2014. július 12.-én fejeztem be Londonban azt előző év szeptember elsején útjára indult versenyt. Ugyan azzal még mindig küszködöm, hogy rendezetten tudjak beszélni az élményeimről és a tapasztalataimról, azt sokkal könnyebben el tudom mondani, hogy miért kell oda elmenni annak, aki teheti és szeretné.

Először is, mert nem kell profi vitorlázónak lenne. A részvételnek mindössze három feltétele van: a betöltött 18 éves életkor, a kalandvágy és egy átlagos fizikai állapot. A versenyt megelőző vitorlás tudás azért nem előfeltétel, mert a Clipper Ventures, a verseny szervezője attól függetlenül kötelezővé teszi a 3 hetes tréninget a versenyt megelőzően. Én úgy tapasztaltam, hogy ugyan sokan érkeztek akár meglehetősen jó szintű hozzáértéssel, de csak nagyon keveseknek volt offshore vitorlás tapasztalata. Ezen kívül a tréningek feladata a közös nyelv megtanítása is. A 2014/15-ös versenyre való felkészülés már a 70 lábas flotta hajóin zajlik – az én tréningem során még mind a korábbi 60-as, illetve 68-as yachtokat bevonták a tréningekbe. Ami jó és kevésbé jó is tud lenni: én például azután, hogy volt szerencsém mindkét korábbi típushoz, tudtam méltányolni a 70-esek sok szempontból jobb felszereltségét. A 70-es flotta tökéletes felújításon esik át napjainkban, köztünk szólva, erre nagy szükség is van, hiszen az előző verseny szó szerint a teszt futás volt a hajók számára, amelyek többsége közvetlenül a verseny előtt lett készen. Szóval el kell mennie annak, aki szeretné megtapasztalni az offshore versenyzést.

És mivel a verseny megkerüli a Földet, változatos szakaszok között lehet válogatni. A versenyre ugyanis lehet szakaszonként is nevezni és persze lehet a teljes földkerülést is bevállalni. A legénység kb. 40%-a választja az utóbbit. Minden szakaszon más jelent kihívást: a déli 40. és az északi 40. szélességi fok körül hajózni elég ingergazdag tapasztalat, sokmindent lehet tanulni: kormányozni extrém magas hullámokon, extrém erős szélben, navigálni gyorsan változó időjárási körülmények között, élni és dolgozni extrém körülmények között és még folytathatnám. Más a kihívás természetesen az Egyenlítő átszelésekor: nagyon kicsi szélben mégis mozgásban tartani a hajót szerintem a vitorlásmesterség valódi próbája.

Azért is érdemes elmenni, mert – és ezt nem győzzük hangsúlyozni – tény, hogy 24 órán át a hét mind a hét napján versenyben lenni másfajta képességek kifejlesztését és gyakorlását igényli, mint ’csak’ vitorlázni. Stratégiát választani, percenként dönteni, a csapattársakkal együttműködni, a saját hozzájárulásunkért felelősséget vállalni nagyszerű dolog – bár így, hogy felsoroltam, elég fenyegetőnek tűnik.

És menni kell a kikötők miatt is. Emberek, tájak, kaják és kocsmák... el lehet képzelni. Az első hideg sörért a hetekig tartó vitorlázás után.

Menni kell még az óceán miatt is: a végtelen horizont, a napfelkelték és a napnyugták miatt, a reggelente megjelenő delfinek miatt, az óriásteknős hátán utazó nem tudom milyen fajtájú madár látványa miatt, az Egyenlítő után egyszer csak megjelenő Dél Csillaga miatt, az éjjeli cápatámadáskor misztikusan foszforeszkáló planktonok miatt, a rengeteg hullócsillag miatt – felsorolni sem tudom a gyönyörűségeket.

Aztán menni kell az ökörködések miatt, amire azért bőven van alkalom. Sosem felejthető pillanat a feszült navigálás át a doldrumon, amikor annyira nem sikerült haladni, hogy egyik társnőnk azt javasolta, hogy talán horgonyozzunk le és menjünk úszni. Az ötlet kiérdemelte a napi blődségekért járó „Hanker of the Day” című díjat. Igen szórakoztatóak voltak az ötletrohamok azzal kapcsolatban is, hogy miként lehet a leggyorsabban megszabadulni a viharruhától 40 fokos dőlésben hirtelen támadt szükség esetén.

El kell menni azért is, hogy megkíséreljünk győztesként befutni. Atélni a győzelem pillanatának nagyszerű mámorát, és feldolgozni, ha soha többet nem sikerül ezt előállítani. Agyalni azon megállíthatatlanul, hogy vajon mitől megy gyorsabban a hajó az adott pillanatban. Hátunk mögött időre csomót kötni, egyre kevesebb időt használni a nagyvitorla reffelésére, időegység alatt a legtöbbet tekerni a ’coffe grinder”-en, elrepedt spinnakert javítani napokig azért, hogy lehetőleg megússzuk büntetőpont nélkül.

Megtanulni elfogadni a másik hülyeségét, és tenni egy kísérletet arra, hogy lássam a sajátomat az ő szemével. Kitalálni, mi az én hozzájárulásom. Főzni lehetetlen körülmények között, megpróbálni elejét venni annak, hogy forró palacsintasütő száguldozzon át a konyhán, megmenteni az elszabadult vacsora maradékát, és azonnal elkezdeni újat főzni, ha mégsem sikerült. Egyre jobb kenyeret sütni, meg almáspitét ... úgy is, ha nincsen nyújtófa a hajón.

Jaj... bár ott lehetnék újra.

De addig is, amíg igen, várok mindenkit a Budapest Boat Show-n, február 14.-én 12:00-kor, ahol Gerő András mindenfélét fog kérdezni én meg igyekszem majd tőmondatokban válaszolni.

És arra biztatok minden Clipper élményre vágyakozót, hogy kezdjen el álmodozni. Nem lehetetlen ott lenni ... ha igazán akarjuk.

"Az idő múltával egyre kevésbé bánjuk, amit megtettünk, de amit nem tettünk meg, arra soha nincs vigasz." (Mark Twain)

Koczka Terézia