A taxi ezerötszáz pénzért elrepít minket a Festetics kastélyhoz – mint kötelezően megtekintendő első látnivaló –. Úgy az épület, mint a park gyönyörűen rendben van tartva. Öröm nézni. Valamennyi kiállítása nyitva áll. Nagyszerű. Már nemegyszer végigcsodáltuk az egészet, most a pálmaházat és környékét járjuk be. Ebben az évszakban a kaktuszfélék virulnak leginkább.

Talán ez a kedvenc kiállításom. Nagyon jól tették, hogy pár éve helyreállították az épületet, és eredeti formájában tárják a látogatók elé. A madárparkot is imádom. Varázslatos, hogy bemehetünk a récék, szárcsák, libák közzé. Nagyon barátságos jószágok, megszokták az embereket. Koldulják a pénztárnál beszerezhető etetőanyagot. Felesleges mondanom, hogy csak lassan, óvatosan közlekedjetek, hiszen igen könnyű rálépni valamelyik lábunk alatt totyogó delikvensre. Igazi látványosságok a pávák. Kimondottan pózolnak csodálóiknak. És rettenetes hangjukon szüntelenül rikácsolnak. Soha nem unom meg, hagyom ki őket.

               Hű, de gyorsan repül az idő, menjük tovább, hiszen akad még felderítenivaló. Körbesétálunk a park vadregényes útjain, megbámuljuk a különleges fákat – bokrokat, odaköszönünk a vízköpő oroszlánoknak és a szépen helyrehozott szökőkutas medencéknek. Elbúcsúzván a kerttől a Kastély utcán lépkedünk lefelé. Valamennyi fellelhető múzeum és kiállítás jellemzően tíz és tizenhét óra között látogatható. A legkülönfélébb üzletek és közértek is üzemelnek, tizenkilenc óráig biztosan. A sétáló utca viszont elkeserítően kihalt. Alig ténfereg egy-egy teremtett lélek. Turistát, kirándulót egyáltalán nem látok. Pedig péntek délutánján járunk. Unottan, telefonjaikat nyomkodva ücsörögnek a fagylaltos pultok mellett az eladók. Sehol egy vendég.

Bekukkantunk az Amazon házba (kár hogy sem az ő, sem a kastély saját internetes oldala nem működik), ahol az érdekes és meghökkentő utazás kiállítást láthatjuk. Hogyan is volt ez déd és ükapáink korában?

Bizony, a gyógyszeres szekrény egyes üvegcséit manapság igen zokon venné a rendőrség, ugyanis tiltott kábítószerek (kokain, ópium… stb.) található begyükben. A hölgyeknek ajánlott könnyű nyári viseletet hajózáshoz pedig igen nehezen tudom elképzelni, mondjuk egy verseny katamaránon, de még valami sudár regattán is. Szóval ki ne hagyjátok erre jártatokban!

               Lekanyarodunk a hajóállomás felé. A parkban csupán mi járunk, viszont a vasúti síneken áthaladva végre találkozunk néhány sétálóval. A boltok itt is nyitva tátongnak. A MADYSON GYROS ÉS GRILL valamint kedvenc fagylaltozónk az EIS CAFFE SALON (mindkettő !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT!) azért büszkélkedhet egy-egy betévedt vendéggel. A móló is jóformán néptelen. Mi azért kisétálunk a végéig, nem hiába. A BHZRT épületét bővítették és átrendezték, valamint kártyával nyithatóvá tették a vizes helyiségeket. Pontosan felleltározni viszont nem tudtuk, mert ostoba módon nem hoztuk magunkkal azt az ominózus „kulcsot”.

               A part menti gyalogúton araszolunk visszafelé a vitorláskikötőhöz. Örömmel látom, hogy nekiálltak a Helikon Hotel felújításának. Nagyszerű, nem lesz az enyészeté. Pár lépéssel odébb kisebb csoportosulásra leszünk figyelmesek. A Pecás Büfé szinte valamennyi ülőhelye foglalt, emberek esznek – isznak jóízűen. Nocsak, itt van közönség bőven!

