Igencsak szeretek erre hajózni, ugyanis elég ritkán esik meg. Messze van Földvártól. Csak a valódi tókerülő túráknál történik meg, méghozzá akkor, amikor „odafelé” megyünk, tehát több mint a fele még hátra van. Imádom! Fürdünk is egyet a punnyadásban. És a légáramlat ismét húzósabbá frissül. Megint malacunk van.

Alig telik el egy óra, a – szebb napokat is megélt – „Suhunál” bekanyarodunk a Keszthelyi öbölbe. Kicsit élesednünk kell, de bírjuk. Elhajózunk a Szent Mihály kápolna előtt, majd a vízisípálya otromba drótköteleit megkerülve feltűnik a keresett öböl. Pontosan el lettünk igazítva a fellelés ügyében: a strand után az első olyan hely, ahol árbocokat láttok, jobbra be és a presszóval szemben legbelül kiköthettek. Távcsővel kémleljük a bejáratot. Rengeteg a cölöp meg a horgászstég, némelyik meglehetősen cefet állapotban, félig összerogyva. Az egyiken vagy nyolc kormorán szárítja a szárnyait. De szépek vagytok! Hamar le is rongyolunk, és szép lassan motorral araszolunk merőlegesen, a piros bójasorok kellős közepét tartva. Behajózunk, és a megbeszélteknek megfelelően kikötünk. Jó nagy helyek vannak, bármekkora teknőnek megfelelnek. Stabil épített deszkás stégek, vízzel és villannyal. Takács Gábor kikötőmester tüstént ott terem, elkapja a kötelet, és már nyomja is kezünkbe a „mindent nyitó Token kulcsot”, amit azonnal felfűzünk a felúszóval ellátott sajátunk mellé.

Rendezzük sorainkat és indulunk körülszimatolni. Az első benyomások talán a legfontosabbak: mekkora üres terület! Még nagyon új! És kopár? A fenét! Lépten-nyomon kis fűzfák cseperednek, szalagokkal (mint egy árboc) kibiztosítva, nehogy a vihar kárt tegyen bennük. Forgatjuk a fejünket jobbra – balra. Furcsa, szokatlan, kicsit még idegen, de mindezek ellenére csendes, vonzó és nagyon barátságos. Na meg természetes és őszinte. Rövid vizsgálódás után rájövök, hogy mi nem stimmel: a hullámok hangja! Nem balatoni locsogás. Olyan, mint egy folyami kikötőben, valamiféle sustorgás. Persze, mert a partokat zúzott fehérkő borítja. Ilyet itt még nem láttam, bezzeg a Tiszánál. Nagyon egyéni és különleges. Nézem az öböl bejáratát, hát elég nagy és nyitott, jócskán kilátni a tóra. Gáborom megnyugtat, mondván: „ide nem jár be a hullám”. Hiszem, ha látom, de ő biztos tudja. Nézelődünk tovább http://vonyarcmarina.hu/hu/index.php . A vizesblokkok szépek, elegánsak, tiszták, célszerűek és megfelelő számúak. Kényelmesek akkor lesznek igazán, ha fogasok is lesznek. Meg a mosogató is üzemképes lesz. Folyamatosan dolgoznak rajta, hogy minél előbb meglegyen. Nem is részletezem tovább a sztenderdeket, hiszen az oldalukon minden szép és jó elolvasható. Inkább a benyomásaimat vetem papírra.

Rég „elhúzták a levesnótát”, farkaséhesek vagyunk. Menjünk a strandhoz – kapjuk a tanácsot -. Megyünk. És még mindig megyünk. Jócskán odébb van, az út viszont gyönyörű a part mellett. Igazi régi Balaton, stégekkel, horgászokkal, nádasokkal, fűzfa boltívekkel. Végre elérjük az óhajtott úti célt. És a tippnek megfelelően, a hátsó kapun be is engednek minket belépőjegy vételi kötelezettség nélkül, a kocsmába. Mit mondjak, elég sima. Strand választék. Rendelünk. Kisvártatva elkészül, kifizetjük. Közepes árak, műanyagtányéros billegő asztalos „ittvan-bmeg”, kockaleves, elég gyenge, de ehető minőség. Ettünk, jóllaktunk, ennyi. Sétálunk vissza, ez esetben a mezőn keresztül rövidítve. Tűz a nap rendesen, van vagy harmincöt fok.

