Akkor bizony kiderül, hogy mégis van ilyen, de olyan kevés, hogy szinte egy, de kettő kezemen biztosan meg tudnám számolni az ilyen helyeket a Balatonon. A kérdés boncolgatásához érdemes először számba venni, hogy milyen vitorlázó képzések léteznek idehaza, de természetesen nem pellengérre állítva azokat, csak tisztázva azok társadalmi, sport, illetve piaci szerepét és céljait.

Kezdjük talán az egyik legegyszerűbb, legismertebb formával a kedvtelési célú hajóvezetői engedély megszerzését célul tűző vitorlás tanfolyamokkal. Ha valaki ma meg szeretne tanulni vitorlázni, mert megtetszett neki ez a sport és úgy gondolja, űzné ezt, akkor hirtelen belebotlik a piaci tevékenységet végző vitorlás oktatásokba, tanfolyamokba, melyeket sokszor „papírgyáraknak” is nevezhetünk, most az oktatás színvonalát nem kivesézve. Mert akár még magas színvonalon is művelhetik és akár még jó, ügyes és kreatív vitorlázókat is adva vizeinknek. Azonban mindenképpen egy üzleti tevékenység keretében történik ez, aminek a célja, hogy minél gyorsabban, minél több, új kadét vizsgázzon le és váljon vitorlázóvá. A piaci tevékenységet végző oktatási képzőhely célja a bevétel, a profit. Számukra a végzett vitorlázó a végtermék és ott be is fejezték tevékenységüket. Ennyi! Persze a maguk módján ők is sokat tesznek ezért a sportért, hisz „legyártják” a képzett embert, tömeget hozzá. De nincs benne több, tényleg csak ennyi. Hacsaknem a képzőhely egyéb kapcsolt vállalkozást is űz, akkor nyilván a későbbiekben más jellegű szolgáltatást nyújtva nekik (pl.: hajókölcsönzés), utógondozhatják a kiképzett vitorlázókat. De ez megint egy másik üzleti tevékenység, aminek megint végső soron a bevétel és a profit a végcélja, és semmiképpen nem a nevelés, vagy csoport létrehozás, összekovácsolás. Azonban valójában mi van, mi lesz a levizsgázottakkal? A vitorlázáshoz szükséges rutint és hatalmas kreativitást hol, és hogyan szerzik meg a frissen végzettek? Hogyan szereznek helyismeret, illetve az egész vízterületre hogyan és miből szereznek átfogó ismereteket, ahhoz, hogy biztonsággal elvigyenek egy hajót az egyik kikötőből a másikba? Csak sorolhatnám a felmerülő kérdések tömegét. Sajnos könnyen belátható az eredmény; jelentős részük esetleg hajótulajdonossá válva a kikötőben tölti a szezont, anyakikötőt alig, csak rövid időre és távra elhagyva. Nem nyújt nekik senki segítséget, lehetőséget kínálva a hajó és a vízterület széleskörű kihasználására. Sok esetben az új jogosítvánnyal rendelkezők saját maguk hiányosabb tudását felismerve, maguk döntenek az egyhelyben maradásról. Persze ez valahol a kikötőknek roppant kényelmes, hisz a hajóhelyet kibérlik, gondot nem okoznak, nem mászkálnak, mint vendég máshol nem jelennek meg. Csoda, hogy a hajók zöme nem mozdul ki a saját kikötő vonzásköréből a szezonban. Most persze ne beszéljünk a beszűkült és folyamatosan egyre jobban ellehetetlenített túrázásról.

A másik kézenfekvő vitorlásoktatás a „menő” versenyvitorlás egyesületi forma, évről-évre visszatérő ráadásul zömében leginkább fiatalokat, gyerekeket táborokba invitálva folytatott tevékenység. Nem kétlem, és nem támadom hasznosságát, mert ez is az persze, és ennek a sportnak a része, a versenyvitorlázás, az élsportra nevelés. Sokat tesznek a sportért, sokat tesznek a gyerekekért. De akkor is, ezen oktatási formák két alapvető céllal születtek. Egyrészt csúnya idegen szóval „casting”-olják maguk számára az utánpótlást, éves szinten több megrendezett táborból kiválasztva azt a pár versenyzésre is tehetséges és motiválható szemléletű fiatalt. Másrészt pedig a már „működő”, azaz kiképzett és eredményes versenyzőik valamilyen szintű támogatásához, valamint a verseny egyesületük minőségi, és szolgáltatási szintjének emeléséhez keresnek bevételt ezzel. De mi lesz az évek óta táboroztatott nem versenytehetségekkel, akikről kiderül, hogy nem szeretnének versenyezni, vagy éppen nem olyan „alkatok”, esetleg „túlkorosak”? Attól még jó hobbi és túravitorlázó válhatna belőlük, nem? Persze, hogy igen! Sajnos jelenleg szélnek ereszti őket a rendszer. Nincs igazán megoldva az ezt a sportot megszerető „kiöregedett”, vagy nem versenymotivált fiatalok további terelgetése, nevelése erre a sportra, további alternatívát nyújtva nekik hobbi és túra szinten.

