Jól beöltözve, sétálunk inkább a Somogyi erdőben. Persze, ebben a hulló égi áldásban a fák között is némaság és csend honol. A szélen ugyan hallunk egy népes pinty csapatot, az agyagos úton szép számmal olvasunk nyomokat (szarvas, őz, vaddisznó), egyéb mozgás vagy hang viszont sehol.

                Ja persze, az énekes madaraink többsége már délebbre vonult, a szarvasbőgés is lezajlott. Senki fiának sincs kedve dalra fakadni, vagy óbégatni. Mi is csendben kullogunk felfelé, kerülgetve a sáros pocsolyákat. Ezekben sincs élet, a békaporontyok már réges-régen szétszéledtek, ki-ki saját élőhelyére.

                Amint kibukkanunk a domb tetején fekvő rétre, mintha kicsit megemberelné magát az idő. A szemerkélés abbamarad, sőt még némi napfény is próbálkozik a felhők áttörésével. Jól van ez így! Az efféle, kezelt állapotú, üde mezőkön orchideák nyílnak (például, a nagyon szép poloskaszagú kosbor), sárgán virít a bakszakáll, lilán az utak mentén is gyakori mezei zsálya, meg a temérdek bogáncs. Márpedig, ahol ez a szúrós növény nő, pillangók is előfordulnak. Az apró boglárkalepkék már eltűntek, viszont a szépen mintázott bogáncslepke még szárítgatja átnedvesedett hímporos szárnyait. Látványra igen hasonlít a – már szintén nem repülő – díszes tarkalepkéhez. Csak alapos szemrevétel után különböztethetőek meg egymástól.

                A mezei tücskök elhallgattak, viszont a szöcskék meg a sáskák, meleg őszi napokon még hegedülgetnek. Esetünkben viszont kushadnak. Ősz derekán inkább a sáskák mutatkoznak. Megjegyzem a két rokon csoport között, a szembeötlő különbség a csápok mibenlétében rejlik, ugyanis a sáskáké rövid és egyenes, míg a szöcskéké hosszú és hajlékony.

                Visszatérünk az erdőbe. A patakparton áll pár öreg nyárfa. A cincérek kedvenc tanyája. Október derekán csupán a sárgásbarna nyárfacincér mutatkozhat.

                Nekem egyébként nagy kedvenceim ezek a bogarak. Közös vonásuk, hogy amint potrohuk közepénél két újjal foglyul ejtjük bármelyiküket, hangos, ismételt cirpelést hallat – nyilván rosszallása kifejezésére –. Ezenfelül takaros, karakteres, jellegzetes jószágok. Némelyikük kimondottan csinos és elegáns. Itt a havasi cincérre gondolok. A hőscincér pedig halált megvető bátorsággal fordul szembe velünk, amennyiben újunkkal, vagy egy ágacskával közelítünk felé. Hátsó lábaira támaszkodva felágaskodik és harsányan vernyákol. Ráadásul méretes rágóját is nyitogatja. Ha egy fűszálat az ollóba csúsztatunk, egy pillanat alatt kettévágja. Csuda jópofa. Bátor harcos, az szent!

                Sétálunk visszafelé, ugyanis halovány remény ébred bennünk vízre szállás ügyében. Egy völgybe ereszkedünk, ahol sűrű erdő vesz körül. Madaraink többsége ugyan odébbállt, viszont a feketerigó makacsul kitart. Olyan csörtetést visz véghez a talajon, mint egy lovas hadsereg. Táplálékot keres. Nézzük, mit rejt számára a terített asztal. A puha földön heverő nedves avarszőnyeget bottal szétkaparjuk (ott, ahol ő is kutakodott). Meglepő nyüzsgést találhatunk. Zajlik az élet, rendesen. Pókok, apró kukacok, férgek szaladgálnak ide-oda, rejteket keresve. Nagyobbacskák is elővillannak. Száz és ezerlábúak, pajorok, csimaszok, sőt szerencsés esetben még meztelen csigákat, rinyaféléket, esetleg csupasz túrkálókat is szemügyre vehetünk kellő figyelemmel.

Fuj, de rondák! Ocsmányak, gusztustalanok, visszataszítóak – szaladhat ki többünk száján – amennyiben meglátjuk őket. Hovatovább: „legszívesebben agyontaposnám” mind! Bennem viszont kérdéseket ébresztenek: Lebontják ezek a hegyet? Kimarkolják a nádasokat? Legyalulják a parkokat, elbontják a gyermeküdülőket, hogy helyet adjanak ocsmány betonkolosszus wellness hoteleknek, apartman házaknak? Nem! Hazudoznak a rombolás igazolásaként mindenféle „minőségi turizmus” fejlesztése hadovával? Bizony azt sem! Mesterkednek eme jeles ikerszelvényesek azon, hogy a szerényebb anyagiakkal rendelkező vitorlázó tásainkat (barátainkat) kiszorítsák szeretett Balatonunkról „vedd meg az eddig bérelt kikötőhelyedet huszonkét – huszonhét millióért, vagy húzz a   https://docs.google.com/document/d/1ZjcEnYrbTftaSem4R_DxKKTcRgBtTt-_jPFB7sRAZNM/edit fészkes fenébe” konstrukciókkal? Még ezt sem teszik! Akkor hát kik is az undorító véglények? Nem esetleg őket kéne…?! A fentiek persze a magánvéleményemet tükrözik, ami nem feltétlenül fedi az újság hivatalos álláspontját.

