A csapattagoktól a MOB után 2 nappal később érkező  hivatalos hír már tartalmazza a tragikus kimenetelű baleset tényszerű részleteit, de ezt megelőzően másfél napig a 24 órás keresésről szóló hivatalos közlemények mellett rengeteg különböző hangvételű cikk, reakció és vélemény született – szívszorító mondatok mellett egy tapasztalt óceáni vitorlázó szomorú halálhírén túllépve hajó designról, a technológia hasznosságáról, biztonsági kérdésekről, egyéni és kollektív felelősségekről is... Bármiféle vélemény nyilvánítás vagy állásfoglalás  helyett mi a korábbi csapattárs, Steve Hayles a Sailing Anarchy-n megjelent szavait tartjuk leginkább méltónak a közlésre a sokak számára csak Fish-ként ismert vitorlázó elvesztésének kapcsán:

„Súlyosan nehéz napokat él át most a VOR 65 vitorlázója és 7 fedélzeti tudósítója a Déli-óceánon.

Mondani sem kell, hogy hideg, vizes és fenyegető, de – hacsak valaki nem élte már át személyesen – nehéz elmondani azt a különleges érzést, amit egy ilyen alapvetően is kemény környezetben a versenyzés ad. Amennyire várjuk, hogy lemehessünk délre, nincs egy ember sem, aki ne számolná az órákat, amik még hátravannak a végéig.

Bármennyire is nehéz ez az egész flottának, semmi nem hasonlítható ahhoz a fájdalomhoz, amit John Fisher családja él át, és a szomorúság és bűntudat, amivel csapattagjai kell, hogy megküzdjenek.

Mi egy barátot vesztettünk el, ők egy férjet, apát, csapattársat.

Az elmúlt év nagy részét John mellett dolgozva töltöttem több ezer mérföldet vitorlázva együtt jó és rossz időkben a vízen: a legtámogatóbb, szeretetre méltó és megbízható barát és kolléga volt, akit csak kívánni lehet, szüntelen optimizmussal és professzionalizmussal minden helyzetben.

A döntéshez, hogy egy ilyen versenyen részt vegyünk, mindenkinek különböző személyes történet vezet, de Fish-t látva, ahogy valóra válik az álma, a 25 évvel ezelőtti első versenyem jut eszembe, és hihetetlen szomorúsággal tölt el, hogy a végén nem rázhatom meg a kezét.

Nem ez az utolsó alkalom, amikor kifejezem tiszteletemet, de Fish, most fejet hajtok előtted és minden előtt, ami voltál, megköszönve mindazt, amit értünk tettél – sokáig fogsz élni az emlékeinkben…

Az ilyen helyzetek tele vannak érzelemmel, amelyek többsége természetes és érthető, de meglepődve olvastam a Sailing anarchy-n az extreme anger című cikket, amelyben az szerepelt, hogy minél távolabb vagy a helyzettől, annál kevesebb jogod van kifejezni az  érzelmeidet, főleg, ha nem gyászról vagy szomorúságról szól.

A düh a feleségé, a gyerekeké és a közeli családé lehet, nekünk, többieknek ezt tisztelnünk kell, és háttérbe vonulni. A szavak harca az utolsó, amit kívánok, de a szerzőt idézve én is „kiérdemeltem a jogot, hogy véleményt formáljak”, és amikor megfelelő lesz rá az idő és a körülmények, ki is fogom fejezni a sajátomat.

Rengeteg ismeretlen részlet van a baleset körül, és amikor a csapat befejezi azt a nem elhanyagolható feladatot, hogy partot érjen ép ésszel, akkor megfelelő egyeztetések után mindannyian megtudhatjuk, mi is történt, és együtt dolgozhatunk az óceáni vitorlázás  biztonságosabbá tételén.

Ez a folyamat évtizedek óta tart, és  - főleg az elmúlt években – a verseny általános biztonsága terén nagy lépésekkel halad, annak ellenére, hogy a hajók gyorsabbak és látványosabbak.

