Aki járt már a legendás zarándok utak valamelyikén, az pontosan tudja, hogy ez a kirándulás 8-10 kilós hátizsák terhe alatt napi 6-10 órás gyaloglással jár. Nekem ez már a 3. utam a „Francia” és a „Norte” után. Dóra - aki mellesleg Dániában tanul – épp a master tézisein dolgozik, így az útra elhozott egy összehajtható billentyűzetet is, ami – elárulhatom – végig a dobozában maradt.

Március 3-án este érkeztünk Lisszabonba, az egyik legizgalmasabb városba ahol valaha jártam. Néhány évvel ezelőtt már jártam itt a víz felől is, véletlenül a kishajós kikötőbe beállva egy termetes katamaránnal. Akkor csak azt láttuk, hogy nagyon szűk a hely, amíg fel nem világosítottak, hogy eltévesztettük a házszámot. Mivel csak átutazóban voltunk, a jófej portugálok ki sem zavartak minket. Lisszabon a villamosok városa. A dimbes-dombos szűk utcákban kanyargó múltat idéző klasszikus járművek nem csak a helyi közlekedést, de a környező üdülőhelyeket is elérik. Így alig fél órát kell villamosozni annak a fővárosi srácnak, aki a napi vízi edzését Cascais-ban, óceáni hullámokon szeretné lenyomni. Nem is értem, mitől ilyen jó a portugál foci, amikor ennyire adott a vitorlázás lehetősége. Ha itt élnék, biztosan nem rúgnék labdába! 

 

Másnap, 4-én egy kiadós városnézés után busszal Portóba utaztunk, vándorutunk kezdő állomására. Akármerre jártunk, csúcsszezont idéző tömegek voltak az utcán, dacolva a még hűvös kora tavaszi idővel. Elfoglaltuk helyünket egy zarándokszálláson, egy úgynevezett municipial albergue-ban.  Ezeket a szállásokat az állam, esetleg az egyház finanszírozza, megtalálhatóak minden Camino útvonal mentén. Az veheti igénybe aki kivált egy Credencial-t, a zarándokok útlevelét. Nem ingyenes, elvárnak egy öt Eurós adományt, ezért biztosítanak egy ágyhelyet többnyire koedukált hostel szerű emeletes-ágyas hálótérben. Van konyha, társalgó, mosógép, fürdő és sok helyen internetre kötött számítógép is.

Ekkor még mindig nem tudatosodott bennem, hogy a helyzet napról napra veszélyesebb. Bár hallottam az Olaszországban kialakuló egyre félelmetesebb állapotokról, itt még semmi nem érződött. Arra gondoltam, hogy a hosszú úton senki nem lesz a közelünkben, a szállásokra meg csak a zarándokok jöhetnek, akik nyilván kicsattannak az egészségtől. Sehol nem voltak sokan, így nem kényszerültünk a felső ágyakra. Meglepett, hogy a szokásos soknemzetiségű közösséget szinte kizárólag németek és néhány tengeren túlról érkező vándor alkotta. 

A  „Portugál út” igen sok variációt kínál. Bár akár Lisszabontól is el lehetne indulni, de az olyan mintha a „Francia” útra Párizsból vágnánk neki, holott az a spanyol határ mellől St Jean Pied de Port-ból indul. Három lehetőség közül választhattunk: a legismertebb a Central út, kb 260 km hosszú és a szárazföldön haladva éri el Santiago de Compostellát, melyet sokan az összes zarándokút végpontjának tekintenek. Ez azért van, mert az itteni katedrálisban őrzik Szent Jakab földi maradványait, és ezért a hívők a Camino helyett inkább a Szent Jakab út elnevezést használják. Személyes véleményem az, hogy valójában a vándorló tömegeket nem csak a hit, de a kiváncsiság is útra késztette. Szerintem a többség a napot követve vándorolt, mert nem tudott belenyugodni, hogy az nap mint nap lebukik a láthatár szélén. Azt, hogy a föld gömbölyű nem igazán hitték el, hiszen szemmel láthatóan lapos. Még ma is vannak szép számmal laposföld hívők, egy kedves, jól ismert hajós barátom is az, ne kérdezzétek, hogy ki! Szóval mentek mendegéltek a népek a nap után, amikor kiértek a járható föld legszélére a mai Finisterre-re. Innen aztán visszafordultak, de vittek haza egy egy szép kagylót a tengerpartról.

