Már a szakasz első napjaiban is 25 csomó körüli szélben vitorláztak a csapatok egy kiszámíthatatlan kihagyásokat hozó anticiklonnal tarkítva, ami többször is átrendezte az állást. Enélkül taktikailag a feladat még nem lett volna túl bonyolult: a hajóknak minél gyorsabban kellett dél felé hajózni a jég zóna határáig, ahol a Déli-óceán 40 csomó feletti szelei várták őket.
A fordulópontot a 4. napon érték el – a növekvő szélerőt mutatja, hogy ugyanezen a napon lépte túl a mezőnyben elsőként a Vestas az 500 tmf egy napra jutó megtett távolságot. Innentől a hajók kelet felé fordultak, megcélozva a Horn-fokot. A csökkenő víz és levegő hőmérséklet, a növekvő hullámzás és az erős, alapvetően nyugati, de egyelőre még elég változékony erejű szél kezdte egyre nyilvánvalóbban mutatni, milyen terhelésre számíthatnak a következő napokban a VOR vitorlázói. A romló körülmények között végzett napi munka mellett a felszerelésekben keletkező kisebb-nagyobb károk javítása is egyre több megoldandó feladatot adott: a Brunel már ekkor vitorla szakadásokról, technikai problémákról adott hírt.
A következő napok taktikai kérdése az észak-déli helyezkedés volt: aki közelebb volt a jég határhoz, erősebb szélben vitorlázhatott, de kevésbé biztonságos körülmények között. Az első 5 hajó ekkor 10 tmf-ön belül vitorlázott, de még az utolsó helyen álló Scallywag is csak 60 tmf lemaradásban. A Déli-óceánon minden manőver veszélyesebb: a cél, hogy minél figelmesebben és precízebben, de a lehető leggyorsabban is végezzék a csapatok a halzokat, hogy minél kevesebb ideig kelljen egyszerre sok csapattagnak tartózkodni a fedélzeten. A következő napra azonban a több halzot vállaló Mapfre és Dongfeng megkapta a nehezebb munka jutalmát: átvehették a vezetést a korábban az élen álló AkzoNobeltől és Vestastól.
A 6. napra a szélerő konstansan 30 csomó fölé csúszott, 40 csomós ráfújásokkal, 5 méteres hullámzással. A nap nyertese a TTTOP, akik jó taktikával megtalálták a legjobb szelet, amiben ideális szögön tudtak haladni a leggyorsabb sebességgel, így a napi eredménylista elejére ugrottak. A remek navigáció mellett hozzájárult az előnyökhöz az előző nap még vezető Mapfre problémája az árbóc sínnel, amit ugyan átmeneti megoldással megszereltek, de vissza kellett venniük a sebességből. A Mapfre mellett a Scallywag is technikai gondokkal küzdött: az ő életüket egy halznál eltört backstag csiga nehezítette, de némi lassítás után nekik sikerült tökéletesen megjavítaniuk.
Egy héttel a rajt után az első kimerítő napok után a Déli-óceán átmenetileg megkönyörült a flottán: a 20-25 csomóra mérséklődő szélben a Brunel a többiektől északabbra húzva nemcsak a mezőny élére állhatott, de kevesebb halzra is volt szükségük, kímélve mind a hajót, mind a csapatot. A csökkenő szélben mindenki kireffelhetett, kivéve a Mapfrét: ők a sérült sín miatt kényetelenek voltak továbbra is reffelve haladni, 3 csomóval kisebb sebességgel a többieknél. Ezen a napon érte el a flotta a Nemo-pontot: ez a földrajzi pont esik a Földön a legtávolabb, 2680 km-re bármely szárazföldtől, 4000 m mély óceán felett. Elhagyatottsága miatt ez a bolygó űrtemetője: ide irányítják a fölöslegessé vagy veszélyessé vált űreszközöket (az elmúlt 50 évben több, mint 260 darabot). A VOR vitorlázóihoz ezen a területen a legközelebbi emberek a Nemzetközi Űrállomás űrhajósai - 400 km-re a fejük felett…
A következő hét elején a Déli-óceán teljes sebességre kapcsolt: a szél 40 csomó fölé emelkedett, a csapatok az ismét több emeletnyi hullámok mellé hóesést is kaptak a hátulról érkező hidegfrontnak köszönhetően. Az első 6 hajó továbbra is 60 tmf-ön belül vitorlázott egymástól, 30 tmf -nyi észak-déli szórásban, a Scallywag hátránya viszont az újabb spontán halzok eredményezte technikai problémák miatt már 230 tmf-re nőtt.