Hol van a szakági szövetség, a Magyar Vitorlás Szövetség? Nem látom, hogy ezen a területen bármit küzdene, pedig feladata volna, és volna is mit tenni, de jócskán. Értem, és elismerésem, amit a versenyzőkért tesznek, valamint az utánpótlás támogatásáért. De ez a kisebbség, a többség bizony magára van hagyva. A sport többségi része mostohagyerekként tengeti vitorlás életét. A piaci viszontagságoknak ki vannak szolgáltatva, mindenfajta érdekérvényesítést támogató hozzáállás nélkül. Ébresztő! A vitorlázás nem csak a versenysport és az utánpótlás! A „hobbi vitorlázó csendes tömegnek” ki ad iránymutatást? Ki szervez programokat, hogy ne csak a kikötőben, vagy azok közvetlen közelében billegjenek azok a hajók, az idő nagy részében? Számtalan alkalommal látom, hogy például egy család a hajójukkal épp, hogy csak a kikötő elé merészkednek ki, hogy lehorgonyozva pancsolhassanak a gyerek. Ki mondja meg nekik, hogy lehetne másképp is? Vagy éppen ki tanítja meg rá őket, vagy ki segít nekik ebben, mert lehet, csak ezen múlik, hogy nem mernek önmaguktól csak úgy átmenni egy számukra idegen kikötőbe.

Akkor most ismételten kérdezem; Tessék mondani, hobbi és túravitorlázót hol képeznek? A fenti két formációból kipottyant „vitorlás fejlődésük” valamelyik szakaszában lévő némi tudással már rendelkező humanoid egyedekkel mi történik a későbbiekben? Ki tanítja meg önállóan túrázni őket, vagy akár jollézni, ami meg a sólyahelyek korlátozott számában még további kihívásokkal küzd? Elkószálnak, elveszítjük őket. Remény pedig van a megmentésükre, csak egyre kevesebb, és kevésbé ismertek ezek. A probléma boncolgatása messzire vezet. Nagyon messzire és régre. Nem a gulyáskommunizmust akarom visszasírni ezzel, pont távol áll tőlem ez. Isten ments! Sőt semmiképpen nem szeretném még politikai irányba se elvinni ezt a témát csak, mint kor említem, mint az akkori lehetőségeket, melyek talán nagyobb tömegek számára voltak ismertek és elérhetőek, egészen a ’90-es évek elejéig, közepéig. Ez nem más volt, mint a zömében valamilyen módon vállalati, vagy állami intézmény esetén, államilag finanszírozott hobbisport egyesületek, vagy egyesületi formán kívül működő sportkörök, természetjáró körök. Számtalan volt ezekből. Temérdek vízi és kifejezetten vitorlás társaság, egyesület, vagy szakosztály létezett. Pezsgett a vitorlás élet jobban, mint most. Sokkal jobban, még ha a létszám a jelenlegi töredéke is volt. Mégis élet volt. Nem csak rendezvények (vitorlásversenyek) alkalmával, hanem a szezonban végig. Sőt kifejezetten hobbi, és túravitorlázóknak is szerveztek programokat. Elég csak a jól ismert Széchenyi Emléktúrát említenem, melyen jómagam is részt vettem évekig fiatalkoromban. A rendszerváltás utáni években sajnos ezek a vitorlás tásaságok zöme megszűnt. Egyúttal a pezsgő vitorlásélet is szertefoszlott. A finanszírozó vállaltok egy része tönkrement, megszűnt, a sporttelepekre lakat került, azokat felszámolták, a hajókat eladták. Vége…, illetve csak vége volna..., de szerencsére nem így alakult minden…

A romokból, vagy a szerencsés túlélőkből aztán egy alulról szerveződő, továbbra is társadalmi munka alapon működő, sok esetben részben, vagy egyáltalán nem hivatalosan, nem biztos, hogy minden szempontból szabályosan működő „földönfutó” ‒ sokszor hely és hajó nélkül maradó ‒ csoport szerveződött. Jelentem páran mégis túléltük! Hagyományként, vagy örökségként folytatjuk, csak sajnos kevesen maradtunk. Így vagyunk mi is ezzel a Szántódi Vitorlás Egyesületben. Ebben a szemléletben, persze némiképp a korral azért részben mégis haladva folytatjuk, és tanítunk meg vitorlázni gyerekeket, fiatalokat, felnőtteket, szerettetjük meg ezt a sportot, a természetet, a természetjárást az erre fogékonyaknak. De legyen ez inkább egy másik cikk témája, hogy véletlenül se mossuk össze a fenti problémakört az egyesületünk bemutatásával, ami lássuk be, inkább talán egy PR cikk volna. Az itt megemlített dolgok viszont a vitorlázó társadalom jelenkori gondjai, illetve azoknak a problémáknak csak egy része, mert bár csak ennyi nehézség volna a hazai hobbi és túravitorlázással, valamint annak támogatásával, vagy egyszerűen csak lehetőségeivel!

Amikor ezt a sportot az a támadás éri, hogy ez bizony a „kiváltságosok sportja”, akkor mindig eszembe jut ez az egész fenti gondolatsor. Egyszerűen annyira kevés ez ilyenfajta túra-, hobbi vitorlázás oktatás, hogy nehéz, vagy majdnem lehetetlen megtalálnia az érdeklődőnek, ha nincs valamilyen ismerőse, kapcsolata. Bíztatni tudom csak a hasonlóan gondolkodókat, hogy keressenek minket, keressék a lehetőségeket és akár egymással együttműködve folytassuk ezt, amíg csak bírjuk, és amíg magunk is örömünket leljük benne, hogy megcáfolhassuk ezt a „kiváltságosok sportja” jelzőt. Bízom az összefogás és többség erejében! Képviselje végre valaki a mi érdekünket is! Tegyünk valami hasznosat és maradandót, hobbi és túravitorlázóként is ezért a sportért, persze magunkért is, és a többi hasonlóan gondolkodó sporttársért!

Szentandrási-Szabó Attila