Azt végképp nem értem, hogy miért nem a portugál Cabo da Roca-n kötöttek ki, hiszen az a legnyugatibb pont, nyilván a spanyoloknak jobb volt az úthálózata, vagy a PR-ja. Ha nem így történt volna miért lett egy kagyló a Camino jele, miért nem Szent Jakab csontja? 

Ott tartottunk, hogy több út is vezetett Santiagoba, ha nem a szárazföldet választjuk, akkor ott a Coastal út, ami a partot kiséri egészen Redondeláig, innen már együtt halad a Central úttal. Van még egy szárazföldi opció, a kies Literal way. Természetesen én egyből a parti utat választottam az indulás pillanatáig, amikor is kiderült, hogy a parton erős szembeszél, periodikusan lezúduló eső teszik élvezhetetlenné a megtörő hullámok látványát. Eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt már megjártam a spanyol Nortéval, az északi úttal, ahol rommá áztam a szűnni nem akaró esőzésben. Így aztán az első napon a szárazföldi úton 32 km gyaloglás után, a Centralt követve jutottunk el S. Pedro de Rates-be egy 11. században épült monostor közelében lévő albergue-be. Nem is áztunk el. A Camino-n az első napok a leginkább szenvedősek. Az még hagyján, hogy szokatlan a monoton menetelés, a dögnehéz zsák, a rakoncátlankodó zokni a bejáratlan bakancsban – a szellemi átállás a legnehezebb. Jönnek a kérdések: mi a fenét keresek itt, minek rángatom bele ebbe a baromságba a lányomat, kibírja-e ezt a terhet, csak azért mert a hülye apja ezt találta ki papa-lánya közös élménynek? Közben azért bőven van látnivaló. Eukaliptusz erdőkön keresztül vezet az út, melyet zamatosan érő narancs, citrom és mandarin ültetvények tesznek változatossá. Nem ez nem az a narancs ami az adriai partokon díszeleg de ehetetlen! Ez könnyen hámozható lédús és finom. A héja sincs szállításra utóérlelésre impregnálva. A mandarin is magtalan, átható illatú. Portugáliában mindenütt roskadoznak a fák, le sem szedik, rossz nézni, ahogy az utakon a lehullott gyümölcsök hevernek. A zarándok étkezés is igen gazdaságos. A Credencialt felmutatva az utat szegélyező bárokban, éttermekben ehetünk zarándok menüt, ami egy szűk választékú 3 fogásos, akár egy pohár borral, kávéval kompletten. Mindez 7-10 Euró. Azért itt is előfordul, hogy lehúzzák a vendéget. A  japán „hospitalero” (önkéntes, a szállás recepciósa) ajánlására választott étteremben jött a kéretlen falatkás kínálótál, a kiskosár kenyér, majd a számlában csak ezért a két tételért 6,50 Eurót levettek. Az is igaz, hogy ilyet csak egyszer, ebben a faluban tapasztaltunk.

Az elkövetkező napokban tovább bandukoltunk 7-én Tamel s. Pedro 27km, 8-án Ponte de Lima 26km,

9-én értük el a spanyol határt Valenca-t 39km-es gyaloglás után. 10-étől már Spanyolországban haladtunk, a határ átlépése semmilyen nehézséget nem jelentett.

