Megszemlélve a gyári előállítású tartókonzolok kínálatát és árait, a saját gyártás mellett döntöttem.Kis ügyességgel, valamint felhasználva egy elenyésző részét a garázsban tárolt „Miértnemdobodmárki?” és „Semmiresemleszjómárúgyse.” típusú anyagoknak, megalkottam a szükséges szettet. Közben sikerült a motort is átvizsgálni.

Meg beszerezni mellé egy másikat.1971-ből.

Amit már nem csak beüzemelni, hanem április végén kipróbálni is sikerült.

RZ85 & Tümmler 

Miután a próbaút sikeresen zárult, továbbra is vízbe borulás nélkül, május folyamán kezdtek az év további részére vonatkozó tervek fixálódni. A hajót amikor volt időm rá, próbálgattam, evezve és vitorlával is.

A főfogás:

Lévén nagyjából ideje volt a nyaralást konkretizálni, beszámítva azt az apróságot, hogy időközben megváltozott a kapcsolati státuszom, adta magát az ötlet, hogy „Én ezt leviszem az Adriára magammal b..meg!”

Horvátország, Srima, 2019 Július

Reakciók: „Necsináldfelborulsz”, „Biztoskellpapír”, „Mivanhaelsüllyedsz?”

Utánakérdeztem: EHHEZ nem kell papír (gondolom a horvátok sem gondolták, hogy van olyan hülye, aki egy ekkora lélekvesztővel akarja meghódítani az országukat.... Eljött az utazás időpontja. Hajó becuccolva a kocsiba, hatszor átnézve, ne maradjon itthon semmi. Part menti vizek tanulmányozása: „-Itt vannak 50 méteres mélységek is baszki! - Nem mindegy, hogy 4 méter, vagy 40 méter van alattunk?”, és térképek nyomtatása.

A terepet már ismertem. Vagy 12 alkalommal voltam már ott. A parton, nem a vízen. Szerencsés utazás és leérkezés után másnap reggel összeállítottam az RZ-t. Némi izgalommal telve vonszoltam le a nem túl messze partra, oda, ahol úgy gondoltam, vízre fogok szállni. A „történelmi jelentőségű” mutatványt, tekintve, hogy a nyilvános szereplés olyan messze áll tőlem, mint szaró paraszttól a csillagos ég, szerencsére nem kísérték sokan figyelemmel.

Első körben vitorlát kis sem bontva, csak evezve tettem egy óvatos kört, hogy legalább minimálisan érezzem a különbséget az eddig tapasztaltakhoz képest. Mi tagadás: picit szorult a zabszem. Aztán egy életem, egy vitorlásom, felvontam a szettet. A hajó szélbe fordult és meglódult. A Velencei tavihoz képest nagy, hosszú, lomha hullámokon olyan simán ringatózott át a hajó, hogy magam is meglepődtem. Magamban azt mantráztam, hogy „Csak semmi kapkodás, szart se tudsz a tengerről, ne csinálj marhaságot, ésszel baszki!” 

Szinte pattanásig feszült idegekkel figyeltem a vizet, hullámokat, szelet.

Part mellett, türkizkék vízen verőfényes napsütésben vitorlázni azért – lássuk be – nem rossz dolog. Fejben ott kellett lenni azért, jött néhány pöffenet, de ezeket sikeresen kezeltem. Első körben felkerestem azt a helyet, ahol a korábbi években gyalog kóboroltam a parton. Érdekes volt a víz felől megközelíteni. Tettem pár kisebb kört Srima partjai előtt, majd gondoltam nézzük meg picit beljebb.

Amikor a víz indigókékre vált alattam, azért ha lehet még feszültebben figyeltem a hajó minden rezdülésére. 

Üzemszerű állapot: deckig döntve

Nap végére rengeteg tapasztalattal gazdagodva tértem vissza a kikötőbe. Másnap sajnos igencsak feltámadt a szél (~40km/h), amiben nem igazán mertem ugrálni, így aznap a hajózás kimaradt. Harmadnap ismét sikerült vízre szállni, és elvitorlázni Vodice irányába a vízitaxik között. Szerencsére a vitorla eléggé jól látszik a víz felett távolabbról is, mert az biztos, hogy az alig 30cm-rel a víz fölé érő hajótest nem védett volna meg minket.

Negyedik napon jött az igazi kihívás. Mert naná, hogy a fejembe vettem, hogy nekem a Szent Miklós erődöt meg kell néznem a víz felől...... Délelőtt megfelelő szél volt az induláshoz.A hajót vízre tettem, vitorlát bontottam és hibátlan stabil háromnegyedszéllel haladtam a cél irányába. Nem egy vitorlás elhaladt mellettem, pedig én sem panaszkodhattam a haladás tempójára. És nem egy vitorlásról integettek, sőt, fotózták a vízen azt a nemnormálisat, aki  jelen esetben én voltam. Persze próbáltam a nagyok vízi útját nem keresztezni, ez odafelé nem is okozott problémát.

Elértem Jadrija falu magasságát. Már épp kezdtem volna eltervezni, hogyx mennyire közelítsem meg, mikor pechemre a szél erősödött és reffelés (azért ezt a mutatványt egyedül egy billegő kajakban előadni a hullámzó tengeren előadni, megért egy misét, meg némi fohászt a művelet közben) ellenére is kritikus mértékű lett. Meghoztam egy elég józan dontést. Fotó és fordulunk vissza.

