Becsurgunk a legbelső vendéghelyre. Bár végül is édes mindegy, mert keletről totál nyílt az egész, tehát ha onnan várható éjszakai áldás, akkor jól meg kell gondolni a dolgot. Nagy zűr nem igen lesz, de hánykolódás – rángatás annál inkább. Most nincs ilyen veszély, kikötünk. A fogadóbizottság persze nem marad el. Azonnal megtalálnak, és a szó szoros értelemben kikövetelik jussukat. Ami jár, az jár, ha másként nem, hát benyúlnak a kokpitbe, és visznek, amit érnek. Jobb híján a fokvitorla behúzó kötelét. A csomó jól megfogható a végén, hát uzsgyi, már húzzák is.

Ilyen ez a hattyú világ, imádom őket. Persze, csak a „tapasztaltaknak” javasolhatom a kézből etetést, mert hatalmasat tudnak csípni. Nekem könnyű, hiszen gyermek koromban rendszeresen őriztünk libákat, tehát nem kell bemutatni a gúnárt sem. Csak vesszővel volt szabad megközelíteni, ezt nagyon a lelkünkre kötötték. Aztán, amikor láttam, hogy „Pistabát” (aki csak akkor tűnt bácsinak, úgy jó negyvenes, ereje teljében lévő „parisztembör” lehetett) milyen sec – pec lekapta a bicikliről, hát nem mondom, megtanultam tisztelni. Meg a kakast is, de ez egy másik történet.

Szépen megetetjük a „jószágot”, elfogyott a régi kenyér – zsemle, mi jövünk. Irány a kikötő étterem http://kikotoetterem.hu/ . Figyelem! A linken szereplő étlap messze nem teljes. Szóval farkas éhesen leülünk a fa alá, kedvenc árnyas asztalunkhoz. Nem szeretnék itt dicshimnuszokat zengeni, de ez mindig is jó hely volt, és egyre javult, de drágult is. A vendégek jelentős része osztrák, illetve tehetős magyar. Sokkoló árai lettek, de a koszton csomót soha nem tudtam találni. Aztán nem emeltek tovább, és „utána drágult” az élet. Manapság az elfogadhatóság szintjén belül van. Na, jó, ezt leírtam, jöhet a slussz poén.

Dekoratív üvegezett hűtőpult, benne jégbe dermedt kínálat van közszemlére téve. Nagyon csábító. És jól látjátok, balatoni sügér is kapható! Szépen feltüntetve, mennyibe fáj az illető hal dekája. Annyi, amennyi. Rámutatsz, elviszik, szép kiflibe sütve kihozzák. Úgy, ahogyan kell. És kicsit odébb, a fizetős strand főbejáratánál, a füstös, égett olajszagban tocsogó, lökdösődős, napra ülős, önkiszolgáló, műanyagtányéros, odakozmált vagy megaszalódott hekk ugyanolyan egységárban kapható. Na, tessék! Akkor miről beszélünk?! Térjünk csak vissza az árnyasba. Lehet bármi, legkevesebb fél házig vannak tele. Csúcsidőben persze még a „füvön meg a lócán” is ülnek. És ez nem véletlen. Marcsi és csapata egy fogalom. Mikor ideérek, valami olyan érzésem van, mintha hazaérnék. Megjöttetek drágáim?! Évek óta ezt hallom először. És bármekkora a rohanás, Marcsikámnak mindig akad pár kedves mondata hozzánk. Én meg mindig megjegyzem, hogy nem volna baj, ha megoldanák a bankkártya elfogadását. Ő pedig nem akarja, csak készpénz legyen. Valahol megértem. Így is rogyásig van vendéggel, akkor meg minek. Megjegyzem, a kártya nem elfogadás jelensége jóformán egész Szigligetre jellemző. Na, mindegy, már számítunk rá, tehát bespájzolunk „arannyal”, ha ide készülünk. Miután jóllaktunk, megkezdjük sétánkat.

Útba ejtjük kedvenc „Szőlőskertünket”. Már tudjuk a szomorú hírt, hogy véglegesen bezárt. Bele kell törődnünk. A kedves tulajdonos házaspár felett elszálltak az évek, belefáradtak. És nincs, aki továbbvinné a vendéglátó egységet. Elég volt. És valahol meg tudom érteni. Az interneten még kint van, mint panzió, de mint vendéglő már nem. Hát legyen itt és most utoljára egy kép róla, emlékezvén a sok, rendkívül ízletes ebédre, amit a csendes, családias, nyugodt környezetben, kényelmesen elfogyasztottunk. Igen jól éreztük magunkat, valahányszor csak itt jártunk. És nagyon – nagyon szépen köszönünk mindent, emléketek örökké a szívünkbe vésődött. Hosszú, egészségben gazdag békés és boldog életet kívánok, ti aztán megérdemlitek! Elbúcsúzunk hát Szőlőskertünktől, úgy hiszem örökre. Megint csak elmúlt valami szép, jó, klasszikus, valami olyan, ami a „régi világ” eleganciáját és kellemét idézte. Szegényebbek lettünk vele.