A neten már jöttek baljós infók a helyi gondokról, de az utcákon vidám maszk nélküli arcok, sok sok turista múlatta az időt. Nem voltunk fáradtak, Dóra ugyan kissé fájlalta a térdeit, de ez csak lefelé menet zavarta, amúgy komoly tempót diktált mindvégig. Apróbb vízhólyagok megjelentek a lábainkon, de azt gyors szárazzokni váltással és a kitűnő Compeet tapaszokkal ki tudtuk bekkelni.

Az első spanyol éjszakánkat Porrino-ban töltöttük laza 22km-es sétát követően. 11-én újabb 24km-t haladtunk eljutva Arcadéba, ahol újabb válaszút elé kerültünk. A veszélytérkép, ahol eddig az általunk érintett tartomány Galícia fertőzésmentesnek tűnt, hírtelen rózsaszínre váltott. A bárokban mindenki a TV képernyőit bámulta, kezdett ijesztővé válni a helyzet. Ebben a faluban, már nem vettük igénybe a szokásos olcsó szálláshelyet, hanem egy biztonságosabb valamivel drágább hostelban éjszakáztunk. 12-én reggel követtük a Centrált Pontevedráig ahol újra megláttuk a tengert,

és ahelyett, hogy folytattuk volna a jelölt egyre rövidülő utunkat Santiago felé, elkanyarodtunk az ugynevezett Caminho Spiritual-ra, ami egyike a legizgalmasabb útvonalválasztásnak. Döntésünket nem csak a tenger közelsége, a szárazföldtől való elszakadás motiválta, sokkal inkább az a cél, hogy elkerüljük az utolsó 100km-en sokasodó tömeget, az éjszakai szállásokon kialakuló fertőzésveszélyt. 12-én este 22km megtétele után érkeztünk egy Combarro nevű meseszép tengerparti kisvárosba, ahol már csak egyetlen szállodát találtunk nyitva, pedig hivatalosan még el sem rendelték a szálláshelyek bezárását.

Itt két éjszakára foglaltunk szállást, abban bízva, hogy 13-án kellő időnk lesz megszervezni a mielőbbi hazajutást. Itt már egyre jobban érezhető volt a feszültség, de az éttermek, teraszok még nyitva voltak, de már kevesebb embert lehetett látni, maszkban szinte senkit. Santiagoig ezen a kerülő uton még 3 rövidebb szakasz várt ránk, plusz egy vízi út, melyen valamikor Szent Jakab maradványaival hajóztak fel a Ria de Arousa-n. Az „A” terv az volt, hogy iszkolunk haza, ahogy csak bírunk. Péntek volt és ráadásul 13-a. Ültünk az egyre néptelenedő kikötő központi sólyaterének egyik bárjában iszogattuk a frissen facsart narancslét, ettük a pulpo-t, nem volt semmi dolgunk, csak megtalálni a hazautat.

A legközelebbi repülőtér Santiago, közvetlenül már nem indított külföldre gépeket, ha Madridba átrepülünk akkor is hiába kockáztatunk, mert az európai országok sorra zártak a berepülő turisták elől. Madrid volt már akkor a legkockázatosabb gócpont, így ezt elvetettük. Közvetlen járat Budapestre legközelebb kedden 17-én Porto-ból indult, ami ugye Portugália. Befoglaltuk a jegyet és elkezdtük tervezni, hogy hol tudjuk eltölteni a hátralevő majdnem 4 napot. Mivel repülő már nem járt át Portugáliába, ezért a határközeli Vigo-ból foglaltunk jegyet a Flixbus portói járatára, ami még keresztezte a határt. Ez a busz pont kiért volna az induló repülőhöz. De mit csinálhatunk 17-ig amikor várhatóan sem szállást sem étkezési lehetőséget nem fogunk találni, ráadásul az embereket is szeretnénk nagy ívben elkerülni? Nos, úgy döntöttünk, hogy tovább sétálunk, mert az úton vagyunk a legkevésbé veszélyben. 14-én tehát korán reggel nekivágtunk, hogy végigjárjuk az út egyik legszebb szakaszát, mely a hegyeken keresztül Vilanova de Arousa-ba vezet. Erre a szakaszra két napot szántunk, de mivel már tudtuk, hogy nem lesz útközben szállás, ezért lenyomtuk egy nap alatt. 38 km!

