáról”. Hajdanában-danában történt, hogy fújt a délkeleti, mint a disznó, villogott az első fok, hétágra sütött a nap, mi pedig szépen, a löketeknél majdnem deckig dőlve gyártottuk a szódát a déli part mentén, Siófok felé hajózva. Mellettünk jobbra úgy háromszáz méterre volt a marás, melynek túloldalán millió fürdőző lubickolt a langyos hullámocskákban. Vízibiciklik, gumicsónakok, matracok, ahogyan az szokás.

Egyszer csak megpillantottam balra előttünk, úgy jó három kilométerre a parttól, egy azonosíthatatlan úszó képződményt. Barnás kupac, pirosas–sárgás–kékes foltokkal. Elő a távcsövet! Mi az ördög? Mintha emberek volnának. Húsz fokot ejtve rájuk fordultunk. Amint melléjük értünk, szinte elakadt a lélegzetem: Egy papír vékonyságú PVC matracon, halálra váltan kapaszkodott, bármiféle mentőmellény vagy úszóöv nélkül, egy jólszituált korosabb hölgy, két apró gyerekkel. Azonnal a fedélzetre húztuk őket. Tutaj leereszt, csemetéknek csoki – gyümölcslé, hölgynek jó adag Unicum. Miután elmúlt a sokkos állapotuk, megtudtuk, hogy egy nagymamát fogtunk két unokával. Elmondta, miszerint tegnap óta nyaralnak Zamárdiban, hármasban, a szülők hazamentek Budapestre dolgozni, majd hétvégén jönnek vissza. Csak fürödtek, mókáztak, ugráltak, majd hirtelen elfogyott alóluk a talaj. Próbáltak kiabálni, evezni, de egyre csak beljebb és beljebb kerültek. Én pedig, a folyamatos nyugtatgatás mellett megdicsértem őket, hogy nem próbáltak kiúszni, illetve megvárták a segítséget. Szépen elmondtam nekik, hogy bizony ezt teszi az aljas déli szél, se hullám, se tajték, csak kéklő víz, viszont megállíthatatlanul sodor a mélység felé. Finoman érdeklődtem, hogy nem látták-e esetleg a viharjelzést? Azt sem tudták, mi az. Megmutattam.

Közben megközelítettük a partot, hívtuk a Zamárdi vízi mentőket. Kisvártatva jött is a motoros. Kölcsönös gratuláció, búcsúzkodás, fogadkozás, hogy ezentúl csupa szem és fül lesznek, közvetlenül a part közelében maradnak, déli szélben semmit nem visznek magukkal… stb. Integetés, puszi dobálás, ők jobbra, mi pedig balra el. Ebédre meg is érkeztünk Siófokra, ahol két remek napot töltöttünk kedves barátainknál. A harmadik reggelén indultunk vissza Földvárra.

Frissen fütyült a déli, villogott a sárga, mi pedig a Sudárhoz méltóan süvítettünk hazafelé. Egyszer csak megint észreveszek valamiféle konglomerátumot jobbra, a Balaton közepe felé. Távcső, ráfordulás. Megint csak sodor valamit a szél. És uram fia, mit látnak szemeim. Nem csigázom tovább a kedélyeket. Ugyanezt a csapatot, ugyanazon a tutajon, ugyanarról a helyről volt szerencsénk ismét kipecázni! Egyszerűen hihetetlen! Konrad Adenauer közismert mondása jutott eszembe, miszerint: „Ha figyelembe vesszük a tényt, hogy Isten korlátot szabott az emberi intelligenciának, akkor nagyon igazságtalan, hogy az emberi hülyeségnek nem.”

Mese, mese, tarka mese, nem igaz tán a fele se? Fele igaz, fele álom, ha elhiszed, azt se bánom!

A lényeg, hogy fenje csak hiába a Kaszás a szerszámát! Ne adjunk neki esélyt!

2019. január 29.

Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!