Legalább megnézhetjük a kikötőt ebből a szögből is. Hát ilyen. Hajók a semmi közepén. Nekem tetszik. Baromi melegünk van, teszteljük a presszót. Kérdezem a pincérhölgyet, mit ajánl. Kedvesen megkeveri az év slágerének számító koktélt. Nem is néz ki rosszul. Az íze viszont valami pokoli.

Számomra ihatatlan. Kérek egy vörös fröccsöt, az rendben van. Befut a feleségem. Mutatom neki a koktélt, belekortyol. Soha ilyen jót nem ittam! Élvezettel ízlelgeti, dicséri. Erről ennyit. Pihengetünk, nézelődünk. Egyedi a panoráma, a tó közelsége, meg az árnyékolók mérséklik a hőséget. Kezdjük nagyon jól érezni magunkat. Van egy régi halászbárka is. Az iszapból bányászták ki és rendbe hozták. Bárt rendeznek be rajta, amikor ezért – azért (főleg rendezvények alkalmával) igény támad rá. Ötletes.

Valahova el kéne kirándulni. Derítsük hát fel eme jeles települést. Kapásból két lehetőség kínálkozik, úgymint a „Fénykereszt” – Kitaibel Pál kilátó, illetve a Szent Mihály domb és kápolna. Az előbbi amellett, hogy jó messze van, még erős kaptató is, tehát majd hűvösebb időben kerülhet sorra. Marad a jégről megmenekült halászok emlékére emelt templom. Ez sincs éppen a szomszédban. Hosszas kutyagolás egy bicikliúton, ahol jelentős forgalom van. Igen oda kell figyelni. Alkonyat előtt odaérünk. A hegybe vájt üregben elhelyezett emléktábla szép, viszont maga az épület igen csak elhanyagolt. Penészedik a vakolat, a torony ablakáról félig leszakadva lóg a zsalugáter. A kivilágító berendezés viszont rendben van. Meg a faragott szoborcsoport is. A pihenőasztalok és lócák billegnek, lötyögnek.

A hajdan volt pazar kilátást rendesen benőtte a növényzet. Azért a réseken csak ki tudunk távcsövezni. A Kékszalag „rohanógépeit” figyeljük, amint a semmi szélben, még a kormányos gatyáját is felhúzva kínlódják megkerülni a keszthelyi bóját. Mindig elgondolkozom rajta, hogy az élcsapatok éppen most érnek célba, a többi – fenn említett – szerkentyű félúton jár, az első valódi hajó (valamelyik gyönyörű szép hetvenes cirkáló) pedig Györöknél kanyarodik be az öbölbe, a közönséges földi halandók pedig még Badacsonynál sem járnak. Jól van ez így?  Verseny ez így? Hát, mit mondjak. Legjobb, ha semmit.

Kutyagolunk visszafelé, megcélozva az ajánlott és agyon dicsért „TÓ” vendéglőt, egy jó vacsora reményében. Fent van a főút mellett. Alkonyatkor érünk oda. A kinti hatszemélyes asztalok mellett párocskák üldögélnek, iszogatnak, szabad hely sehol. Bent a teremben fülledt meleg. Köszönök szépen. Elmondom, mi járatban vagyunk. A kedves pincér roppant udvariasan közölte, hogy kilenckor zárnak, kaja nuku. Rettentően zokon veszem, amikor valami nyitva van, éhes vagyok és ahelyett, hogy valamit adnának, kipenderítenek. Ettől kezdve ez a csehó nálam nem játszik. Az igazság kedvéért https://telefonkönyv.cybo.com/HU-biz/ita-t%C3%B3-vend%C3%A9gl%C5%91  lássatok pár más véleményt is. Erről ennyit. Irány a hajó, majd ott eszünk jó ízűen annyit, amennyit csak akarunk. Leérünk, megterítünk. Iszonyú sok a szúnyog. Rég láttam ennyit. És mind csípős. Rohadjanak meg rakásra! Máshol miért tudnak permetezni, itt meg nem? Felvesszük velük a küzdelmet. Még szerencse, hogy https://www.riasztoszerek.hu/spd/fk515109/ThermaCELL-szunyogriaszto-keszulek megfelelő fegyverzettel rendelkezünk. Pár perc elteltével legalább a közvetlen környezetünkben elviselhető mennyiségre csökkennek a vérszívók. Meg tudunk vacsizni. És még borozgatni is kicsit.