A hét első napja a verseny egyik legszomorúbb eseményét hozta: a Scallywag fedélzetéről egy spontán halz következtében a vízbe esett John Fisher, akit a 24 órás keresés során sem sikerült megtalálni. A Melbourne-Hongkong szakaszon szintén a Scallywagről beesett Alex Gough sikeres mentése után az idei verseny második MOB esete az előzőnél összehasonlíthatatlanul szerencsétlenebb körülmények között történt: hiába az előírtak szerinti felszerelés és eljárás, a 35-45 csomós, hátulról fújó szél, a világ egyik legelhagyatottabb vízterületén a 9 fokos vízben keletkező 4-5 méteres hullámok, valamint a Scallywag pozíciója a flotta legutolsó hajójaként esélytelenné tette John „Fish” Fisher megmentését, aki ráadásul a spontán halzban átcsapó nagyvitorla bumjának ütésétől a csapattagok véleménye szerint már a vízbeesés pillanatában elveszthette eszméletét. A többiektől 250 tmf távolságra lemaradt Scallywag – és velük együtt a világ vitorlázó közössége - egy nap keresés után kénytelen volt feladni a reményt John megtalálására: a csapat kiállt a versenyből, és a Horn-fok helyett Chile nyugati partja felé vette az irányt, ám csapattaguk elvesztése után a testileg-lelkileg teljesen kimerült csapatra partot érésig még nagyjából 1200 tmf várt változatlanul kíméletlen időjárási körülmények között a Déli-óceánon…
Vitorlázó társuk elvesztése természetesen a többieket is nagyon megviselte: a mind fizikailag, mind pszichikailag amúgy is rettenetesen fárasztó szakaszon a fordulópont a Horn-fok sikeres leküzdése szokott lenni, ám idén az eufória a történtek fényében nyilvánvalóan elmaradt. A fokot a szakasz 12. napján, március 29-én a Brunel érte el először, őket követte 2 órával a Vestas, majd nem sokkal később a Dongfeng, valamivel hátrébb pedig 10 perc különbséggel az AkzoNobel és a TTTOP. A fok megkerülését dokumentáló fotók és csak nagyon visszafogott ünneplés mellett minden csapat leginkább John-ra emlékezett a beszámolójában, és megkönnyebbülését fejezte ki, hogy visszatérhetnek a csendes-óceáninál valamivel békésebb atlanti vízekre. A Scallywag mellett a Mapfre sem érte el azonban a többiekkel együtt a fokot: 6 tmf-del nyugatra kényszerpihenőt iktattak be, hogy 3 fős parti személyzet segítségével megszereljék a korábban egy részen az árbocukból kiszakadt sínt, valamint a bumjukat és megvarják elszakadt nagyvitorlájukat. Másnap a 13 órás kiállás alatt sikeresen megjavított felszereléssel tértek vissza a versenybe 260 tmf-del a többiek mögött.
A flottát azonban az Atlanti-óceánra visszatérve sem kímélte az időjárás: a továbbra is 30-35 csomó körüli szélben a Horn-fok után északkeleti irányú éles menetre kellett váltaniuk a Falkland-szigetekig, ami semmivel sem volt pihentetőbb, mint a korábbi napok őrült lefele menetei a halzokkal. A hétvége igazi vesztese azonban a Mapfre helyett a Falkland-szigetek közelében a Vestas lett: a 25-30 csomós szélben eltört az árbocuk, így számukra a verseny ebben a szakaszban befejeződött. Szerencsére senkinek nem esett baja, a hajó testben sem keletkezett kár, és a legközelebbi szárazföld csak nagyjából 100 tmf-re esett tőlük, így nem sokkal később épségben partot értek motorral a Falkland-szigeteken.
