Talán a gyerekek közül néhányan úgy hívták, de soha nem lett Béla bácsi. Pedig olykor szívesen lett volna tekintélyesebb, csak éppen rendre kivigyorgott a szerepből. Alkatra sem volt soha Béla bácsis, évtizedeken át ugyanazt a figurát hozta, húszéves önmaga csak lassan kopott. Már régen nem focizott, de ránézésre bármikor beállhatott volna és látszott, hogy még tudná a régi, villámgyors, csibészes cseleit.

Béla nem a kőkemény harcos típus. Ha bokszoló lett volna, eltáncolós, művészi stílusban kerüli ki az ellenfelek izzadságos csapásait. Enélkül talán nem maradt volna talpon a Velencei-tavon.

12 évesen kezdett vitorlázni Balatonföldváron, a Mélyépítők VSE-ben. Kalózozott, Hollandizott, sikereket halmozó versenyzővé a Spari árnyékában gyengécske felszerelésekkel vitézkedő MVSE-ben nem lehetett. De ma is emlékeznek rá akkori ellenfelei: nagy előnnyel kellett előtte venni a bóját, hogy bőszélben a szakasz végére ne kerülje meg az embert. 

Agárdra 1976. december 1-jén szegődött. Akkoriban, a hetvenes évek végén Hajek Ferivel és Hegedűs Tibivel hárman jöttek Földvárról aktív és jó vitorlázók Agárdra fiatal edzőnek, a fénykorát élő Springer-Reinhardt vezetésű VVSI-be.

Két évig a Sportiskola edzője volt, majd 1978-1992-ig az Agárdi Medosz, illetve 1981-1984 között még az Alba Regia vezetőedzőjeként is hozott szép eredményeket a Velencei-tónak. 1992-ben a VVSI vitorlás szakosztályának vezetője lett, és az utóbbi időkig az is maradt.

Béla a nyolcvanas években megküzdött velünk, csak pár évvel fiatalabb vaddisznókkal a két klub edzőjeként. Részese, főszereplője volt a korszaknak, amikor már nem csak az utánpótlás versenyeken, de olimpiai osztályokban, 470-esben és Finnben is kezdtük egyre inkább legyűrni a balatoni vitorlázókat, amikor a kis tó neki is köszönhetően naggyá lett a magyar vitorlázásban.

És ő maradt és aktív volt mindvégig. 39 éven át. Eközben megélte, ahogy a VVSI már a rendszerváltás előtt, majd utána rohamléptekben hanyatlásnak indul, és fokozatosan elporlad. Tenni ellene nem tehetett, a szétesést csak magasabb szinten lehetett volna kivédeni. Ő a vízen dolgozott az emberekkel, egyre mostohább esélyekkel.

De maradt, mert időközben teljesen, szívvel-lélekkel Velencei-tavivá vált, letelepedett. Kitartott hűségesen. Lelkileg viszont pusztító lehetett ezt a hanyatlást átélnie, még ha nem is mutatta ki soha.

Maradt olyan, amilyen volt, kifelé vidám, keveset búsuló jó haver, a tó, az életünk fontos része. 

Ruji