Egyszer Rióban elmentem a Tengerészeti Múzeumba. Csak bent derült már ki, hogy ez igazából haditengerészeti múzeum. Nem tudom, mennyire ismeritek Brazíliát és a történelmét. Dióhéjban annyit, hogy a kicsiny  Portugália gyarmata lett ez a mesés ország, amely akkoriban a világ 3. legnagyobb országa volt. A portugálok mindent megtettek, hogy benépesítsék, - akkor került és telepedett le rengeteg afrikai néger nem rabszolgaként az országba -, és hogy megvédjék, ha valakinek megfájdulna rá a foga. De soha senki sem támadta meg Brazíliát, soha senki sem akarta elvenni a portugáloktól. A legnagyobb csapás az ország történelmében az volt, amikor a szigorú ellenőrzés ellenére 1931-ben sikerült valakinek kicsempésznie, az addig csak ott honos gumifa néhány csemetéjét. Képzeljétek csak el, ha a tömeges motorizáció kezdetén Brazília illetve Portugália monopolhelyzetben lett volna (gumiabroncsok)!

Nos, így a dicsőséges brazil haditengerészet is csak antirombolókat és ellentengernagyokat tud felmutatni, soha tengeri ütközetben nem vettek részt. Ennek megfelelően a múzeum is elég unalmas, leginkább különböző admirálisok személyes tárgyait; az akármilyen hadihajón használt ezüst étkészletét, díszkardját és hasonlókat tud csak bemutatni.

Egyszer csak odajött hozzám egy ropogós fehér egyenruhás kadét és udvariasan megkérdezte, miért érdeklődöm a kiállítás után. Először nem is igazán értettem, mit akar, aztán valami olyasmit mondtam zavartan, hogy magam is hajós  volnék, nekem is van egy hajóm Európában. Erre feszesen tisztelgett és elment. Attól kezdve éreztem, hogy figyelnek. És valóban, amikor távozni akartam, újra megjelent a kadét és nagyon udvariasan megkért kísérjem el a múzeum parancsnokához, aki nagy megtiszteltetésnek tekintené, ha meglátogatnám. Mentem vele. A  parancsnok egyenruhája szerint egy kiérdemesült admirális lehetett, egy nagyon jóarcú, szimpatikus öregúr. Látszott a napcserzett arcán és a szemein, hogy igazi vízi ember, akivel jól megértenénk egymást egy hajón. A kadet engem már kapitány úrnak titulálva bemutatott minket egymásnak, az admirális hellyel kínált és kiküldte az alárendelt kadétot. A kadétot, aki tudott angolul.

Azután körülbelül negyven percben elmesélte nekem a brazil haditengerészet dicsőséges évszázadait. Legalábbis egyes érteni vélt szavakból azt hiszem. Ugyanis végig portugálul beszélt, ahogy én nem értek. Angolul pedig ő nem tudott, de ezt valószínűleg nem akarta a kadét tudomására hozni. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudok portugálul, de ő azt gondolta, hogy úriemberek és hajósok között ez talán nem is annyira fontos, ha valaki szép lassan és tagoltan beszél.

Először furcsa volt a szituáció, kicsit Kosztolányi "  A bolgár kalauz "-ára emlékeztetett, csak fordítva, aztán elkezdtem élvezni a helyzetet, sőt igyekeztem még jókor is bólogatni.

Mikor befejezte felállt és tisztelgett én pedig megöleltem az öregembert. Egészen megszerettem, azért, amit és ahogyan tett.

Kosztolányi (Birdie) Balázs