Szaporázzuk is lépteinket Jani kocsmája felé. És meglepetve látjuk, hogy a rég nem látott „teltkarcsú” szakácsnő mosolyog ránk. Mit szakácsnő, a krimó lelke! Történt ugyanis tavaly úgy június vége felé, hogy feltűnt: a választék igen csak megcsappant, szinte a cigánypecsenyére és a rántott szeletre korlátozódott. Setét elmémmel kikövetkeztettem, hogy Jani kocsmárosunkat bizony faképnél hagyták, gyakorlatilag egyedül maradt. A lányai segítettek be néha, és az egyikből húztam ki az információt, aminek lényege az volt, hogy „csúnyán összevesztek”. És ez az állapot az egész szezonban, mindmáig stabilizálódott. A sültekkel persze nem volt baj. Most viszont ismét bő választék, rendbe tett virágágyások, helyreállított napernyők, tisztára törölt asztalok … stb. fogadtak. Száz szónak is egy a vége, a női kéz igényességét ismét élvezhetjük. Meg a remek kosztot. Köszönjük szépen.

Megkezdjük „kötelező” sétánkat, amit Isten tudja hányszor jártunk már végig. Fel a lépcsőkön, s miután a mérges kutyák ismét csak megvicsorogtak, elérjük a kápolna dombot. Pár éve nagyon szépen rendbe tették. Építettek egy kitekintő dombocskát fatönk csigaúttal, s azon túl, hogy a kápolnákat renoválták, még egy gyönyörű parkot is kanyarítottak közéjük. Ez szép és jó, de a lényeg, hogy azóta is eredeti üdeségében és fényében, kigazolva, karban tartva megvan. És ennek örülök a legjobban. http://www.turautak.com/cikkek/varak--romok/templomromok/balatonboglari-kozepkori-templomrom.html . Visszaemlékszem, amint a közelmúltban először pillantottam meg a helyreállított síremlékeket. Feltűnt az elsőnél, hogy temérdek pezsgősüveg sorakozik a márványhant alatt. Na, mondom magamban: ezt is a cefre vitte sírba, a piába pusztult bele. Aztán, amint észrevettem, hogy minden nyughely így néz ki, elgondolkoztam: ennyi részeges disznó nincs egész Balatonbogláron, tehát ez minden bizonnyal a borkombinát reklámja. Kiderült, helyesen tippeltem.  http://8630.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=318:temeto-domb-kapolna-domb-szent-erzsebet-park&catid=13 .

A templomokban a kiállítások nyitva vannak este nyolcig. Nagyon bölcs. Látogatják is a turisták szép számmal. Az aktuális alkotások olyanok, amilyenek. Most éppen, hát hogy is mondjam, inkább sehogy. Leggyakrabban viszont igen tetszetős, figyelemfelkeltő, néha meghökkentő, sőt kimondottan művészi értékű a látvány. Mindenesetre érdemes bármikor feljönni, már a mászás kedvéért is. Változás viszont, hogy az itt megváltott (nem is olyan filléres) jegyek, a Pincetárlatra nem érvényesek. Vajon miért? – nyilallt belém a kérdés -. Csak később kaptam rá választ. Átkutyagolunk a kilátóhoz. Újdonság, hogy a felvezető aszfalt utat sorompó zárja. Ja, ide ezen túl csak az arra illetékesek és a kiváltságosak hajthatnak fel. Még egyet is értek, hisz tényleg kellemesebb, hogy nem kell lépten - nyomon félreállni az autósok elől. Az más kérdés, hogy a mozgássérültekkel mi a helyzet? Nem láttam semmi eligazítást erre nézve, mondjuk arról, hogy hol és kitől kaphatnak nyitó kártyát. Vagy csak simán „fityiszt az orrukra”, nézzék meg fényképen a tájat? A Gömbkilátónál egyébként minden szép és jó, működik, kezelik, felügyelik, tisztán tartják.