Nem véletlen a csődület. Az üzletvezető kitesz magért. Rendkívül gusztusos a frissen sült, beirdalt hekk, ízletesek az egyéb étkek, iható a bor (fröccsnek feltétlenül), hideg a sör, tüzesek a pálinkák. És mindez elfogadható árfekvésben. Ráadásul kellemes környezetben, kilátással a tóra. Kell ennél több? Bátran ajánlom mindazoknak, akik nem ragaszkodnak az „úri” környezethez. Nem utolsósorban, számítani is lehet rá, hiszen folyamatosan nyitva tart. Próbáljátok ki!

               Szapora léptekkel igyekszünk hajónkhoz. Eső is közelít, meg korán szeretnénk aludni térni, ugyanis másnap reggel hosszú útra kell induljunk. Elérkezünk túránk „visszatérő” ágához.

               Reggelre kelvén veszett északnyugati szél köszönt. Elég lenne a fele is bőven. Viszont eső legalább nem fenyeget (nagyon) a szakadozott, gyorsan úszó felhőtakaróból. Legkisebbre reffelünk, viharfokkot húzunk, elbúcsúzunk kedves vendéglátóinktól, majd kifutunk a vízre. Az öbölben vígan suhanunk, ugyanis a partközelben sima a felszín. De Györöknél szembekapjuk az áldást. Be kell élesedjünk, hogy ne szaladjunk az öböl közepére a hatalmas hullámokba. Így viszont az apróbb éles tajtékok igen undok módon tudnak spricceket dobálni nyakunkba. Szigliget vonalától tudunk (merünk) ejteni kicsit. A szél is nyugatiasodik. Javul a helyzet.

Badacsonynál csendesül, majd Tomaj öble megint eljátssza velünk az ilyenkor szokásosat. Élesedés, part közelében maradás, azután Ábrahámhegynél ejtés. Most viszont jócskán, ugyanis nem hiányzik a teljes hátszél, tehát raumban célozzuk meg Balatonboglárt, ferdén, keresztül a Balaton viharzó nyílt vizén. A medence közepén csökkenni kezd a szél. Na, ez nem hiányzott, ugyanis a hullámok – az ilyenkor illendő módon – megmaradnak. Alulvitorlázottak leszünk. Bukdácsolni, hánykolódni, „rollnizni” kezdünk. Mit tegyünk? Eresszünk nagyobb groszvitorlát? Váltsunk normál fokkra? – A fene se kívánkozik ebben a billegésben az orrfedélzetre vásznat cserélni –. Buzgón kattintgatjuk a prognózist. Erősödő tiszta északit jósol. Aha, akkor ez csak a szélfordulás előtti csend lesz. Hagyjunk mindent úgy, ahogy van. Így is szépen közelítjük célunkat. A kikötőtől úgy három kilométerre találkozunk a Pomucz túra karavánjával. Ők is alaposan csökkentett vitorlákkal jönnek szemben. Jó későn indultak, mi sem siettünk volna az ő helyükben, ugyanis abban a kora délelőtti tajtékban pokol kijönni bármelyik déli parti kikötőből. Szépen tartják Badacsonyt. Barátaink haladnak arra, mi pedig kisvártatva befutunk a mólók karéjába. Kikötés után tüstént dobjuk a ponyvát. De jól tesszük, ugyanis már hullik is a röpke, de bőséges zápor, süvöltő tiszta északi széllöket kíséretében. Ahogy ez ennek a túrának a jellemzője. Sebaj, szeretjük (olcsóbb lesz a saláta). Akinek nem tetszik, az maradjon otthon és nézze a sorozatokat. Mi ugyan nem bánjuk! Iszunk egy „kismókust” (egyik fele Unicum, másik fele Vodka). Meg is jön az étvágyunk az ebédhez.

               Bezuhanunk az Erzsébet étterembe (!TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT!). Örömmel látjuk viszont egymást a tulajdonossal. Túlélték a vírus mizériát, kezdenek visszatérni a rendes kerékvágásba.

