Egyszer ugyan, a korlátozások lazulását követően, a keleti medencébe már belekóstoltunk https://porthole.hu/cikk/12746-rank-kacsint-a-hajnal , de ez csak egy villanás volt, melyet hosszú szünet követett. Nem telt céltalanul – korántsem veszett kárba –, hiszen a Tisza-tó álomvilágát barangoltuk be. Ez viszont semmi esetre sem volt valódi vitorlástúra. Legfőbb ideje belekezdeni.
Megérkezvén Balatonföldvárra, szívemet melegség tölti el, látván, hogy a vitorláskikötő személybejárati kapuján kedvenc lakatom érintetlenül megvan, megakadályozván, hogy a hajón lévő mágneskártyát kihozzam, az autó bebocsátására. Viszont, most már nem kell, hogy körberohanjam a főbejáratig elterülő tömböt, ugyanis a „haragos” bérlők szépen szétfeszegették a nagykapu szárnyait, annyira, hogy egy ember be tudja préselni magát. „Az élet utat tör magának” jut eszembe a híres mondás. Attól még elítélem a rongálást! Igen helytelennek tartom. Fújj! Azért kihasználom, és becsusszanok.
A kikötőben viszont zajlik az élet. Jönnek – mennek az emberek. Egymás után üdvözölhetem rég nem látott ismerőseimet, hajós társaimat. Megörülünk egymásnak. Leginkább annak, hogy ezt a vírus - borzalmat (legalább is az első hullámát) épségben túléltük. A parton folyik a vitorlás oktatás is. Rengeteg a restancia, ugyanis a télen esedékes elméleti képzést nem lehetett megtartani. A gyakorlatok idejébe kell valahogy besűríteni. Az pedig, hogy a távoktatás formájában végrehajtott okítás mennyire volt eredményes, majd a tesztvizsgán dől el. Kíváncsian várjuk.
Nem is húzzuk az időt, kifutunk a kéklő tengerre. Öreg-Tihany az első célpontunk. Kellemesen húzó szelünk lévén, kis kitérőt azért teszünk, felderítvén, hogy a Sajkod felé eső területen ki vannak–e jelölve rendesen a megépített zátonyok. Örömmel jelenthetem, hogy úgy-ahogy, de igen. Sárga bóják határolják a parthoz igen közel eső akadályokat. Igaz, hogy nem világítanak, viszont olyan közel amúgy sem mennék a nádasokhoz. Azért vigyázzatok!
A légmozgás szépen kitart. Simán átvisz a kompok vonalán. Igaz, alig közlekednek a járműveket szállító hajók, tehát nem kell sietve osztozni a pályán. A csőben sem kell krajcolni, így meg merjük közelíteni az errefelé létesített süllőfészket. Itt is sárgállanak a vakbóják. Szinte határosan a marginális jelek vonalával. Ezeket is célszerű jól elkerülni, nem szerencsés kicentizni. Kisvártatva elérjük a kikötőt.
Ritka, szokatlan látvány, hogy júniusban, ideális időjárás esetén, rengeteg üres vendéghely közül választhatunk. Örülök is, meg nem is. Rajtunk kívül még két idegen hajó áll bent (a harmadik a Popey, aki állandóan itt tanyázik). Ennyi lenne a forgalom? Ez bizony nem sok.
A Dottó azonban jár félóránként. Nemrégen futott be egy utaszállító hajó, úgyhogy majdnem telt ház van. Azért fölférünk. Elvisz az Apátsághoz. Itt lézengenek páran, még külföldiek is. (Április, vagy október végén szoktak lenni ennyien.) A boltok viszont tárt ajtókkal csalogatják a vásárlókat. Takarosak, vidámak, tele virágokkal. Legfőképpen lila az alapszín. Minden levendulában úszik, a sörtől, az üdítőkön át a fagylaltig, nem szólva a süteményekről és egyéb finomságokról. Nekem egy kicsit sok ez a színtöménység. Meg az, hogy minden e virág körül forog. Erőltetettnek tűnik. A nyolcszáz forintos (10 dkg.) fagylalt viszont egyenesen rablásnak. Ugyanis, ha kérsz pár ízből egy-egy gombócot – ahogyan az szokás – hamar kikerekedik valami kettőezres számla. Egy négytagú családnál már nyolcezer. Ennyit kóstál egy szerény fagyizás.