Lecaplatunk a lépcsőn a templomhoz. Meglehetősen attraktív az épület, a csupa üveg kupolájával és falaival. Hatalmas hibája viszont, hogy az ablakok gyakorlatilag nyithatatlanok. Volt is balhé, amikor a gyermekkórusok találkozója zajlott. Sütött a nap hétágra, egymás után ájultak el a résztvevők. Szóval ez így roppant szerencsétlen és célszerűtlen, nyilván találnak rá előbb – utóbb megoldást, valami féle bowdenes nyiti - csuki szerkezetek segítségével. Az udvaron viszont változatlanul működik az „odateszem – elviszem” könyvespolc. Most ugyan elég kevés volt a kínálat, és – szokásunktól eltérően – mi sem gyarapítottuk, de általában roskadásig tele szokott lenni.

Nicsak, a Picetárlat! Mi lett belőle? Nofene. A BB kombinát állandó kiállítóhelye. Vesszük a jegyet és lemegyünk. Rögvest szemünkbe ötlik, még messze nincs kész, sehol táblácskák, mi-micsoda feliratok, csomó üres lyuk. 

Egyelőre elég sima, semmi különös, a laikusok számára is vékonyka. Egyedül talán a lapozgatható akármik keltették fel figyelmemet, ahol is képeket nézegethetünk, a rég és közelmúltról. Szépek, érdekesek. Mit is mondhatnék? Szóval ők tudják. A magam részéről kicsit sajnálom, hogy egy képzőművészeti kiállítóhely megszűnt. Ugyanis tegyük fel: ez a felhozatal kikupálódik, lesz itt minden, teljes körű igényességgel bemutatja a boglári bortermelés mikéntjét és hogyanját. Egyszer megnézzük. Jó. Aztán kipipálva. Míg, amikor havonta mást és mást bámulhattunk, újra és újra visszatértünk. Valahányszor itt túráztunk. No, igen, ez a hajós csavargók szempontja.

Sétálunk lefelé, Hat ház utca, majd platánsor. Kegyetlenül visszavágták őket, jóformán csupaszra. Kellett ez? Nyilván, de akkor is „randa”. Beülünk a Nosztalgia cukrászdába. A fagyi – süti finom, friss, az italok hidegek. Végre kihajították azokat a kemény, kényelmetlen kovácsoltvas ülőkéket. Most kényelmes fotelokban heverészhetünk. Régi csillogását, hangulatát, mindezek ellenére nem sikerült visszanyernie. Jóval kevesebb a múltat idéző fénykép (azok közül is párat szekrény takar félig), a festményekből egy – kettő árválkodik. Ez még önmagában talán nem is lenne baj. És meg sem tudom igazán fogalmazni, hogy mit is hiányolok. Talán azt a miliőt, patinás világot, hangulatot, amit annak idején itt átélhettem. És a Breezert meg a koktélokat. Most nyomuk sincs. Sajnálom. Igen, talán az eredeti tulajdonos lelke, szelleme hiányzik ebből az egészből, ezt érezhetem. Azért újra és újra betérünk ide, ha másért nem is, csupán emlékezni.

Szintúgy lecsúszunk a szabad strand melletti „retroöböl” partjára. Szeretek itt elszívni egy cigarettát. Jó, hogy még megvan, talán az egyike az utolsó ilyen képződményeknek a Balatonnál.

Nyaralók, stég, térdig érő víz, kalózok, tizenötös és huszonötös jollék, bordás dióhéj egy és kétpárevezős facsónakok (vagy annak látszó tárgyak). Lelkemre borul a csend övezte áldott békesség és nyugalom. Egy letűnt kor boldog feelingje. Amikor még érték volt a tó adta természetes szépség, a víz simogatása, a hullámok lágy csacsogása, a homok talpsimogatása, a lenyugvó nap aranya, a békák brekegése és a csalogány éneke. Ja, és egymás szeretete, megbecsülése, életterének és „intim szférájának” tiszteletben tartása. Imádom viszontlátni, örülni annak, hogy még itt van. Talán nem ért végérvényesen véget ez a világ.