               A boglári húsos leves – régi specialitásuk – még mindig kitűnő, a rántott hekk fokhagymás tejföllel és reszelt sajttal különleges újdonság. Nagy sikert aratott. Áraik kicsit emelkedtek.

               Végigjárjuk a kötelezőket. A kápolnákkal kezdjük. Totál halottak. Nem látszik semmiféle előkészület annak érdekében, hogy a hivatalos oldal szerint június tizenötödikétől itt kiállításokat rendeznének. Parkjaik viszont ápoltak, nyilvános illemhely nyitva. Majd meglátjuk. Reménykedem, hogy nyárra nem csupán a méregdrága Kult kikötő meg egyéb fizetős műsorok között válogathatunk.

               A kilátó domb felé járva egyre több emberrel találkozunk, elsősorban a játszóterek, kalandpark, valamint bob pálya környékén. Szép, új falépcsőt építettek a gömbhöz. Itt is vannak kirándulók bőven. Végre látunk valami mozgolódást, életet. Jól van ez így. A strand partszakasza viszont néptelen – még hűs a Balaton –. A megkopott csillogású Nosztalgia cukrászda bedeszkázva, terasza száraz falevelekkel befújva szomorkodik. A lenyugvó nap sugaraiban finom koktélokat kortyolunk a Csavargőzös múzeum melletti Bárkakávézó tó fölé nyúló teraszán. Gyönyörködünk a pazar színorgiában. Nyugtalanul szemléljük, amint hatalmas ólomszürke felhőtömeg úszik felénk a túlpart hegyei mögül. Nem is időzünk tovább, beülünk a Palettába vacsorázni.

               Balatonbogláron mindig is az egyik kedvenc helyem volt ez a Bistrobar. A hangulatával, ötletes csemegéivel, meghitt légkörével, udvarias, kedves kiszolgálásával. Van valami egyedi, rá jellemző hangulata. Az, hogy hétvégén nívós élő zenei koncerteken adnak lehetőséget fiatal művészeknek fellépésre, magában szimpatikus számomra. Pláne, hogy a vendégek nagy örömére szolgál mindez. És lehet rájuk számítani, hiszen stabilan nyitva tartanak. Késő estig tudnak valami harapnivalót adni a kiéhezett vitorlázóknak. És végtelenül rugalmasak – nem úgy, mint mások –. Például jelen esetben, ugye este van. Én megkérdezem – mert arra van gusztusom –, hogy a reggeli kínálatban szereplő rántottát el tudják-e nekem most készíteni. „Természetesen, semmi probléma”. És kisvártatva már hozzák is. Szóval számomra, valahol itt kezdődik a vendéglátás. Lehet tőlük tanulni bátran. És különlegességeik is akadnak. Öt – nyolc órán keresztül sül a füstön az omlós császár meg a ropogós csülök. Szédítő illatuk van. További egyediségük, hogy a Bezerics család házi dolgaival (sütemények, italok) színesítik választékukat.

Egyáltalán nem olcsóak az áraik. Viszont messzemenően eleget tesznek az „igényes turizmus” követelményeinek. Természetesen !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! hely.

               Másnap reggel veszett szél és szemerkélő esőre ébredünk. Nem indulunk tovább, inkább felderítő sétára vállalkozunk. A kikötőtől nyugat felé járunk a part mellett – amennyire tudunk –. Párszáz méter után meglepetésünkre egy csodálatos szigetre lelünk. Szégyellem, de ezt még soha nem láttam. A régi Balaton megmaradt darabja. Megtudom, hogy ez a képződmény úgy jött létre, hogy a gőzmozdonyok számára a vizet innen, egy nagy terméskő gyűrűből szivattyúzták a vasútállomásra. Miután szükségtelenné vált, elhanyagolták, behordta a homok, elfoglalta a nád. Mögötte védett öböl született, melyet vöcskök járnak, továbbá csónakok és jollék bójáznak rajta. A tó viharzik, de felszíne szinte tükörsima. A parton apró nyaralóházak, mellettük egy kis szépen karbantartott szabad fürdő-napozó terület. Mintha jó húsz évet repültünk volna vissza az időben.