Késő délután értünk le a tengerpartra, egy nappal a kijárási tilalom kihirdetése előtt. Minden szálloda, étterem már bezárt, ott álltunk az aranyló napsütésben fáradtan, éhesen, kimerülten szállás és kaja nélkül. Felhívtuk a konzulátust, ahol egy nagyon kedves hölgy a maximális együttérzéséről biztosított, de az ég világon semmilyen érdemi tanácsot nem tudott adni, amit meg ne próbáltunk volna. Hívtuk a rendőrséget, hátha van valami ötletük, mert még egy cella is jobb éjszakai opciónak tűnt mint a padon alvás. A zsaruk rém rendesek voltak, talán segíthettek volna, ha egy büdös szót tanultak volna angolul. Két telefonnal dolgoztunk, az egyikkel fordítottunk spanyolra a másikkal beolvastuk az igét. Végül megelégelték, autóba pattantak és nagy nínózva kijöttek hozzánk, személyesen folytatni a süketek párbeszédét. Rém helyes két fickó volt állig felfegyverkezve, csak az okozott némi zavart, hogy az egyik megállás nélkül köhögött.

Találtak is nekünk valami közeli városban szállást, de mindez okafogyottá vált, mert az egyik korábbi hívásunkra visszahívtak és rendelkezésünkre bocsátottak egy elképesztően tiszta gyönyörű, modern apartmant a város szívében. Mire a nap lement már boldogan élveztük utunk legszebb szállásának fürdőszobáit, és ájultunk álomba. Másnap március 15-én éjféltől a spanyol kormány kihirdette a rendkívüli állapotot, így csak ez a nap maradt arra, hogy ki tudjunk mozdulni a városból. Vasárnap volt, a szállásadónk szerzett egy taxit, amelyik elvitt minket a szomszéd városba a vonatállomásra, ahonnan Santiagoba utaztunk. Itt megtudtuk, hogy aznap még működik a repülőtéren az autókölcsönző, odabuszoztunk és kivettünk egy kocsit 17-éig Vigo-i leadással. Volt autónk, volt miben aludnunk és még két és fél napunk a busz keddi indulásáig. Irány a tengerpart! Először Muxiába mentünk, ez az a pont amelyik Finisterre-vel rivalizálva szintén az út végpontjának tartja magát, elhelyezve egy 0.00km-es oszlopot. Nem alaptalan az elképzelésük, mert gyakorlatilag ez a pont is egyike az óceánba benyúló legnyugatibb helyeknek. Az ide gyalog érkező pilgrimek itt is kaphatnak Compostellát igazoló oklevelet a teljesítményükről. A hely azonban nem csak erről híres. 2002 novemberében nem messze tört ketté a a Biscaya öböl hullámain megsérült Prestige nevű öreg tanker, a történelem egyik legsúlyosabb környezeti katasztrófáját előidézve. 60000 tonna nyersolaj ömlött a tengerbe. Több mint ezer fürdőhelyet, a környék halászatát tette tönkre a spanyol, Francia és Portugál partszakaszon. 

Az emlékhely és a sziklák közé ékelődött festőien szép templom látványával feltöltődve autóztunk át Finisterre-be, hogy ha nem is az autentikus gyalogos érkezés élményével, de legalább az  a tudat, hogy mégis valahogy ide is eljutottunk sokat jelentett. Nem volt meglepő, hogy csak egyedül vagyunk a sziklánál, egyszer csak megpillantottunk egy csacsit és egy furcsa alakot aki a „Pacsi” nevű állatot vezette.

