De ássunk mélyebbre, hogy is kezdődött? Kvassay Jenő és társai kezdeményezésére, úgy 1880 után indult a tó üdülési – kedvtelési felhasználása. Nyilván már akkor is evezgettek. De régen volt, nem is lelek használható anyagot. Azt viszont hitelt érdemlően kijelenthetem, hogy 1937 nyarán, ahogy kibújt a földből egy házikó, „hurrá, nyaralunk” címszóval, evezős csónak is lett.

Jellemzően tele is voltak szebbnél szebb „macákkal”, így a „bakegerek” is odasereglettek. Persze, a fiatalság vízen billegve kezdte élni társadalmi életét. Divatba jött. És hamar megjelentek a Dióhéj egypárevezősök mellett a hosszan elnyújtott kétpárevezős „hattyúk” is. Ugye milyen szépek? Kecsesek, elegánsak, előkelőek. Persze a hölgyek is, ott az északi parti kikötő stégjénél. A déli parton Zamárdi partjainál pedig megy a féktelen dilizés. Mert 1938–ban is tudtak ám a fiatalok bulizni! És központi helyen állt a csónak. Ugyanis sok mindenre jó volt. Beülhetett két–három „nagylány” és az illetéktelen fültanúk teljes kizárásával kibeszélhették az élet és szívük nagy titkait, miközben lassan siklottak fel s alá. Más esetben együtt lehetett fiú–lány, társadalmilag teljesen elfogadott, mégis intim közelségben, csupán egymásra és a természet csodáira figyelve, ha percekre, esetleg röpke órára is, de elmerülve, egy semmi mással össze nem vethető álomvilágban.

Ugorjunk át egy háborút, Rákosi Mátyás korszakát, „ötvenhatot”, érkezzünk meg 1958–ba. A csónakázás divatja mindezt túlélte, sőt új lehetőségeket kapott. Részint alaposan megszaporodtak a „víkendházak”, persze vízi alkalmatosságokkal egyetemben, emellett egymást érték a SZOT és a „vállalati” üdülők, melyek előtt, méretüktől függően 2–10 teknő billegett az öblökben. Ezzel az „egyhetes” nyaralóknak is lehetőségük nyílt (más nem lévén) erre a szórakozásra. Éltek is vele kora reggeltől késő estig. Egymás kezéből marták ki a lapátokat. És nagyon élvezték! Mert evezni valahogy mindenki tudott, aki nem, az hamar megtanult. Ha előbb nem, akkor a temérdek úttörőtáborban, gyermeküdülőben, melyekhez szintén számos ladik tartozott. Ez úgy a hatvanas évek végéig tarthatott.

Bőven akadt kölcsönzési lehetőség is. A forgalmasabb utcavégeknél, a nádöblökben (feketén), a strandok mellett (hivatalosan, a BKV, azaz a Belkereskedelmi Kölcsönző Vállalat égisze alatt). Tehát aki csak akart, egyszerűen hozzájuthatott.

Én például imádtam fényes hajnalokon a Nappal együtt kelni, és a parti kövezés előtt halkan csurogva lesni a kikandikáló fehér folyami rákokat, vagy a locsogó küszök között fellelni a vörös szárnyú keszegeket, illetve az átlátszó víz fenekén kushadó sügéreket, dürgencseket, durbincsokat, esetleg kövér lápi pócokat vizslatni. Meg a békák loccsanás utáni tökéletesen szabályos mellúszás tempóiban gyönyörködni. Tőlük tanultam meg úszni.

Saját emlékeimből kiindulva, tipikus volt, hogy csendes nyári délutánon, keresztmamával és Édesanyámmal hármasban, szépen felöltözve, megfésülködve, átcsónakáztunk „Micka” néniékhez. Ott volt két korombeli kislány és egy kisfiú. Kaptunk finom habos kakaót, friss puha vajas kaláccsal. A felnőttek beszélgettek, mi meg játszottunk, nevetgéltünk. Az idő elrepült, naplementével indultunk haza. Máskor a „Szikszaiékhoz” látogattunk ugyanígy, ott málnakrém és „Bambi” dukált. Tény, hogy gyalog nem egészen tíz percre laktunk egymástól, a vízen ez ki–beszállással több, mint félóráig tartott, de mégis, eszünkbe nem jutott volna kihagyni. Így illett, ez volt a módi, az elegáns. Ilyen világot éltünk.

