Gyors hajóelpakolás után autóval mentünk Balatonfüredre nevezni. Azt gondoltam, hogy mivel a Vihar rendszeren előneveztem minden gyorsan és gördülékenyen fog menni. Hát tévedtem. Az előre kinyomtatott nevezési lapom nem ért semmit, mert ahhoz hogy rövid sorban állás után fizetni tudjak hiányzott egy igazoló aláírás. Kerestem egy másik sort. Persze azt megtalálni, hogy melyik az, ahová előnevezéssel lehet menni nem volt egyszerű, hiszen a feliratokat az asztalok alá (!) helyezték el A4 méretben, ahol a sorban állóktól az „könnyen" volt látható. Amint sorra kerültem az asztal túlsó felén ülő hölgynek (aki kedvesen tette a dolgát) odaadtam a Vihar rendszerből kinyomtatott nevezési lapot. Ezt ő megnézte, nyomogatott valamit a számítógépén, majd kinyomtatta ugyanazt és aláírta (gazdag ország vagyunk...). Ezzel már mehettem fizetni - illetve újból (immár harmadszor) sorban állni, hogy majd fizethessek. Itt már nem bíztam a véletlenre a dolgot, megkérdeztem, hogy merre tovább. Kedvesen megmutatták a minden eddiginél hosszabb sor végét, hogy oda álljak be nyugodtan, ott osztják a rajtszámot és a nevezési csomagot. Mély levegő és újabb kb. 20-25 perc sor. A 471 rajtszámot kaptuk és 4 db XXL méretű pólót. Na, nem azért, mert ezt kértük, hanem mert már nem volt más méret. A verseny honlapja alapján 590 nevezett hajó volt. Ez azt jelenti, hogy legalább 119 hajó (a nevezettek 20 %-a) már azt kapta, ami maradt. Persze biztos, hogy az apró termetű kis kínaiak az elején neveztek... Ez a kis tortúra közel 1 órát tett ki. Viharos előnevezéssel. Mi lett volna, ha RE versenyzőt is viszünk magunkkal?

Másnap aztán jó szélben már 8 után egy kicsivel kiértünk a rajtterületre. A déli oldalt választottuk, ami a kenesei bójánál derült ki, hogy nagyon jó döntés volt. Illusztris társaságban kb. a mezőny első harmadában (bár ki tudja, mert valahogy bójalista megint csak nincs sehol pedig szervező szerint a Fehér szalagon jól vizsgázott a rendszer) fordultunk Siófok felé. 

Siófoktól hosszú és békés spinnakerezéssel jutottunk el a szélváltóig. A cső után a tömegtől és az ideális iránytól kicsit északabbra húzódtunk, így az É-i szél valahol Révfülöp környékén ért bennünket az É-i parthoz eső harmadban. Szerencsére a raumos menetben a spi alatt lecseréltük a génoát fockra. Sajnos nem a viharfockra. 20 percnyi jó tempóban történő vitorlázás után a nagyvitorla reffeléséhez készülődtünk, de végül leszedtük teljesen és felkötöttük a baum-ra (szegény vitorla olyan gyűrött lett, mint amit kutyák szájából téptek ki). Egy fockkal érkeztünk a szigligeti öbölbe. A kikötő magasságáig még bírtuk, de utána sok volt a kb. 10 m2-nyi vitorla. Éjjel a nagy hullámzásban nem mertük megkísérelni a viharfockra történő cserét, így aztán betekertük. Kétemberes volt, de szerencsére a reffkötél végtelenítése bírta. Jó fél óráig próbálkoztunk egy szál árboccal, de azt láttam, hogy a szigligeti kikötőt csak nem akarjuk magunk mögött hagyni, ellenben a hullámzás egyre csak nőtt és mintha távolodtunk volna az É-i parttól. Ekkor jobb híján a viharfock alját lekötöttem a baum tövéhez és a nagyvitorla felhúzójával amennyire bírtam felhúztam. Maradt így is benne egy nagy ív, de legalább lett egy kis sebességünk. Ezalatt egy mentőmotoros jött a közelünkben és figyelte, hogy van-e szükségünk segítségre. Jó volt megtapasztalni, hogy van kire számítani, ha romlana a helyzet. Közben a szél a feltekert fock tetejét kibontotta és hosszas rángatás után cafatokra tépte. Ekkor már nem voltunk messze Györök kikötőjétől. Az öbölben hihetetlen hullámzásban volt részünk. A Johanna nem a nagy freibordjáról híres (55-60 cm) így volt olyan, hogy a hullám átcsapott a kokpit fölött 50-60 l vizet zúdítva ránk meg a hajó belsejébe. A következő pillanatban pedig alulról jött ugyanez. A két 12V-os szivattyú mellet előkerült a vödör is. Ahhoz, hogy a györöki móló mögötti relatív védett vízre érjünk az utolsó pár száz méteren meg kellett ejteni a hajót. Ráengedtünk a viharvitorlára és a szakadt fock brutális kerepelése mellett őrült rohanásba kezdtünk (a hajón sem szél, sem sebességmérő nincs, de ha nem mentünk 10 csomót, akkor egyet sem). Sikerült a kikötő sarkát úgy megközelíteni, hogy a korábban kikötött hajók egyikéről átdobott kötelet elkapjuk. A viharvitorlát leszerelve fellélegeztünk, hogy már biztos helyen vagyunk. A kajütben a vízszint 5 cm-rel volt az ágyak alatt. Ekkor vettük észre, hogy egy mentőmotoros éppen a Fétis-t húzta be törött árboccal. Mi jól megúsztuk. Most nem volt igaz Bánhidi Zoli (Bestia) mondása, amely szerint „a Johanna bilgéjébe sok víz fér, csak nem megy bele".

A móló már nagyon teltházas volt, így a motoros kicsit távolabb húzott minket és ott horgonyra álltunk. A bilgében lévő vizet hamar kiszivattyúztuk, de sajnos a nagy szél és s hullámzás annyira megmozgatta a hajót, hogy valahol igen jelentős vízmennyiség folyt be a palánkok között. Az automata szivattyúnk felmondta a szolgálatot, így a kézit kellett az éjszaka hátralévő részében 20 percenként kapcsolgatnom. 

Szerencsére a horgonyunk jól tartott (igaz a kis horgonyt egy karabinerrel ráakasztottam a nagy kötelére, hogy ne rángasson annyira, és hogy a hajó ne tudja kiemelni a nagyot).

Hajnali 5 óra körül hívtam a versenyirodát, hogy bejelentsem a verseny feladását. A diszpécser kedvesen érdeklődött, hogy jól vagyunk-e és nincs-e szükségünk valamilyen segítségre. Jól esett a figyelmessége. Reggel aztán szivattyújavítás után ami kötelünk csak volt összekötöttük és kiúsztam a mólóra, hogy oda tudjunk húzni magunkat a Fétis mellé. Az Öreg Hölgyet megdicsértük, hogy milyen jól állta a hullámokat és bocsánatot kértünk tőle, hogy ilyen atrocitásoknak tettük ki. Talán okosabb lett volna Badacsony alatt horgonyon átvészelni az éjszakát és reggel továbbindulva befejezhettük volna a versenyt.

Péntek délután volt egy kis csendesedés akkor átmentünk Badacsonyba, ahonnan aztán szombat délelőtt vitorláztunk vissza Alsóörsre.

Salacz Ákos

a Johanna kapitánya

Salacz Ákos