                Tűrhető késő délután ígérkezik. Ebéd a Platánban, majd kikanyarodunk egy körre. Friss szelünk kerekedett, a túlpartig szaladunk és vissza. A semminél több, legalább vitorlázunk. És még karikára sem fagyunk.

                Vasárnap – utolsó napunk – reggelén ragyogó napfény ébreszt. Nosza, kapjuk is magunkat. Jobb híján Tihanyt célozzuk meg. Miután kedves, attraktív vendégünk a megbeszélt időre pontosan befut Budapestről, tüstént kihajózunk. Összekoordináljuk magunkat szemesi barátainkat, és együtt vitorlázunk a kellemesen húzós nyugatiban a túlpart felé.

Néha a napocska is kikacsint, tobzódnak az őszies színek, méltóságteljesen andalognak hajóink. Különös hangulata van az efféle kései vízi útnak. Meleg egy csöpp sincs. Nyakig bebugyolálva, téli sapkában, kesztyűben azért távol tudjuk tartani a hideget. Sőt egész kellemes, ugyanis majdnem együtt haladunk a széllel, úgyhogy az sem hűt bennünket. Nem úgy a víz közelsége. Ugyanis az nincs több tíz foknál. Elkél a bundacipő, vagy a dupla zokni.

                Megjegyzem, tapasztalatom szerint, a túrázás addig kellemes, amíg a lé hőmérséklete tizenhárom – tizennégy fok feletti értéket mutat. És tündöklő napfény ragyog. Amint viszont az izzó gázgömb a látóhatár mögé búvik, jeges zimankó szokott ránk törni. Tanácsos ekkorra már a kikötőben leledzeni. A kabint pedig fűteni.

                Amint viszont a Balaton hőmérséklete 10 C° alá esik, az alvás szinte lehetetlen. „Aranyeret kap” a hőlégfúvó, zúg egész éjjel, a mennyezetről, valamint az ablakokról kövér cseppekben hullik a kilélegzett levegőből kicsapódó pára. Száz szónak is egy a vége, a magam részéről csak végszükség esetén szoktam bevállalni. Viszont – mint jelen esetben – az ilyen egy napos, kétszer másfél órás vízi úttal járó, mérsékelt szeles kirándulás még igen kellemes is lehet.

                „Húzzák a levesnótát” mire elérjük célunkat. Öt – hat teknő már kikötött, épphogy akad vendéghely. Átküzdvén magunkat a sáron, nekünk is sikerül móló mellé simulnunk. A büfé még nyitva, igaz ez az utolsó hétvégéjük. A szokásos menü kínálat áll rendelkezésre. Eszünk, iszunk, jóllakunk, megköszönjük a nyári vendéglátást. Közben befut az utasszállító is. Talán tíz turistát, ha hoz. Ilyen pocsék volt a forgalom egész szezonban. Ennek is jó részét vitorlázó társaink képezték.

                Kisétálunk a mólóra. A gát hajlatában húzódó nádas szélén, még van szerencsénk egy kései szitakötőt megpillantani. Ő bizony a vízipásztor. Társai már rég eltűntek, ez a fajta tart ki legtovább. A hozzá megtévesztésig hasonlatos lapos hasú acsa megbízatása már régen lejárt, pontosabban szeptember elejéig tartott.

                Elköszönünk kedves kikötőmester barátunktól is. Neki is megköszönjük az elmúlt években nyújtott sok segítséget, fáradozást. Keserű szívvel szorítunk kezet. Jövőre vajon látjuk egymást? Egyáltalán kiköthetünk itt? Nagy kérdés. És baljóslatú választ vizionál.

                Enyhe, forgolódó légmozgásban csurgunk visszafelé a félsziget partja mellett. A csőben aztán kicsit élénkebb leheletek ébrednek. Túlságosan nem sietünk, bár a napocska könyörtelenül falja a távolságot nyugvópontja felé.

                Átsiklunk (araszolunk) a kompok vonalán. Pazar, ezüstös ragyogással búcsúztat a középső medence. Vajon csak erre a szezonra, vagy örökre? Egyáltalán kifuthatunk még valaha? Egyre több sötét felhő gyülekezik a vitorlázók többségének egén. Igencsak bealkonyult körülöttünk. A látvány mindenesetre páratlan, felejthetetlen.

                Csodálatos vagy te Drága Balaton! Hálásak vagyunk minden hullámaidon töltött percért! És azért is harcolunk érted!

Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!