Elismerem a szerző tengeren töltött idejét - melynek nagy részét sokkal kockázatosabb hajókon élte meg és a mostani széleskörű felkészítés, felszerelések és ellenőrzés kora előtt –, de nem hiszem, hogy a jelenlegi helyzetben bárki vádolható lehetne, főleg, hogy nem áll rendelkezésre elég részlet.

Erősen ellenkezem azzal a kijelentéssel, hogy a hajók, a hajók tervezői vagy a verseny szervezői nem vállaltak volna felelősséget a vitorlázók életéért, vagy bármi olyat tettek volna, ami veszélyeztetheti azt. Természetesen mindig van mit javítani a hajókon, de alaptalan az a feltételezés, hogy a hajók túl veszélyesek, és az a gondolat, hogy John haláláért bárki felelős, mindannyiunk számára sértő, akik  bízunk ugyanazokban a hajókban, emberekben és folyamatokban, amikor vízre szállunk.

Egyikünk sem ostoba: ha a helyzet a leírt szerint lenne, felelőtlenek lennénk a családjainkkal szemben, de erről egyáltalán nincsen szó.

A sport természeténél fogva veszélyes, ezzel mind tisztában vagyunk, de közben azzal is, hogy a felszerelés, a folyamatok és legfontosabbként a csapattársaink elfogadható szintre csökkentik a kockázatot, és versenyyzőkként mindannyian tudatos döntést hozunk amikor kihajózunk. Soha nem fogom tudni megmagyarázni, pontosan miért is csinálom, és az elmúlt 24 óra még jobban elgondolkoztatott a motivációimon, de azt tudom, hogy ha a kockázat valami módon tökéletesen eltűnne, a vonzalom is megszűnne.

Lesznek, akik nem értenek egyet, és mindenkinek meglehet a saját véleménye: lesznek, akik ellenkeznek a hajók biztonságára vonatkozó véleményemmel is, és őket is tisztelem, de kérek mindenkit, hogy ne polarizáljuk a lehetséges okokat egy ember halálának hajnalán a tények teljeskörű ismerete nélkül. Nem próbálom senkire ráerőltetni a véleményemet vagy vitát kezdeményezni, és nem is nagyon érdekel jelenleg a jövő, de fontosnak tartom, hogy bizonyítékokra alapozva hozzunk következtetéseket.

A verseny történetében történtek már korábban is halálos balesetek: mindegyik egyformán tragikus. A VOR/Whitbread korai versenyeiben 4 versenyző vesztette életét, hárman az első versenyen 1973-ban, egy 1989-ben.

4 verseny és 15 év telt el Hans Horrevoets szomorú elvesztéséig az Egyesült királyság felé közeledve 2006-ban, és most 12 évvel később újabb tragédiával kell szembesülnünk. Nem örülök a bizonsági számoknak, mert egy élet elvesztése is túl sok, de amíg a megfelelő emberek tényekre alapozva hozhatják a megfelelő döntéseket, addig értelmetlen megpróbálni feltételezni, mi menthette volna meg  John életét. Arra a feltételezésre, hogy a verseny veszélyesebbé vált, nincsen bizonyíték.

A mélyebb kérdés az, hogy miért választjuk a versenyzést, nem az, hogy hogyan. Lehetnnek biztonságosabbak a hajók, az útvonalak és sok minden egyéb, de egy bizonyos pont után egyszerűen már nem érné meg csinálni. Egy pillanatig nem becsülöm alá e tragédia fontosságát, és a lelkem mélyéig hatolóan megrázott, de fontos tisztázni, hogy senkit nem kényszerítenek, hogy részt vegyen: mindannyian úgy megyünk bele, hogy mélyen és tökéletesen ismerjük és elfogadjuk a kockázatokat.

Én nem dühös vagyok, hanem mélységesen szomorú, és borzasztóan sajnálom John szeretteit, akiknek minden részvétemet küldöm.

Steve Hayles”

Nyugodj békében, John Fisher!

Forrás: Sailing Anarchy, Volvo Ocean Race

Kovács Vica