Kegyes hozzánk az idő, a Napocska is ki–kibukkan. Csússzunk át egy öblítő csatornán és zsilipen a tóról az élő folyóra. Van ám forgalom, jönnek–mennek a kirándulók, pedig még hétvége sincs. És jól van ez így, nekem tetszik.
A 436–437. folyamkilométer között érjük el a Tiszát. Döngetünk felfelé, mint a rakéta. Persze, ahol kell, csak alapjáratban csurgunk. Egyre több úszó alkalmatosság kér hullámzás elleni védelmet. Békés horgász jachtok állnak orrukkal felcsúszva a partra. Botok garmadája lesi arra tévedő áldozatát. Kicsit tovább, a szemközti (déli) oldalon pazar úszóházak sora nyújt - esetenként luxus - kényelmet a pihenni vágyóknak. Szépek, elegánsak. És közvetlen a vízen lehet lakni, mert ugye a parton, a védő töltésen belül nem szabad építkezni (még szerencse). Így a környezet sem sérül, a nyaraló is jól jár, hurrá (csak legyen miből megfizetni).

Elérjük a Szabics kikötőt. Ez egy jeles hely, még ejtek róla szót, most csak annyit, hogy aki ide téved, vehet tisztességes áron jegyet, minekutána beültetik egy motorosba, átrepítik a túlpartra, és végigsétálhat a „Tiszavirág sétaúton”. Mi persze pofátlanul, egyből a túlparti stégre kötünk ki (kutya nem szól), és úgy caplatunk végig. Kis túlzással világszám! Kedves utacska táblákkal, hidacskával, madár lessel. Majd választhatunk gumicsizmát, bé egy madzaghúzós ladikba, át a mocsárba, ahol cuppoghatunk kedvünkre. Vigyázat, a dereglyében eszünkbe ne jusson felállva kötelet ráncigálni. Tegnap, az „okos tojás izomagy” megtette, hogy majd ő nagyot tép, mint Toldi. Persze, rögvest hassal pláccs, már benne is volt a piócás–csiboros dagonyában.

Megéri a fáradságot meg a sárdagasztást a látvány. Van itt csikász–pákász tanya, kubikos menedék taligával, vesszővarsa, halász eszközök, fák, virágok, kígyó–béka vízi patkány. És a halásztanyáról nem csak kipillanthatunk a Gödére, mely egy teljesen elzárt tavacska, hanem még ladikázhatunk is rajta evezővel.

És még nem is szóltam a magaslesről, ahonnan páratlan a kilátás a nádasokra, holtágakra, morotvákra. Még valami, amit sajnos ritkán látok: tanösvény, tehát vannak táblák. Ezek legtöbb esetben szerintem vagy érdektelen adathalmazt, esetleg a laikus szemlélő számára teljesen közömbös, megjegyezhetetlen, unalmas, véget nem érő, gyakran butácska szövegeket tartalmaznak. Na, itt nem így van. Kimondottan ötletesnek tartom, hogy a néhai pákász egyes szám első személyben beszél hozzánk, méghozzá okos, életszerű dolgokat (kár, hogy a köszöntő feliratokat, illetve a növényhatározókat kivéve, kizárólag magyarul teszi). Beleélhetjük magunkat a dolgaiba. Ezt látni kell, ki ne hagyjátok!
Elég az iszaptaposásból, megéheztünk. Irány a déli part, remek vendég kikötőhelyekkel (úszómólók, annyi, hogy sose fogy el) kínálja magát egy vízen lengő kocsma. Csuda jól fest. Nem olcsó, de elegáns, kedves, udvarias, színvonalas, kényelmes, különleges.
Jóízűen megebédelünk. A kaja nekem kicsit „kevéssé fűszeres, ízetlen” (ez nagyon szubjektív), de semmi esetre sem „euro – uncsi”. Lényeg: !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT!
Körülnézünk a kikötőben. Osztályon felüli. Van itt minden: kikötőhely, vizesblokk, sátorhelyek, szállások. Annyiért, amennyiért, de rendelkezésre áll, és nem akármilyen minőségben. És akad valami, amiről, tapasztalataim alapján, egyre szilárdul az érzésem, hovatovább kezd véleménnyé kristályosodni. Méghozzá az, hogy sem itt, sem máshol nem akarják lenyúlni, megvágni, megfejni, … stb. a hajósokat (úgy, mint a Balatonnál). Bocs! Rendelkezésre áll valaki, kínál valamit, ezért kér valamennyi pénzt. Slussz–passz, nem jön még hozzá ez, meg az, azután amaz és emez, vég nélkül. Szeretik, hívogatják, várják – és nem kizárják, mint egyesek - a túrázókat. Örülnek nekik, és ez nekem nagyon–nagyon tetszik. (Lenne mit tanulni némelyeknek a „magyar tengernél”.)
Tele pocakkal jobb hajóban ülve, mint kutyagolva, uzsgyi, tovább, csak szép lassan, nem keltve nyomdokhullámot. Egy kecses ívű híd alatt hajózunk be a VIII. számú öblítő csatornába. Szürke gémek és bakcsók fogadnak bennünket, kíváncsian, békésen figyelve a fegyelmezett sorokban haladó motorosokat.