Fél éve volt úton, most ért ide és nem érti miért nem lát egy lelket sem rajtunk kívül. A francia fickó Granadából jött, jó hogy a szamár cipelte a cuccát, de ha valaki nálunk is nagyobb nehézségre számíthat a visszaúton az ő.

A kötelező program: merengés, az Óceán felett lebukó nap bámulása, ilyenkor az elérzékenyült zarándok számot vet eddigi életével, mások tüzet raknak elégetve néhány lehasznált vándor kelléket, amit persze táblákon tiltanak. Nekünk mindez nem adatot meg, mert egyrészt már nem voltunk autentikus zarándokok, az orkán erejű szél akadályozta volna a tűzgyújtást, ráadásul jobban foglalkoztatott bennünket a közeli jövő, mint a múlt spiritualitása. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne lett volna látnivaló. A szél korbácsolta a hullámok felett rohanó eső foltok, a felhők közül ki-ki bukkanó lenyugvó nap,  a néptelen szikla, a bezárt, de működő világítótorony még egy autós turista szívét is megdobogtatta. Mivel a kijárási tilalom csak éjféltől vette kezdetét, leautóztunk a kikötő parkolójába és egy szélvédett zugban leparkolva álomba szenderültünk. Na ez annyira nem volt egyszerű. Dóra a lehajtott fél üléstámla mentén csomagtartót is elfoglalva hevert, a csomagok a vezetőülésben, jómagam a hátradöntött anyósülés kényelmében bízva számolgattam a barikákat. 

Március 16-a hétfő. Spanyolországban életbe lépett a kijárási tilalom, ezért a legjobb, ha senkivel nem találkozunk. Még hajnalban összekapjuk magunkat és visszamegyünk a sziklához megnézni milyen az amikor előbújik a nap. 

A városban minden zárva, így egy benzinkúthoz megyünk ahol találunk rágcsálnivalót és lefőznek nekünk két kávét. Lemegyünk a tengerpartra, sétálunk a homokban, gyűjtjük a kagylókat – hoztunk is egy rakással – majd dél körül beautózunk Santiagoba.

Elsétálunk a néptelen bezárt katedrálishoz, szelfizünk egy jót majd visszaülünk az autóba és visszamegyünk  Vilanova de Arousára arra a gyönyörű szálláshelyre ahol két napja voltunk. Szerencsénk van a tulaj beenged minket, sőt felajánlja, ha nem tudunk kimenni az országból ott hosszabb időre is meghúzhatjuk magunkat. Elmegyünk az üzletbe vásárolni valami kaját, de csak az egyikünket engedik be, kéz és talp fertőtlenítés után. Hazafelé elkap minket a rendőr, hogy mit keresünk kettesben az utcán? Szerencsére nem büntet meg, de érezteti, hogy nem viccel. Boldog optimizmussal alszunk el, mert tudjuk, másnap már indulhatunk haza. 

Március 17 kedd. Hajnali 2-kor csipog a teló: SMS a Wizzairtől, járatunk törölve. Na ne! Akkor is átmegyünk Portóba! Flixbus? Törölve. Az életbe lépett rendelkezések szerint turisták nem közlekedhetnek Spanyolország és Portugália között. Itt ragadunk? A következő gép 21-én indulna Portóból, megvesszük arra is a jegyet biztos ami biztos. Közben itthonról üzenték, hogy nézzünk rá Lisszabonra, mert onnan még elhozzák a magyarokat. 18-ára estére van még 3 hely ezen a gépen, azonnal befoglaljuk és indulunk Vigoba leadni a kocsit. De hogyan tovább? Ahhoz, hogy másnap este ott legyünk Lisszabonban át kell jutnunk a határon. Vonat nem indul, csak belföldre, a reptérről is csak spanyol desztinációk vannak. A buszpályaudvaron elárulják, mert sehol nincs kiírva, hogy délután fél ötkor indítanak egy buszt Portóba. Megvesszük a jegyet és kimegyünk az utcára, keresünk egy helyet, ahol senki nem jöhet a közelünkbe. Még 6 órát kell dekkolnunk a tűző napon az indulásig. A járat pontosan indul, alig vagyunk rajta. Néhány portugál, egy nagyobb tengeren túli család, néhány magányos figura és mi. Átérünk a határon, már már fellélegzünk amikor a portugálok megállítják a buszt.

