Meg van annak a romantikája, amikor meglett családapák elhúznak otthonról, hogy sűrű nádasok között hódoljanak perverz szenvedélyüknek, de ez pusztán kattintásvadászat, be is fejeztem, bocs. :)

Kedves rovatunk, a „Túrázóknak ajánlott” kitűnő gasztronómiai célpontokat ajánl mindazoknak, akik veszik a bátorságot és hajlandóak az anyakikötő 300m-es körzetén kívülre is elhajózni.

Hétágra tűz a nap, a szellő alig rezdül. Június utolsó napjaiban járunk és tombol a nyár. A hőmérő majd eléri a negyven fokot, a tó vize pedig a huszonnyolcat. Inkább nevezhető strandidőnek, mint vitorlázónak. Még a „kormányos gatyáját” is felhúzzuk az árbocra annak érdekében, hogy hajónkat mozdulásra bírjuk. Be szeretnénk járni azokat a helyeket, amelyek eddig kimaradtak a középső és nyugati medencékből.

Sötét talapzatú fellegtornyok úsznak az égen, süvít az északnyugati. Eredetileg is városnézést terveztünk, hiszen még csak ma délben érkeztünk. Lássuk, mi a helyzet Keszthely nemes városában.

„Zápor előtt, zápor után, mindig ugat az én kutyám. Zápor előtt a felleget, Zápor után a kék eget. „ (Kányádi Sándor) Nincs is kutyám! Csak én ugatok folyvást, hogy hideg van, meg eső, vacak idő… stb. Na, ennek itt és most vége. Olyan, amilyen, most például melegen ragyog a nap, sehol egy felhő. Induljunk hát tovább nyugat felé.

Beköszöntött a május. Jószerivel el is telt, hiszen Pünkösd ünnepén indulunk útnak. Más években ez idő tájt vörösre égtünk a tűző napon, mézillattal terhes szellő lengedezett. Most ólomszürke fellegekből hullik a permet, veszett szelek kergetik egymást. Szuszog a hűvös éj, reggelente ködfátyolt lehel a tájra. Örvendezhetünk, ha tizenkét – tizenhárom fokra kúszik hőmérőnk délidőre. Mit nekünk! Nekivágunk a nyugati messzeségnek.

Petőfi Sándor csodálatos gondolatával indítom írásomat. A vírus mizéria fogságából kikeveredve vághatunk neki a „mesés kelet” felfedezésének. Hű, de vártuk már ezt a pillanatot! Lássuk tehát, hogyan éled fel a keleti medence karanténba és korlátozásokba béklyózott lázálmából.

…”Tavasztündér táncol csillagfényes éjben. Lágy, selymes hangja bűvöli a tájat, dallamára langyos szél ringatja a nádat.”... Tornóczi Köles Ildikó meleg szavai csengenek fülemben. Végre ezt is megéltük. Induljunk túrázni!

…a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt. De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt. Petőfi csodálatos gondolatai játszottak elmémben, amint terveztük a szokásos, szezont lezáró túránkat. Természetesen Badacsonyt kívántuk megcélozni. Az időjárás viszont másképpen döntött. Hideg szél, sűrű eső. Még a partra is keserves lemenni, nemhogy vízre szállni.

A Patriot SE. 2001-ben alakult Siófokon. Az előzményeket a Siófoki Bányász Vitorlás Szakosztálya szolgáltatta, amely a rendszerváltáskor megszűnt. Az alapítók egy része ebben az egyesületben vitorlázott. A valamikori szakosztály a 90-es évek kezdetén az addigi vízitelepét is elvesztette, a helyén jelenleg szálloda üzemel.

Előző cikkemben feszegettem azt a kérdéskört, hogy vajon mégis hol képeznek a Balatonon hobbi és túravitorlázót. Akkor most ideje, hogy bemutassam magunkat, a Szántódi Vitorlás Egyesületet, ami így akár egy PR cikként is szolgálhatna, de ezzel valójában mégsem ez a célom. Sokkal inkább célom részletesen bemutatni egy olyan lehetőséget, egy komolyabb történetet, mely részben kihalófélben van a Balatonon, de mégis kellő elszántsággal, és remélhetőleg idővel akár szakági szövetségi, vagy valamilyen állami, pályázati, esetleg vállalati segítséggel hosszú távon életben tartható volna, mi több, tovább fejlődő lehetne.