Andalgunk a szabad strand széliben. Szépen, lassan, de folyamatosan, évről évre fogynak a zöldellő területek. Építenek ide mindenféle, hasznosabbnál hasznosabb létesítményeket. Most például valamiféle kalandpark, vagy élménycentrum szerűséggel gazdagodott a kínálat, amely sok szeretettel várja vendégeit. Ez nagy megelégedésére szolgál az itt nyaralóknak, kiváltképpen a gyerekeknek, hiszen azon túl, hogy mászhatnak, csúszdázhatnak, azért is örülhetnek, mert nem kényszerülnek a „hínáros, koszos, döglött hallal fertőzött, piócás” Balatonban fürdeni, ugyanis tiszta, biztonságos medencék állnak a rendelkezésükre. Brávó! A rét viszont előbb – utóbb eltűnik. 

A kilátás viszont mindig gyönyörködtet, pláne, amikor a naplementében kis szúnyogelfújó szellő lengedez.

A Múzeumhajó http://www.sailing.hu/egyebek/esemeny/balaton-csavargozos-muemlekhajo-balatonboglar/488252 mellett méltó helyére került a „Nap, ős-éjü forró csónak”, (élettelen, maradj jónak, kötözőnek, oldozónak). Úgy két éve Bárka kávézó lett belőle. http://www.finerestaurantfinder.com/restaurant/574554979262251/B%C3%A1rka+K%C3%A1v%C3%A9z%C3%B3 . És még egy link, csak a képekért:  https://balatonoleles.wordpress.com/2013/09/14/a-barka-kavezo-boglaron/ . Nekem az egyik kedvencemmé vált. Elegáns, hangulatos, különleges. A figyelmes és stílusos felszolgáláson túl, a kitűnő italokat (borok, sörök, likőrök és szigorúbb égetettek, koktélok, limonádék) kortyolgathatjuk egy stégen a víz fölött, kényelmes, puha fotelekben, miközben hallgathatjuk a nádas suhogását, madarainak cserregését, békák brekegését. Totál természet közeli. Ritkaság, hovatovább különleges érzékre és hozzáértésre vall, hogy létre tudták hozni, a korunk divatjának és igényeinek maradéktalanul megfelelő hely és az élővilág harmonikus egységét. Csak gratulálni tudok érte. Nem véletlenül! TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! Ti se hagyjátok ki!

Visszaérünk a kikötőbe. Bealkonyodott. Irány a Paletta. http://ilovebalaton.hu/bor-es-gasztro/2014-07-15/szuper-borozo-es-cukraszda-a-deli-parton-paletta . Ide bizony hétvégén kell jönni, ha igényes élő dzsessz zenét kívánunk hallgatni. Megéri azt a másfél órácskát. Jók a grillezett sültek, jég hideg a sör és a fröccs. Hát igen, híres hely lett, bevonult a köztudatba. Nem alaptalanul. Az évekkel ezelőtti károgóknak meg toll a fülükbe. Mit is írtam mindezekről az ezt megelőző években? http://porthole.hu/cikk/10479-eg-a-nap-melegtol-a-kopar-szik http://porthole.hu/cikk/7996-baglaaaar . Száz szónak is egy a vége: szeretek itt lenni. Mármint úgy „Bágláááron”, mint a Palettában. És nem is tudom igazán megmondani, hogy miért. Több dolog lehet: Jó ez a kikötő, védett, kényelmes, mindig akad vendéghely. Könnyű mosogatni, kényelmesek a vizesblokkok. Nem b@szogatnak a kikötőmesterek, de ha segítség kell, rögtön van rá idejük, eszközük. A közelben adnak jó kaját. Kellemes sétával temérdek szépséget lehet látni. Akadnak itt haverjaim (ivó cimboráim), ismerős hajók, lehet velük összefutni. És ugye, az emlékek. Tízen – huszonévesen itt kezdtük a hajóbérlést, túrázást. És áll még a hatalmas tető, ami alatt akkoron a B18 – as teknőket vakargattuk. Most aztán sorolhatnám vég nélkül. Talán úgy összességében van valami varázsa, ami engem mindig elkápráztat. Ez egy jó hely. Legtöbbször a túránk hazatérő ágában érintjük, most ez hála az Istennek, nem így van. Holnap, hogy utolérjük magunkat, Badacsonyt kihagyva, lássuk Szigligetet.