Az utcák látványa viszont attraktív, tökéletes a tisztaság, a kilátás pedig szinte páratlan. Mindig elvarázsol. Micsoda gyönyörűség ez a Balaton! A világon nincs párja. Nézzük a Tihanyi Bencés Apátságot http://www.tihanyiapatsag.hu/Latogatoink/Nyitvatartas_arak.html. Kezdetnek böngésszük a belépti díjakat. Nem semmi! Különösen az egyórás orgona hangversenyre (százezer HUF személyenként). Egy családnak így közel félmillió. A hétköznapi látogatókat tehát ebből a látványosságból teljesen kiszorították! Szép! Nesze neked hazai turizmus.
A magam részéről még hiányolok a „kínálatból” egy olyan tételt, amivel párszáz petákért csupán magát a templomot lehetne megtekinteni (a kiállítások nélkül). Miért is? Nyilván sokunknak feltűnt, hogy az angyalokat ábrázoló szobrok mindegyikének az arca ugyanolyan. Mintha ikertestvérek lennének. Ez a világon egyedülálló – tudtommal –. Ennek oka az alábbiakból derül ki: a szobrokat hosszú időn keresztül kizárólag Stulhoff Sebestyén munkáinak tartották, aki a XIX. század végén kialakult legendája szerint kertészlegényből lett asztalos, szobrász. Művészünk életéről csak annyi bizonyos, hogy 1754-ben 31 évesen érkezett Bécsből Tihanyba. 25 éven át az apátság szolgálatában állt, 1779-ben halt meg, és a templom hajója alatti szerzetesi kriptába temették el. Nem lépett be a rendbe, nem volt laikus testvér, de fizetséget sem kapott munkájáért. Asztalos volt, aki el tudta képzelni az oltárt, fel tudta építeni, és természetesen kisebb faragványokat is készített, de nem minden részlet az ő munkája. A lényeg viszont, hogy imádta a feleségét, és az általa megalkotott angyalok arcát az ő képmására faragta. Egytől egyig. Tehát páratlan a látvány.
Máskülönben, a többi kiállítás is igen szép, valamint érdekes. Ha időnk (és pénztárcánk) megengedi, érdemes legalább (ötévente) egyszer végigsétálni. Számomra különösen fontos, hogy láthatjuk https://hu.wikipedia.org/wiki/IV._K%C3%A1roly_magyar_kir%C3%A1ly IV. Károly magyar király (utolsó felszentelt uralkodónk) emlékszobáját, ahol Zita hercegnővel (feleségével) raboskodott. Ha kicsit eljátszadozom a történelem (hazánkra igen keserű) eseményeivel, kínálkozó lehetőségeinek vizsgálatával, felrémlik a kérdés: vajon, ha Ő került volna az országunk élére, valóban mienk marad Erdély, a Csallóköz https://hu.wikipedia.org/wiki/Csall%C3%B3k%C3%B6z, valamint a Felvidék https://hu.wikipedia.org/wiki/Felvid%C3%A9k nagy része? Komor és nehéz kérdés. Találgatni lehet. Hitelt érdemlő választ adni viszont nem. – Magánvéleményem szerint, mivel Károly királyunk rendkívüli műveltségű és intelligenciájú, igen széles látókörű, jelentős kapcsolatokkal rendelkező személyiség volt, valós esély mutatkozott elcsatolt részeink (ha nem is minden) megtartására –. De ez csak játék, feltételezés. Az viszont tény, hogy amikor itteni raboskodásukból távozhattak, az Apátnak nagyon szépen megköszönték a szíves vendéglátását.