Eegy kelet felé tartó frontnak köszönhetően eközben a Brunel korábbi legalább 30 tmf-es előnye csökkenni kezdett: az erősebb széllel hátulról érkező Dongfeng és AkzoNobel következő fél nap elteltével már csak néhány tmf-del volt lemaradva. A másik két hajó egyelőre nem volt veszélyes az első három pozíciójára: a TTTOP száling probléma miatt visszavett a vitorla felületből, a Mapfre pedig még mindig 200 tmf hátrányban volt, noha gyorsan dolgozta le a hátrányát.
A befutó előtti utolsó 1000 tmf-en belülre kerülve a Brunel és a Dongfeng harcolt a jobb szögért és sebességért, de a Brunel egy tökéletesen megválasztott halzzal megőrizte vezető helyét. A harmadik helyen továbbra is az AkzoNobel haladt magányosan, nagyjából 200 tmf-re mindkét csoporttól. A hátsó 2 hajó is magára talált: a Mapfre 2 nappal a Horn-fok előtti megálló után a gyengülő szélben ismét teljes vitorlázatra tudott váltani, és a kisimuló vízen a TTTOP is megszerelte az elmozdult szálingot, így ők is újra fel tudták venni a versenyt a többiekkel sebességben. Az északi menetben 48 óra alatt a levegő és a víz hőmérséklete is visszatért 20 fok köré: a csapatok végre megszabadultak a Déli-óceán jeges leheletétől.
Április 3-án a Scallywag elérte a chilei célkikötőt, de további terveikről ekkor még nem szóltak a hírek. Közép-európai idő szerint kora délután megérkezett Itajaí elé a Brunel és a Dongfeng: az utolsó 2 napon a 2 hajó egymástól nagyjából 1 tmf-re vitorlázott, a befutó előtti utolsó órákban foltos, elhaló szélben. A hivatalosan 7600 tmf szakasz végén a Brunelnek sikerült megtartania vezető helyét, így a Horn-fok bónusz pontja után begyűjtötte a szakasz helyezésért járó dupla pontot és a szakasz győzelem bónusz pontját is, az eddigi 20 mellé összesen 16 ponttal gazdagodva, az összesített eredménylistán a 3. helyre ugorva. A Dongfeng negyed órával később hajózott át a célvonalon, másodikként, így plusz 12 pontjukkal át is vették a vezetést az összesített listán. A 3. helyezettre másfél napot kellett várni: az AkzoNobel nemcsak keel problémákkal küzdött az utolsó napokban, de a szél is egyre inkább felszívódott a brazil partoknál, így ők helyi idő szerint április 5-én hajnalban érték csak el Itajaít – a végére azért még összetalálkozva egy zivatar cellával… A következő nap legszebb híre a Scallywag bejelentése volt, hogy visszatérnek a versenybe a következő szakaszra: a hajóval a 8 fős delivery csapat vízre is szállt, hogy a Magellán-szoroson keresztül az Atlanti-óceánra érve áthozzák Itajaíba. Másnap hajnalban negyedikként célba ért a TTTOP, az utolsó 3 napban kiszámíthatatlan viszonyok között vitorlázva, a gyenge szeleket esőt hozó cellákkal váltva. Utolsó versenyben levő hajóként a Mapfre érte el Itajaít április 8-án hajnalban, így már csak a Vestas hiányzik a brazil kikötőből, de ők is elindultak már a Falkland-szigetekről, hogy az árbócát vesztett hajóval megtegyék az 1500 tmf utat motorral.
Az idei - a szokásosnál is küzdelmesebb és drámaibb eseményekkel teli – legnehezebb, szinte végig a Déli-óceánon vitorlázott szakaszról még a VOR veteránjai is egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy emlékezetük egyik legmegterhelőbb vitorlázása volt. Itajaíban április 20-ig pihenhetik ki a vitorlázók a Déli-óceán fizikai és lelki gyötrelmeit: a vízi program aznap folytatódik az In-Port Race-szel, majd 2 nap múlva indulnak tovább az egyesült államokbeli Newport felé. A főszerepet addig megint a Boatyard veszi át: ismét sűrű két hete lesz a hajókkal a parti személyzetnek...
Fotók: Sam Greenfield, James Blake, Yann Riou
Hivatalos videok, képek, blog: VOR videok, VOR fotók, VOR blog
Fotók, forrás: Volvo Ocean Race
A Volvo Ocean Race híreit a Volvo Autó Hungária támogatásával hozzuk el.