De a világ megváltozott. Óhatatlanul és visszavonhatatlanul, akár tetszik nekünk, akár nem. Megjelent, majd elözönlötte tavunkat a műanyag vízi bicikli. Több „okostojás–vízimedve” a Balaton gyilkosának tartja, nem is alaptalanul, hiszen a halálos balesetek közel hetvenöt százalékában valamilyen formában benne van. Azután egyre csak terjedtek a „paddle boat” szerű fürdő szörnyedmények, majd a windsurf–ök tömkelege következett. Temérdek kölcsönző kínálta áruját, egymást alul licitálva. És a valódi csónak, röpke tíz év leforgása alatt, egyszerűen kiment a divatból. Egy 1985–ben készült „halszem” képen már nyomát sem látjuk.

Pedig még kapni is lehet, korunkhoz méltó poliészter testtel, igényes keményfa kerettel és ülésekkel. Több cég gyártja, lehetne válogatni. Pár horgász még csak–csak, de inkább a négyszögletes katamarán kivitelt kedvelik, hiszen az nem billeg. A dióhéj a kutyának sem kell! Miért is? A tények szigorú dolgok:

- A csónak nehéz, a paddle boat könnyű. Az egyiket négy embernek kell komoly utánfutóra szenvedni, míg a másikat egy gyerek is feldobja a csomagtartóra.

- A csónakot célszerű egész szezonban kikötve, vízen tartani. A nádasokat viszont kiirtották, a védett öblök megszűntek, a partot feltöltötték. A vízi binyigliket fel lehet dobni az alacsonyban felállított vas állványokra.

- A csónakban illik, hogy valaki tudjon evezni. A „Balaton gyilkosán” ez nem kritérium.

- Az úttörőtáborokat megszüntették, gyermeküdülőket lerombolták, területüket felparcellázták és eladták. Vállalatok megszűntek, üdülőik többsége üresen, elhagyatva, gazdátlanul pusztul. Az újgazdag nyaralótulajdonost pedig egészen más érdekli, nem a csónak, esze ágában sincs vesződni vele.

- Az ifjoncok többsége sem a „régi” világban érzi jól magát. Gubbaszt a monitor előtt a chat szobákban meg a Facebook oldalain hazudozza szét virtuális életét, okostelefonját nyomkodja, észre sem veszi, hogy a Balatonnál van. Ha mégis, a „Balaton Sound” techno zenéjére őrjöng, vagy a Nagyon Zene Strand Fesztiválon, illetve annak környékén drogoktól betépve fetreng saját mocskában és gőzölgő ürülékében az árok szélén. Nagy ívben sz@rik a lenyugvó Nap aranyára, a Hold festette ezüsthídra, a rákokra, durbincsokra, az evezgetős pásztorórákra, a habos kakaóra meg a málnakrémre, de legfőképpen a csónakra és a Balatonra!

- Ahol eredetileg csendes part, kellemes nádöblök, békés öregek – fiatalok – emberek – állatok – halak – békák – madarak éltek, ott most az alábbi látvány fogad:

 Szó, ami szó: csudaszép! Ezzé lett a világunk? Vajon mi tettük ilyenné? Hagyjuk, hogy így menjen tovább? Jó kérdések, de hol vannak a válaszok? Legalább „kiabáljuk ki”, hogy nem jól van ez így! Nagyon nem! Fedezzük fel újra azt, ami valaha szép volt, és mi kidobtuk!

Ha mást nem, a virtuális világban, a science fiction varázslatában még álmodhatunk róla!