Miután átcsurogtunk az Örvényi Morotván, kiszélesedik a víz, és elérjük a Füredi Holt Tiszát. Az Albatrosz kikötő előtt elaraszolunk, majd bekanyarunk a „zsákutcába”. Ez elsősorban a horgászok birodalma, most is éppen egy „pergető verseny” folyik. Van olyan szerencsénk, hogy megpillanthatjuk a magyar bajnok trikolórra mázolt ladikját (nehogy mán eltévessze valaki – nem akárki huzigálja a villantót eme szent helyen). Megadván a kellő tiszteletet elsomfordálunk.
Élő Tisza, majd a VI. öblítő csatornán irány a Poroszlói-medence. Óvatosan kerülgetve számos tuskót, a Szilas-fokon átbújva, a Csapói Holt Tisza vonalán közelíthetjük meg célunkat. Az Ökocentrum stégjén csak a kiválasztottak léphetnek partra, megfelelő engedély birtokában, tehát irány a Fűzfa, esetleg a távolabbi, de komolyabb Delfin, vagy Csicsman kikötő. Pár lépés az autóbusz parkolóig, ahol bejuthatunk.
Felejthetetlen élményekben lesz részünk. A vitrinek néhol hiányosak, de a vidraetetés és az akváriumok szenzációsak. Ne sajnáljuk az időt végigsétálni a parkot jobbra is, balra is, megnézni a szitakötő házat, rókát, sakált, szarvast, teknősbékát, baromfiudvart, tájházat. Büfében vannak finomságok, jó a kávé. Az itteni kocsmalátogatásom most kimaradt, legyen itt egy link, csak úgyból, nekem tapasztalatom nincs (majd lesz).
A Napocska viszont könyörtelenül halad az útján egyre lejjebb, de van talán pár óránk. Várhat ránk számos kaland. Ne legyen még vége!
Lapos Morotva, Fűzfás Morotva, Óhalászi-sziget, rajta a temető. Emléket állít a tó által elárasztott településeknek, és a hajdan ott élt és halt embereknek. A kikötést most hanyagoljuk, inkább nagymotor leáll, felhúz, villanygép indul. Hangtalanul becsúszunk az Óhalászi Holt Tiszába.

Több mint gyönyörű. Minden civilizációtól mentes természet, úgy ahogyan Isten megteremtette, alighanem jókedvében. A partokat sárga íriszek szegélyezik, a mindig tükörsima vízfelületen tündérrózsák (vízitök) pompáznak fehér, rózsaszín és sárga színekben.

Szinte elakad a szavam e látványtól. És a csend, valahogy a környező ősrengetegben elenyésznek a környezet zajai. Megilletődve úszunk kifelé. Jár az agyam. Micsoda szépség, mekkora kincs, de jó, hogy van. És meddig lesz? Sikerül megőrizni? Nem dúlja fel a motorizáció és a szemetelő – zsivajgó – mindent széttörő kocaturisták áradata? Csak remélni tudom.
Horizonton a vörös Nap. Vissza a „nagy folyóra”. A Szabics és a Kormorán kikötő között úgy félúton (stég itt is akad kikötni) van a Hableány étterem. Jót vacsorázunk. Ez a hely számomra igazán tetszetős. És a kaján sem tudok csomót találni. Persze, az árak is barátságosabbak, mint ott, ahol ebédeltünk. Szóval nekem, ez maximum. !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! Degeszre tömöm magam.
Ma is rengeteg csodát láttunk, vajon mi maradt ki? Hát persze, sejthetitek, következő napunkon az kerül célkeresztbe.
„… Ó, Tisza-parti holdas éj, te mély, Szívembe csöndet és békét zenélj.
Sződd át ezüsttel rajta a borút, Feledjen el világot s háborút!”

Most lehet vége a napnak!

Merlin!