Ez az év kissé nehézkesen indult el, figyelembe véve, hogy „a nemzetközi helyzet egyre” fokozódott.... Azért, amikor már lehetett, bevezettük az „egyéni sporttevékenységet” az életünkbe. Így sikerült az RSD-n (Ráckevei Dunaág) többször is evezni, sőt oldalmotorral is kirándulni. Közben már a nyári főműsorszámra készültünk. A távolság miatt jól át kellett gondolni a mikéntjét.

Kezdeném ezzel a provokatív kérdéssel cikkemet, mely már régóta motoszkál a fejemben, de csak most ragadtam tollat, illetve billentyűzetet, hogy „rögeszmémet” szavakba, mondatokba öltsem. Ez most nem egy jópofa élménybeszámoló lesz részemről, hanem a komoly valóság, a problémák felvetése és talán lehetséges menekülőutak megtalálása, vagy éppen csak a fény az alagút végén. A kérdésre adott első válaszom azonban egyszerűen az, hogy sehol, sehol nem tanítanak ilyet! De vizsgáljuk meg ezt még jobban!

Persze, már az év első hónapjában elkezdtem szövögetni a terveket, mikor hogyan, hova megyünk a hajóval, mit kell módosítani rajta, stb. Ekkor került képbe egy Tümmler seprűmotor. Annak aki nem tudná, ez pont alkalmas arra a célra, hogy kajakot és kenut hajtson meg vele az ember. Irány Szigethalom! Sokat nem kellett győzködni magam, hogy elhozzam az 1964-ben az NDK-ban gyártott csodát. Ennek örömére a csomagtartóba rakáskor egy rossz mozdulat miatt két hétig csak erősen izzadva és magamban szentségelve tudtam csak zoknit húzni és cipőt kötni. Ezen felül már csak a hajóra történő rögzítést kellett kivitelezni.

A charter vitorlázásról a legtöbb embernek a közeli Adria, esetleg a görög szigetvilág, szerencsésebbeknek a távoli egzotikus térségek jutnak eszébe. Nyaralósan, napi vitorlázásokkal, partközelben, csodás öblökben strandolva tölthetjük szabadságunkat, és ez így teljesen rendben is van! Számomra is sokáig ez jelentette a tengeri vitorlázást. Kevesen gondolják, még kevesebben vállalkoznak rá, hogy charter hajóval hosszabb, akár offshore nyílt tengeri utakat tegyenek.

Közeleg a hazatérés pillanata. Ugyan még van másfél napunk, tehát – terveink szerint – belefér egy idegenben töltendő éjszaka. Ezt Balatonszemesen gondoltuk eltölteni, ugyanis az esik útba, és idén ott még nem jártunk. De!

Elhagyván az északi partot, a déli oldal felé fordítjuk hajónk orrát. Járjuk most végig azokat a kikötőket, amelyek útba esnek Balatonföldvár felé, a hazaúton. Tavaly óta nem láttuk őket, és már igencsak hiányoznak. Ugyan mi változott házuk táján? Hogyan élték túl a veszedelmet?

Magunk mögött hagyjuk Szigligetet. Viszont nem kötelező, hogy túránk minden szakaszán félmedencényi utat tegyünk meg. Pláne, ha nincs szél. Most is ezzel a helyzettel állunk szemben. Leheletnyi fuvallattal csúszunk be az öböl közepéig – egészen a műszeres cölöpig – ahol némi délies légmozgást lelünk. Ennek jóvoltából, ebédidőre elkecmergünk Badacsonyig. Pedig csak a szomszédban leledzik.

Minden alkalommal jelentős eseménynek számít, amikor Keszthelyre érkezünk. Ez ugyanis túráink legtávolabbi állomása. És a „fordulópont”, jelezve, hogy a félidő letelt. Innen már csak visszafelé vezet az út. Tetszik, vagy sem, az idő nagyúr. Könyörtelenül telnek a napok.

Hosszú éjszaka tespedt nyakunkba. A tavaszt partra vetve, tilalmak közé kényszerítve, jórészt lakásunk börtönébe zárva vészeltük át. Vajon túl vagyunk rajta? Csak remélni tudom, biztosan hinni nem. Viszont most, dacára a fenyegető viharoknak, alaposan megkésve, de azért is nekiindulunk idei első túránknak.