Az OP után jöttek más kishajós osztályok, meg egyre nagyobb is lettem. Gyerekként nem voltam valami jó versenyző; mint sok minden másban, ebben is későn érő típus voltam, ugyanakkor imádtam vízen lenni. Az áttörést az hozta el, amikor Litkey Bence megkapta a Kékmadarat, én meg mehettem vele versenyezni, és az ő nem éppen finomkodó stílusában a fejemet is leüvöltötte, ha nem figyeltem egy pillanatra. Mint kiderült, sokszor nem figyeltem... Nekem ezt kellett megtanulnom.

Nagyon sok hajóosztályban versenyeztem Magyarországon és külföldön is, előnyben részesítve az OD osztályokat, de igazából sokszor mentem olyan hajókra, ahol úgy ítéltem meg, hogy tanulhatok valamit. Mentem az emberek miatt, vagy a hajó érdekelt, az eredmények meg jöttek szépen, lassan. A Balatonról a Kékszalagon a Capellával elért abszolút második helyemre vagyok a legbüszkébb. Régen volt, egytestű volt, talán igaz se volt - kicsit keserédes is, mert abban az évben a Liberté nyert, amire szintén mehettem volna, csak pár héttel a Kékszalag előtt felborultunk, és elsüllyedtünk vele egy versenyen Földváron, és hát gyáva nyúl voltam… Külföldön nem is annyira eredményre vagyok büszke, hanem arra, hogy két szezon 24 lábas (M242) versenyzés után egyedüli lányként meghívást kaptam a Holua nevű 70 lábas versenyhajóra. Eszméletlen kemény fizikai munka egy ekkora hajón pályaversenyeket nyomni! Mindenki szuper kedves, de nagyon nagy a fegyelem, futam közben meg se nyikkanunk, csak 3 ember beszél a hajón: a taktikus, a pit1 meg a vezető fordeckes. De az a hajó annyira gyönyörű volt! Szóval én inkább arra vagyok büszke, amikor elhívtak olyan hajókra olyan emberekkel vitorlázni, amiről és akikről az én kis balatoni lány létem azelőtt csak álmodozhatott.
Az érmeket azért  megőrzöm, a kislányom szereti felvenni őket.

Jelenleg Scholtz22-es osztályban vitorlázom, de igen nehezen tudjuk összeszedni hármunkat a ranglistaversenyekre, így nem egyszer előfordul, hogy csak ketten vagyunk a hajón, ami elég munkás tud lenni rendes szélben. Mondjuk az is igaz, hogy egyre ritkábban van "rendes" szél a Balatonon, főleg nyáron.

Mindenki azt szokta mondani, hogy a vitorlázásban a szabadság érzését szereti a legjobban - én sem fogok sok újat mondani. Szeretem, hogy minden más a parton marad, szeretem, hogy küzdeni kell és talpon maradni, szeretem, hogy érnek az elemek, hogy csípi a só a szemem és kék foltos a lábam. A tengeri vitorlázásban szeretem a hirtelen megjelenő bálnákat, delfineket és fókákat, hogy csak magunkra számíthatunk, hogy nyílt vízen kekszet eszünk lekvárral reggelire, hogy éjszaka piros biciklilámpa fényénél olvassuk az előző kikötőben csereberélt könyveket, hogy valamiképpen mások vagyunk, mint azok, akik a szárazföldön maradtak.

A versenyzés mellett ritkán jutok ki csak úgy csellengeni a vízre: valószínűleg azért is, mert nincs saját hajóm. Ha kimegyünk, akkor az általában edzés, de előfordult már néhány nagyobb tengeri túra az életemben - bár lenne több! A legkedvesebb vitorlázós élményem is az egyik ilyen nagy túrához fűződik, ha egyáltalán lehet túrának nevezni egy több hónapig tartó utat. Vadidegen emberekhez csatlakoztam be a Vörös-tenger partján, Eritreában egy delivery-hez. A világon minden problémás volt: Afrikában lassabban történnek a dolgok, nem tudtunk üzemanyaghoz és elég élelemhez jutni, Jemen előtt tönkrement a radarunk, Omán előtt a navigációnk is elszállt meg az achter is. És ekkor betegség miatt már csak ketten voltunk a hajón. Utána jött egy pár napos trópusi vihar és a repülőhalak támadása, elszakadt a grósz, egy napra a motor is meghalt, de azt megszereltük, majd India partjai előtt nekünk jött egy cigit kunyeráló halászhajó, és letörte a horgonyveretet. És ezzel még mindig nem volt vége, de imádtam minden pillanatát!

Gyakorlásként verseny előtt vizualizációs technikával szoktam végiggondolni a rám váró manővereket: elképzelem, hogy mit kell majd csinálnom pontosan, mi akadhat el, akkor mit fogok csinálni, mihez nyúlok először. Plusz próbálom követni a versenyszabályok változását, mert bár a szabályok betartása a Balatonon eléggé rapszódikus, de külföldön nem viccelnek ilyesmivel.

Amikor vitorlázni kezdtem, viszonyleg kevés lány volt, és az a viszonylag kevés lány se tartott nagyon össze. Keveset hallottam azt, hogy valamit azért nem csinálhatok, mert lány vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy kimondatlanul nem ez volt a helyzet. És igen, hallottam olyan hajóról, ahol nem lehetett nőnemű vitorlázó, meg ahhoz is hozzá kellett szoknom a nagyhajósoknál az elején, hogy bár mindent csinálunk a hajón, valamiképpen a szendvics is a lányok dolga. Hála Istennek ez azért - körülöttem legalábbis - megváltozott. Vagy simán már nem mennék el ilyen hajókra.

Ha tenger mellett lakik az ember, egyszerűbb nőként hajóra keveredni. Nálunk a vitorlázás idénysport, ráadásul a versenyeket is főleg hétvégén rendezik: ha nincs az embernek saját hajója, még akkor is nehéz felkerülni egyre, hogy amúgy sok hajón nincs is elég legénység. Ezt lehetne jobban szervezni. És persze azt is jó lenne az emberekkel megértetni, hogy kevés kivétellel, ahol a fizikum és a súly hátráltató tényező, egy nő is meg tudja csinálni azt, amit egy férfi. Például azt sosem értettem, miért teszik nagy hajókon fordeckre a lányokat, ahol pont ha valami pánik van, igenis kell az erő. De mindenkinek kell valami, amihez jól ért. Nem kell abszolút mindenhez érteni az elején, majd megtanuljuk a többiektől, de legyen igényünk a fejlődésre, és hogy jobbak legyünk, mint tegnap voltunk.