Verőfényes reggel köszönt ránk. Nem sietjük el a készülődést, hiszen alig pár kilométer áll előttünk.

Hallgatjuk a nádi madarak énekét (rikácsolását). Vannak bőven. Csodálatos adottsága a kikötőnek, hogy nem mólószárak közé szorítva a tóba nyúlik bele, hanem az érintetlen ősnádassal szegélyezett part mögé rejtőzködik, háborítatlanul hagyva az itt honos élővilágot. Tehát ide kiosonva, a természet kedvelői számára ritka lehetőség nyílik az állatok megfigyelésére. Az első különlegesség, amire felfigyeltem, egy, a víz felett alacsonyan repülő jégmadár volt. Azúrkék hátával, rozsdavörös alsótestével egyike a legszebb hazai madarainknak, nem véletlenül repülő drágakőnek is nevezik. Így nyár elején igen ritka látvány, inkább késő ősszel mutatkozik. Most viszont tanúja lehettem, ahogy egy cölöpre szállt, várt egy keveset, majd egy kishalat megpillantva csőrrel előre vágott utána. A vízbeérés előtti pillanatban szárnyait szorosan a testéhez simította, elmerült, majd amikor a zsákmányával ismét kiemelkedett, megint az eredeti leshelyére libbent, majd ott elfogyasztotta. A nádasból hallhattam a „láthatatlan” bölömbika bummogását, a nádi tücsökmadár pirregését, és egy tavalyi száraz szál tetején ülve, talán a nádvilág legszebb kismadarának, a kékbegynek énekét. A nádirigó és nádiveréb ricsajozásáról ne is beszéljünk. Meg a békakoncertről sem. Vagy mégis? Szóval, aki zajos diszkóra vagy bulizásra vágyik, az kerülje el ezt a helyet, viszont ha az előbbi sorokban vázolt dolgok vonzzák, ne habozzon idejönni! Nem bánja meg, az szent.

Még jól elbeszélgetünk Gáborral. Csudára tetszik minden. Él és működik az egész létesítmény. Az pedig egyedülálló, hogy egyenesen a kocsma teraszához lehet kötni. Használják is rendesen. Csak azt sajnálom, hogy itt nem lehet (még) enni. Valami rendeset. Ugyanis a tegnapi nap tapasztalata szerint, ezt közel s távol nem igazán lehet megtenni. Nekünk legalábbis nem sikerült. Lehet, hogy nem jól látom, de szerintem van itt egy űr, valamiféle vákuum ebben a kérdésben. Égetően szükség lenne egy valódi, jól főző, nem csak a hajósokat vonzó kajahelyre. Méghozzá e helyen.

Jár az agyam, hogy mit tudnék még írni. Klassz dolgot rengeteget. De a csupa jó mindig hiteltelen. Próbálok csomót találni valamin. Nincs szelektív szemétgyűjtés! Dehogy nincs, ott vannak a kukák, csak kicsit elrejtve. A vizesblokkban nem igazán működik sötétben az automata villanykapcsoló. Elalszik, és nem gyullad fel ismét! Tudnak róla, nemsokára cserélik. Feladom.

Nagyon jól éreztük magunkat, kellemes volt, szép volt, nyugalmas volt. Valóban „nagyarc mentes övezet”. Örülök, hogy itt lehettünk. Csak gratulálni tudok mindenhez. Nagyon szépen köszönjük a vendéglátást. Jövünk máskor is.

Szépen lassan kimotorozunk. Alig mozdul a levegő, éppen hogy kilibbenti a vitorlákat. Sebaj, hisz igen közel van Keszthely.

Merlin!