Aham, fordulunk.....Mindhárman: én, a hajó,.......és a szél. Szembe....

Akkor marad a kreuzolás. Na igen. Kezdjük. Irány Prvic sziget, azzal feljebb kerülünk a csatornában, majd vissza a part felé. Na itt jött elő először a kis svertek hátránya. Úgy csúsztunk le a megcélzott pozícióról, ahogy meg van írva.....Namégegy fordulót.....Ekkorra annyira feltámadt a szél és annyira szemből fújt, hogy egy cikkcakkal hátrébb kerültem, mint az előző pozíció. Hát akkor nincs más hátra. Levontam és lekötöttem a vitorlákat, amennyire csak lehet és evezőt ragadtam. Irány a part. Mindegy hol, de ott legalább picit szélárnyék van. Abban a pillanatban nem kívántam semmi mást jobban, mint szélárnyékot.

Hogy hogy értem el? Lassan és fáradtan. Elég hozzá, hogy a hozzávetőleg 5km-es utat odafelé nem egészen 25 perc alatt tettem meg, visszafelé két és fél óra volt lapátolva. De teljesítettem. Egy ilyen nap után ég bele igazán az emberbe a víz és a tenger tisztelete.

Igen, az ott a Szent Miklós erőd tömbje a víz felől fotózva

Vitorlák lekötve, kilapátolva a part mellé. 1200m/45perc

 Így utólag visszagondolva, azzal a pár alkalomnyi vitorlás próbálkozással a hátam mögött, illetve utólag érezve/látva azt a sok mindent, amire az Adria megtanított a három alkalommal, mikor ott 2019 júliusában vízre tudtam szállni, inkább az optimizmusom meg a bátorságom volt több, mint a tudásom. Ha jobban hinnék a nem evilági dolgokban, azt mondanám, hogy torpedómester dédapám vigyázott rám fentről, ő ismerte az Adriát, mint a tenyerét.

Azért minden perce megérte a kiruccanásnak.

Levezetések:

Az adriai kiruccanás után szerencsére nem kellett sokat várni hazai nagyobb vizeken való kirándulásokkal.

Augusztusban felkerekedtem megvizsgálnia  lehetőséget, hogy a Szentendrei-Duna ágat honnan lehetne „meghódítani”. Egy gyors google maps vizsgálattal és egy felfedező kirándulás után meg is lett a hely: Irány Tahitótfalu!

Berámoltam a teljes oldalmotoros szettet az autóba, majd megérkezve a célhoz, leküzdöttem magam a partközelbe, hajót összeraktam. Úgy döntöttem első körben felfelé indulok el. Ha elfogyna a benzin, völgymenetben azért csak könnyebb és gyorsabb visszakeveredni a kiindulóponthoz. 

Nekivágtam a folyónak. Ugyan a Ráckevei ágon már volt szerencsém szárnypróbálgatásokhoz, de azért az majdnem állóvíz. Nagy élmény volt folyással szemben is megtapasztalni a „lélekvesztő” stabilitását és kezességét, fürgeségét. Az elég minimális (~25cm) egészen sekély szakaszokon is eát tudtam siklani gond nélkül. Azért ettől függetlenül éles szemmel kellett járni, lévén a Duna is szinte rekord alacsony szinten volt. Nem egy hely volt ahol megfeneklettem volna. És akkor oda a hajó alján a PVC-nek is esélyesen.

Mikor vagy 5km-t haladtam gond nélkül, partnak fordítottam a hajó orrát, hogy pihenjek kissé és élvezzem a természetet. Meg a délutáni kávémat......

Sikeres partraszállás, és utána a jutalom

Volt forgalom is....

Hazafelé véve az irányt tökéletes békében sikerült eljutni a célpontig.

Szeptember végéig még sikerült pár alkalommal vízre jutni, vitorlával, evezve és oldalmotorral is. Ezekkel picit jobban sikerült megismerni a Szentendrei Dunaágat is, Velencei tavat is. Az év utolsó, tulajdonképpen az időjárásnak köszönhető jutalomjátéka október végén érkezett el. Felvetődött, hogy látogassuk meg Kisoroszinál a szigetcsúcsot, ha lehet a víz felől.

Ismét Google a barátod vonalat követve sikerült egy helyet találni a parton, ahol össze lehetett állítani az RZ-t. Motort beindítottam és elindultunk a szigetcsúcs felé. Elérve azt, egy jó 100 méteres kerülőt kellett tenni, hogy a hajó csigája ne érjen le, pedig a merülés, mint említettem korábban, nem mérthető a Titanicéhoz.....

Sokkal közelebb nem sikerült erről az oldalról közelíteni....

Belelendülve a csúcskerülésbe, elkapott bennünket a lendület és átmotoroztunk a főágon is.

Elég laposan süt a nap már október végén koradélután....

Miután visszatértünk a szigetcsúcsra, partraszálltunk egy rövid sétára, mert azért lássuk be, egy kajak nem arra van tervezve, hogy a lábunkat nyújtóztassuk benne. Visszacsorogva a kiindulási ponthoz, a hajót elpakoltuk és hazafelé vettük az irányt.

A 2019-es évre ennyi jutott a keletnémet technika élvezetéből.

Az első részt itt olvashatjátok