Hagyjuk a múltat, térjünk vissza a jelenbe. Sétálunk a boltok között. Jó látni, hogy szinte mindenki nyitva tart. Majd csak megjönnek a vásárlók is. Bízzunk benne. A Kogart Tihany galéria viszont végleg bezárt (erről már hírt adtam). Nagyon sajnálatos. Leérünk a kikötőhöz. Ideje, hiszen igencsak megéheztünk. Garázsborozó kinyitott, ketten-hárman iszogatnak. Móló Büfé a szokásos színvonalon üzemel, menük a régiek. Elbeszélgetek a tulajdonossal. Így panaszkodni még sohasem hallottam (kicsit kétkedve figyelem, ugyanis egyharmad ház azért most is van). Tavaly még napi tíz vitorlás, ha eset, ha fújt, mindig kikötött. Most talán egy-kettő – megvan az eredménye a BHZRT korlátozásának? – De akkor, a charterek Füredről, akik eddig is fizettek, hol maradnak? Fene tudja. Az emeleti szép és elegáns kávézót esze ágában sincs kinyitni. Nem lenne vendég – mondja –. Átlátogatunk a Sport Terrace Tihany https://www.sportterrace.hu kellemes, árnyékolt asztalaihoz. Péter barátom, a tulaj szeretettel üdvözöl. Igen rég láttuk egymást, bár ők már május kilencedikétől nyitva vannak. Kuncsaft ugyan egy szál sincs (éppen), de Ő nem panaszkodik. Tele van tervekkel, ötletekkel. Még egy stéget is építenek a tó fölé. Oda is ki lehet ülni. Ha elkészül, biztosan elkortyolok ott valamit. Programok és műsorok is lesznek. Az étlapjuk szintén csábítóbb lett, úgy a főként grillezett dolgokat tartalmazó választék, mint a némileg visszafogott áraik alapján. Sajnálatos számomra, hogy a Móló Büfé és közöttük némi „reklámtábla” elhelyezési ellentét feszül. Ugyanis, szerintem egyáltalán nem konkurensei egymásnak. Más a színvonal, így a kínálat és az árfekvés is. Persze, a célközönség sem ugyanaz. Na, mindegy, „sok az eszkimó, kevés a fóka”, a szolgáltatók ilyen esetben hajlamosak egymást lökdösni, kölcsönös segítségnyújtás helyett. Sebaj, majd csak megjönnek a vendégek.
Ennyit tudunk most bejárni, nem többet. Kimaradnak az erdei – hegyi kirándulások, úgy a Barátlakásokhoz, mint a Belső-tó partjára, az Aranyház felé. A Kotyogós Kávéterasszal telefonon tudtam beszélni, ők reggel nyolctól délután hatig szeretettel várják vendégeiket. Túlélték a vírusőrületet. A Gejzír büfé viszont végképp a múlté. Csak emlékeinkben él tovább a „krumplileves”, meg a „római lecsó”. Az egész szabadidőpark áldozatául esett az ingatlanspekulációnak. Ocsmány szürke apartmanház épül a helyére – híreim szerint –.
És mik az első benyomásaim? Mit mondjak. Még nagyon él bennem a Tisza-tó, ahol szeretettel várják az odalátogatókat, tudásuk és lehetőségeik szerint a legjobb kiszolgálásban részesítve őket. Szeretett Balatonunknál pedig vastagon „levágják”, sőt igyekeznek kiszorítani mindazokat, akik nem tudnak százezreket kipengetni naponta az ittlétükre. Vagy rosszul látom?
Sebaj! Akkor is túrázunk! És még a vére egy jó hírt is kaptunk: Csoda lőn! A Földvári vitorláskikötő személy kapuja megnyílott! Eltűnt a lakat. Hurrá! Így hát nyugat felé fordítjuk bárkánk orrát. Hogy hova, azt meglátjuk következő írásomban.
Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!