Mászunk felfelé tovább. Mi mindent írtam én már Szigligetről: http://porthole.hu/cikk/5952-merlin-bezarul-a-kor továbbá http://porthole.hu/cikk/8018-celkeresztben-szigliget . Nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni, igyekszem csupán a változásokat megemlíteni. Példának okáért a Nádas borozót http://porthole.hu/cikk/7509 . Jó is lenne az, csak az a baja, hogy általában nincsen nyitva. Méghozzá teljesen bizonytalanul, még a főszezonban is. Így viszont „üthetünk rá egy tojást”, ugyanis a franc se akar majd egy kilométert kutyagolni farkaséhesen oda, és káromkodva vissza a kikötőbe. Most viszont végig sétálunk a Rókarántón, majd fel a vár felé, és betérünk az Eszterházy pincébe. Most már szinte minden alkalommal megtesszük http://www.eszterhazypince.hu/site/ . Méghozzá azért, mert „nem olyan csicsás”, mint ahogyan azt gondolnánk. Jók a borok, kellemesek a kaják, szóval nemcsak a „nagy fogyasztó csoportokra” vannak kihegyezve, hanem a hozzánk hasonló betévedt kirándulókat is szívesen fogadják. A múzeumuk pedig igen látványos, annak ellenére, hogy az itt kiállított dolgok csak összehordott, megpenészesített cuccok. Ez ugyanis „halott pince”, bortermelés – tárolás már réges - régen nem folyik benne. Pedig lehetne. Nekem így is tetszik.

Következő megállónk a Vár Kávézó. Évek óta kitűnő, szeretjük, áradoztam már róla nem egyszer. A fagyijuk talán még jobb lett, mint volt. Nézzük, más vendégek hogyan is látják: http://www.ittjartam.hu/szigliget/ettermek/var-kavezo/ . Részemről mindenesetre változatlanul !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT!

Felérünk a várba. Van ára a belépőnek, az szent. Viszont évről évre építenek valami újat, nem is keveset. Hol egy komplett kovácsműhely, hol kenyérdagasztó szoba, vagy éppen pár figura korhű ruhában, például a konyhában, mint szakács. Szép lányokat tanít főzni manapság.

Már a múlt évben felfedeztem, hogy valami kukucskáló kütyüket szereltek fel. És pénzt sem kell bedobni http://www.szigligeti-var.hu/ . Csodát láttam, újra és újra megnéztem. Animáció és valóság keverte rövidfilm: Élik a várban mindennapi életüket a katonák, tisztek, elegáns dámák, szolgálók. Esznek, isznak, sétálnak, zenélnek. Imádnak létezni és nagyon boldogok az áldott béke éveiben. Majd feltűnik a távolban egy felhő. Egyre csak közelít és terjeszkedik. Szürke, majd koromfekete lesz, vészjósló sötétségbe borít mindent. Egyre közelebb csapkodnak a villámok, nyugtalanul tesznek – vesznek a vár lakói, idegesen sietnek ide – oda. Mikor a dörgés már fülsiketítő sistergéssé válik, egy vakító fénycsóva belehasít az épületbe. Mindent elsöprő robbanás. És csend. Mély és síri, süket némaság. S amint a por szétoszlik, a kép átúszik a jelenbe. Az összeomlott lőporos tornyot látjuk magunk előtt, pontosan úgy, ahogy tekintetünket elemelve a nézőkétől előre pillantunk. Hát így történt. Félelmetesen valós. Borsódzik a hátam. Ki ne hagyjátok!

Egyre lejjebb ér a nap égi útját járva, tovább kell mennünk. Lesétálunk a Bakos vendéglő felé http://vendeglo.wixsite.com/bakos . Ember emlékezet óta nagyon jó volt. Aztán pár éve feltűnt, hogy üres előtte a parkoló. Meg a teraszon is alig lézengtek. Azért bementünk ebédelni. Pórul jártunk, végül mégsem ott ettünk. Most észrevesszük, hogy alig férnek az autók. És majd minden asztalnál ülnek. Nem csak, hogy ülnek, tömik is a fejüket. És vigyorognak, tehát jól érzik magukat. No, fene, hát ismét életre kelt? Ki lehetne próbálni. Most viszont még dugig vagyunk, tehát befordulunk az ellenkező irányba, a parkba. Ide mindig elzarándokolok.

Tudom, megosztó személyiség. Meg azt is, hogy közepes költő (én szerintem is). De pár versének minden sora, mintha innen legbelülről, a szívemből szólna. Igen, az ő emlékműve áll itt virágokkal övezve: Wass Alberté. 

Itt mindig elszavalom csak úgy „in medias res”, a teljesség igénye nélkül, de jó hangosan, hadd hallja a túlvilágon:

„Hirdessük, hogy a nyári álom
varázs-intésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér.

Hirdessük, hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet.”

Átlépünk a szomszédba, az Avasi templomromhoz. Úgy hívom, hogy „a négyszögletű, ami hatszögletű”. Talán, hazánkban a legrégebbi épen maradt eredeti kősipkát viseli ez a vén torony  http://szigliget.hu/portal/index.php/bemutatkozunk/muemlekek/avasi-templom . Nagyon szép hely. És ráadásul, egy öreg szederfa is kínálja termését. Mi kell még. Szép az élet!