Rengeteg egyenruhás, rendőrök, egészségügyiek. Kérik a papírjainkat, szerintük nem léphetünk be. Mutatjuk a másnapra szóló repülőjegyet, enyhül a szigor, de lefoglalt szállást is kérnek. Na az nincs. A fickó elmegy konzultálni a főnökével, addig Dóra szélsebesen befoglal egy hotelba. Mire fejcsóválva visszajön már mutatjuk is a foglalást. Megúsztuk, továbbenged. Valakit leszállítanak, visszaküldik Spanyolországba. Nincs könyörület. Beérünk Portóba, a városnézéshez semmi kedvünk, de az utcákon már itt is alig vannak. Másnapra jelentik be a szükségállapotot, és a kijárási tilalmat. Hogy jutunk el Lisszabonba?

Március 18 szerda. Van egy busz 13.15 kor, jegy is van ezzel fél ötkor a fővárosban vagyunk. A gépet még mindig nem törölték, van remény! A reptérre nem szabad kimenni, mert látjuk az utcai kivetítőkön, hogy senkit nem engednek be az épületbe, csak a ténylegesen induló járat utasait. Kimegyünk a tengerpartra, az Oceanografico Lisboa múzeuma és szupermodern környezete zárva, emberek alig lézengenek.

Sétálgatunk, amíg el nem jön az ideje és gyalog kisétálunk a repülőtérre. Két órával az indulás előtt ott vagyunk, mindenütt kordonok rengeteg ember.  Kis A4-es papírra írják ki a törölt járatokat. Az egyik kordonnyílásnál megnyugtatnak, hogy a budapesti járat elindul. Egy gépnyi embert terelnek egybe, majd megkezdik az első ellenőrzést. Akinek nincs magyar papírja azt elzavarják. Sokan csalódottan elkullognak. Végre bejutunk az épületbe. A check-in pultig újabb ellenőrzés. Egy nagyobb csoport - talán ukránok lehettek - fennakad, őket is elküldik. A gépen talán ha minden második helyen ülnek, pedig fullra volt foglalva. Fenn a gépen még le akarnak szállítani egy indiai kinézetű embert, aki a magyar feleségével került fel. Végül megengedi a kapitány, hogy repüljön, felszálunk. Megérkezünk Ferihegyre. Éjjel fél 2-kor nincs is más gép. A beléptetéskor a szerencsétlen indiait kiemelik, nem engedik be, minket egyenként kikérdeznek jártunk e máshol mint Portugália? Mondjuk, hogy igen Spanyolországban. És átengednek. Nincs semmilyen egészségügyi ellenőrzés, nem kapunk kötelező karantén előírást, mehetünk a dolgunkra. Akárhová. Busszal bejövünk a Népligetbe.  A pesti utcákon rengeteg az ember. Ez itt egy másik világ. Lehet, hogy itt nincs is vírus? Bután néznek ránk, furcsa a maszk és a gumikesztyű. Az első Balatonfüredi buszra felszállunk, megyünk haza.

A füredi helyi járaton vidáman üldögélő csevegő idős hölgyek maszk és kesztyű nélkül. Csak ezt ússzuk meg!

Március 25 szerda. Holnap lesz egy hete, hogy megkezdtük két hetes önkéntes karanténunkat. Nagyon aggódunk azokért akik az utcán bóklásznak. Mi már láttuk a jövőt!