               Köztudott, hogy mennyit szapulom a strandok környékén működő étkezőhelyeket (penészes kenyér, háromnapos avas olajban sütött hal, tegnapi légy mászta ráncosra aszott kolbász, megbüdösödött halászlé… stb.). Mottójuk: „ …úgyse jön vissza a vendég, érkeznek mások, mindent el lehet adni…”. Itt viszont megakad a szemem egy éppen most nyíló kocsmán. Naplemente Bisztró névre hallgat. Feltűnik a rendezettség, tisztaság, szervezettség, igényesség, ahogyan pakolnak, takarítanak, rendezkednek. És még – valamilyen szinten – nyitva is vannak. Iszom egy Unicumot és elbeszélgetek a tulajjal. Homlok egyenest más a hozzáállása az előbb idézettekhez képest. Ők a törzsvendégekre „gyúrnak”. Ugyanis „stabil közönségük, a környező víkendházakban rendszeresen nyaralókból tevődik össze”. Világos beszéd. Áraik rendkívül kedvezőek. A frissensültek kettőezer kétszáz petákot kóstálnak (körettel együtt), a gulyás ezerhatszázat. Halak öt és hatszáz forintért kaphatóak tíz dekagrammonként. Ez igen jól hangzik, pláne úgy, hogy a rendelés pillanatában készülnek, és kellemes, nyugodt, tiszta környezetben fogyaszthatóak. És még illusztris kilátás is jár hozzá. Nagyon tetszenek a látottak, hallottak. Legközelebb biztosan kipróbáljuk. Különösen annak fényében, hogy tíz percnél nincs távolabb a hajóállomástól, és a környéken hasonló kategóriájú megfelelő hely közel-távol nem található. Lehet, hogy új !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! csehóra leltünk?

               Visszatérvén a kikötőbe pár szót váltok a Phoenix új tulajdonosával. Alapos felújításon esik át ez a gyönyörű vitorlás. Most például a fedélzet fa járófelületeit építik újjá. A környezetet is takarossá teszik oly módon, hogy a kikötőcölöp tetejére virágot telepítenek. Hű, de tetszik.

               Délután folyamatosan zuhog a hideg eső. A GianPiero's Étterembe megyünk vacsorázni.

               Ők az egyetlenek Bogláron, akik gyakorlatilag télen-nyáron, ha esik, ha fúj, késő estig várják szeretettel az éhes-szomjas vendégeiket. Igen jó a kosztjuk, elegáns, attraktív terítéssel, udvarias felszolgálással. Piszok drága, de remek hely. És lehet rájuk számítani. Számomra majdhogynem ez a legfontosabb, pláne ebben a bizonytalan világban.

               Elérkezett túránk utolsó reggele. Kegyesek az égiek: nem esik, hideg sincsen, északnyugati szél is kerekedett, méghozzá nem is viharos – annyira –. Meglehetősen intenzív hullámzásban futunk ki Boglárról. Erős préseléssel igyekszünk elérni a biztonságos magasságot a déli part előtt. Pár zuhany árán sikerül is. Ezt követően a félszél már sebesen repít minket. S mivel nem csökken, tűrhető idő alatt hazaérünk Balatonföldvárra. Barátaink üdvözölnek, s az ilyenkor szokásos Unicum mellett kérdezgetik: milyen volt a túra? Nem áztatok sz@rrá? Vitorlaszakadás volt? Na, erre mit lehet mondani: Csodálatos volt! Sok élményt szereztünk, rengeteg szépet láttunk. És belevitorláztunk a várva várt nyárba. De merre jártatok pontosan? Mi újság a túrahelyekkel arrafelé? Találtatok új kocsmákat, kajáldákat, borozókat? Megvannak a régiek? Sokat emelkedtek az árak? Kik vannak nyitva és kik nem? Meséld már el!

               Tudjátok mit? Ha mindezeket tudni szeretnétek, olvassátok a Porthole magazint!

               Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!