Most így 36 év után ismét vízre szálltunk a húgommal, egy YS verseny keretében, három OP, három kalóz és egy dingi társaságában Szentendrén a Viking Yacht Club támogatásával az ottani kikötőben, és a cél a Marina Part szintén a Club kikötője volt.

A hajókat előző napokban a fenti kikötőbe leraktuk és szombat reggel a szervező club járathajójával utaztunk fel a verseny rajtjához. Ez jó lehetőség volt az útvonalat végig nézni és ismerkedni a tereptárgyakkal, egyáltalán látni, hogy a mi hajónk merre megy, és hogy hol érdemes nagyon figyelni majd lefele. Például, amikor a Szentendrei- sziget után a fő folyásba érünk, ahol persze ezerrel jönnek-mennek a szárnyashajók, hotelhajók, meg tolt, vont alakzatok kismotorosok és mások.

Az út felfele közel másfél óra volt a kísérő két gumimotorosnak (egyiket vontatták) talán 2 és fél óra folyással szembe. A megérkezés után volt egy gyors kormányosi értekezlet, aztán szerelés vízre tétel, amire még a hely nincs felkészítve, illetve a folyóra merőlegesen letenni a hajót nem olyan, mint egy balatoni kikötőben.

A rajt „repülő –rajt” volt, mert a folyó 6 km/ó halad így a viszonylag kis szélben nem nagyon lehetett a vonalon a parthoz képest is állni.
Így aztán akik korábban elrúgták a partot el is illantak, mi egy kis késéssel és ezért kb. 800 m hátránnyal iramodtunk az „élboly” után (3 op és egy kalóz).
Kikerülve a Szentendrei promenád előtti sekély részt spinakkerrel eredtünk a többiek után. Kis szél volt így a menetszél miatt a spi vagy állt, de alig volt rajta húzás, vagy ha leállt a szél, akkor egyszerűen beesett. Szóval spi fel-hauz-spi le ritmusban haladtunk.

Közben gyönyörködtünk a partba, a szembe jövő kajakosokkal, kenusokkal, evezős vízi emberekkel régi ismerősként üdvözöltük egymást, ők meg közben tágra nyílt szemmel nézték kis mezőnyünket. Sőt egy idősebb hölgy át is akart szállni hozzánk, mert ő is szívesebben vitorlázik, de itt ilyet még nem látott.
A nyugati befújásokban egész jól haladtunk, hol a keleti (pesti) oldalon hol pedig a nyugati partra húzva, mert ott néha gyorsabb volt a folyó- így próbált előzni egy friss leveles faág is. Nem hagytuk. Az OP-kat háromnegyed óra múlva még a Lupa-sziget előtt lehagytuk és a második helyre jöttünk fel. Előttünk a Paál-Pál (balatoni rozmárok) haladtak. Nekik azért van a dunai kalózozásban rutinjuk, látszott, hogy otthonosan mozognak a közegben, ahol a víz veled jön, a part viszont szalad melletted.

Egy tolóhajóval találkoztunk, akit óvatosan kerültünk, ők is néztek a szokatlan jelenségekre és talán lassítottak is egy kicsit hegymenetben.
Hamar elmentünk a Római part teraszos csónakházainak lábánál, ahonnan már javasolt volt az Északi vasúti összekötő híd pillérei után a keleti (amit balatoniként mi a délinek hívtunk) partra tartani. Hiszen oda jobban átfújt a szél a széles szakaszon nem takartak a fák, és mert a cél ott volt már a szemünk előtt az Árpád híd tövében. Itt már kicsit lógni is kellett, hiszen a Hármashatárhegyről erősebben és tisztábban fújt, igaz a sodrás és a szél ereje összeadódva azt eredményezte, hogy bár raum volt, mégis félszélre kellett állítani a vitorlákat, mint a többtestű rohanógépeknek. A sebesség növelése itt nagyon fontos cél lett, hiszen a kikötőbe balra felfele be kellett törni, ki a nagy folyó sodrásából, hiszen ha ez nem sikerül, akkor megyünk a Parlamenthez integetni. Ennek megfelelően azért az evezőt is előkészítettük (mert a szabály itt engedett max. 20 csapást, megváltoztatva az RRS 42.), de
nem volt rá szükség. Ekkor már csak 100 métert kellett megtenni a célig, az öbölből kiáramlás azért nehezítette a haladást, de végül kb. másfél perc hátránnyal másodiknak futottunk be.

A parton már elkészült a nagyon finom babgulyás friss házikenyérrel, Gyugyi büfé alkotása, a záró estebéd előtt a díjkiosztón a legkisebb helyi OP-s vehette át a YS –ben értékelt verseny első díját, majd az osztályonkénti díjazáson mindenki kapott egy „örökemlékképet”.

Köszönjük az ötletgazdának, a házigazdáknak és a kísérőknek, hogy ezt az álmot megvalósították és élményt adtak nekünk és azoknak, akik látták.