Lebukott a nap a hegyek mögött, a bekötő műúton araszolunk a kikötő felé. A mocsaras föld kitűnő termőtalaj. Piti pénzekért bérlik az út túloldalán élők. Dúsan termő kiskerteket ápolnak. Megterem itt minden, ami szem – szájnak ingere. És nagyon szép, hogy hasznosítják azt, ami nemrégen még áthatolhatatlan gaztenger volt. Nekem legalábbis tetszik, mint minden olyan, ahol valami elhanyagolt, lepukkant valamit, valaki rendbe hoz, széppé tesz, „termőre fog”.

Régen erre volt a halászkikötő, most elvadult dzsumbuj, és kis dombocskán öreg fűzek és jegenyefák csoportja emlékezik a szebb napokra. Egyre mélyebb a szürkület. Elérjük az egykori szekérutat, ami a halásztanyához vezet. Önkéntelenül ráfordulok, és tétován elindulok rajta. De mintha egy alak imbolyogna előttem a sötétben, széles, határozott léptekkel! Visz a vérem utána. És ni, csak, ez nem lehet, tán fény dereng a mocsári facsoport tövében?! Uram Atyám, ne vedd el elmém! A teliholdban felcsillan a hajdan volt széles lagúna, amely a nyílt vízről vezetett ide, tágas öbölbe torkollván. A vesszőfonatos partfalnál dereglyék sorakoznak, az állványokon hálók lógnak. Megcsapja orrom a kátrány jellegzetes keserű szaga. Emberek és asszonyok jönnek – mennek, hallal teli kosarakat rámolnak szekerekre, köteleket csomózgatnak, parafaúszókat farigcsálnak, söprögetnek, mások csónakot javítgatnak. A nád, vagy vesszőkunyhók előtt, bográcsban halászlé, fazekakban lebbencs fortyog. Apró parázskupac felett nyársra tűzött keszegek meg sügérek, nem ritkán gardák pirulnak, csalogató illatukkal fűszerezve a lágyan bóklászó alkonyi szellőt. Zajlik az élet a napi halászat végeztével. „Füstösék” is előkerülnek, peng a gitár, sír a hegedű, csattognak a kanalak és a csörgők. Fehér fejkötős lyányok csábítgatják táncra a deli halászlegényeket. Nem telik sokba, a fényes csizmák legott ropni kezdik a „pergetőst” egyre sűrűbben hujjogatva, forgatván a bő rakott szoknyákat. Az embörök pedig, tuskókon ülve vagy gyékényekre heveredve, bajszuk alatt csámcsogják a főztöt, kérges markukban tartott, kerek karéj barna kenyérből jókat harapdálva. Mások majszolják a nyársakon ropogósra sültet. Nagyokat húzván a flaskákból, alig dörmögnek egy - egy szót. A lényeg benne van, fél mondatokból is értik egymást. Meghányják – vetik a világ nagy dolgait, már ami őket érinti. A többire nem kíváncsiak. Átéltek ők már tüzet – vizet, egy odavetett tekintettel vagy szemvillanással, némi krákogással minden gondolatukat ki tudják cserélni. Bezzeg, a kicsit odébb eső lócákon, tarka vagy fekete fejkendők vég nélkül csevegnek, csacsognak, locsognak. Mindenkiről mindent tudnak, még azt is, amit nem. Eközben a csizmák meg a fehér fejkötők fáradhatatlanul táncolnak, kurjongatnak. Hatalmasakat hahotázva vigadoznak ott középen, a tüzecskék között. Fogynak az étkek, ürülnek a kancsók meg a pálinkás butykosok. Egyre öregebb az este. Csitul a zene, leloccsantják a tüzeket. Felcihelődnek a posztókabátok, nyakukba akasztják tarisznyáikat. Elindulnak a lovacskák a zörgő szekereket rúdjainál. Viszik a halas kosarakat, némelyeket a jégvermekbe, másokat a hajnali piacra, mi hova való – tudják jól -. A halászok pedig ballagnak hazafelé. Elől az öregek döcögnek, utánuk az egyre ifjabbak, némelyek összekarolkozva, kézen fogva, aprókat kacarászva vagy nagyokat hallgatva, néha meg megállván, tán csókokat váltani. Köd ereszkedik az elnémult tanyára. Csend honol, csupán két róka szimatolgat, a maradékokat és szemeteket vizslatván. És ahogy jött, úgy ment, hirtelen széthullik a kép, elmúlik a látomás. Visszazuhanok a mába. Társaim jó száz méterrel előttem baktatnak. Ideje utánuk erednem. Csak még egyszer hadd tekintsek hátra. Hátha megint?! De mégsem.

Csak a lidércláng suhan át a lápon, amint a derék vízi emberek szellemei felett őrködik. Aludj békében Szigliget. És maradj meg nekünk, hadd ábrándozzam még rólad!

És magamban, csak mondom és mondom, az emlékműnél idézett vers maradék versszakait:

„Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más:
hogy ezután is lehet élni,
hogy tréfa csak az elmulás.

A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet.”