Jó dolog ilyenkor hajózni, amikor akad „üzemanyag” és dagadnak a vitorlák, sőt még a nap is süt. Sietni se kell, tehát nem a legrövidebb úton haladunk átlósan, hanem az északi part mentén. Úri kedvünk így diktálja, gyönyörködünk kicsit a tájban. A távcső is előkerül. Nem hiába, hiszen a nád melletti karókon kormoránok terpesztik szárnyaikat. Igen, kegyetlen tréfát űzött velük a sors, hogy vízbe menvén – a többi bukómadártól eltérően – átázik a tollazatuk, tehát mindaddig gyakorlatilag röpképtelenek, amíg meg nem szárítják. Megjegyzem, ez ebben a forró szélben hamar megesik. Pár vöcsköt is látunk, amint lokátorként forgatják fejüket. Pálkövénél – a dicsőbb napokat is megélt kőrakodó mellett – kis öblöcskék nyílnak az ősnádasba. Most is megpillantunk bennük nemes kócsagokat, és még két szürke gémhez is van szerencsénk. Már megérte erre jönni! Akik csak a vízközépen, távol a partoktól járnak, el sem képzelik, mi mindenről maradnak le. Jó, tudom, ez nem mindenkit érdekel, de mégis, talán annyira nem vagyok egyedül. Hasunk viszont finom jelzést küld – még szerencsére nem követelődzik -. El is fordulunk délnek, egyenesen becélozva az „árbocgyárat”.

A szél viszont egyre gyengül, bár így, génuával még mindig szépen szaladunk. És ismételten a szerencse kegyeltjei vagyunk. Az utolsó leheletekkel, motor nélkül be tudunk siklani a vendéghelyek egyikére.

Nagyon nagyon szeretek ide megérkezni. Hogy miért is? Igazán nem tudom. Van benne jó adag nosztalgia, az szent. Itt volt a „kölcsönző” – indulási helye ifjúságom túráinak - akadt WC, védett éjszakázó hely… stb. És már a „szocreál derekán” (hetvenes – nyolcvanas évek) egyedi, különleges hangulatot árasztott. Már (sutyiban) megrendezték a düledező kápolnákban a szebbnél szebb – az akkori hivatalos közízléstől eltérő – kiállításokat, a szabadtéri pódiumon mindenféle előadásokat játszottak. A „lázadó ifjúság” gyülekező helye volt. Na, mindegy, ez egy dolog. A modern időkben pedig évről évre fejlődött, bővült, kényelmesedett a hajóállomás. Meg az egész település.

Első utam – egy jéghideg fröccs erejéig – természetesen a Palettába vezet. Megtudom, idén is folytatják azt a (nekem nagyon tetsző) hagyományt, miszerint szombat esténként nívós dzsessz zenekarokat léptetnek fel http://porthole.hu/cikk/10479-eg-a-nap-melegtol-a-kopar-szik . Jól van ez így. Megyünk ebédelni a kikötői kocsmánkba. Kapjuk a kosztot, nincs is vele baj, szokásosan kiváló a cigánypecsenye, meg a többi hozzá hasonlatos cucc. A bor is iható. Amit viszont szóvá is teszek Jani barátomnak, hogy kicsit igénytelenebbek lettek. Nincs „só – paprika – bors – fogpiszkáló”, nem, hogy az asztalokon, de még a pulton sem. A napernyők is igen zilált állapotban leleddzenek. Megígéri, jobban odafigyelnek, helyrehozzák. Úgy legyen.

Induljon a séta. Most nem mászunk a dombokra. Miért is? Itt van az a bizonyos kutya elásva. Olvastam ugyanis, hogy június 16 – napján (pénteken), nagy hivatalos csinnadrattával megnyitották a kápolna kiállításokat. Azután, rá két napra már egyik barátom jelezte, hogy csont keményen zárva vannak. Mi a fene?! A következő telefonhívást július másodikán (vasárnap) kaptam, amelynek során egy másik barátom arról a sajnálatos szituról számolt be, miszerint ott áll a vörös kápolna előtt, az ajtó csukva, sehol senki. Megnézte a kéket, ugyanaz. És még egy árva sajt-cetli sincs, hogy valójában mi is a helyzet. Igen zabos lettem! Jó párszor áradoztam már erről a helyről is, meg az egész településről http://porthole.hu/cikk/10959-megcelozzuk-baglart. Renoválták a templomokat, illemhelyet építettek, gyönyörű virágos parkot képeztek ki, helyrehozták a szoborparkot a romtemplommal egyetemben. Milliárdokba kerülhetett. Most meg tessék, nem látogatható. Munkál bennem az értetlenséggel vegyes elkeseredés és harag.



Pláne, amikor meglátom az üres utat, ahol még tavaly sorban sétáltak felfelé a kultúrára vágyó kirándulók. Simítsa meg mindazokat a guta, akik ezt előidézték! Megpróbálom magamat nyugtatni. Más világot élünk. Nem érdekelnek senkit a műtárgyak, festmények. Tojnak a kisplasztikákra, így nyaraláskor pláne. Ha nem, hát nem. Körültekintek a központban. Már az elmúlt évben kiakolbolították az óriástojást eredeti talapzatáról (ami a placc közepén, a „díszhelyen” volt) http://www.balatonboglar.hu/media/files/020_boglari_hirek_2012_3_4.pdf és a tér sarkába, a bekötő út másik oldalára száműzték. Egy jó nagy nonfiguratív absztrakt szobrot állítottak a helyére. Címe: A Család. Hát, mit mondjak! Nem semmi. Száz szónak is egy a vége, csupán a gömbkilátóért, most mi is restek vagyunk felmászni, tehát maradunk a sétányon.



Ez viszont kulturált, szépen rendben tartott, kellemes, árnyas, és még szép is. Különféle, egész elegáns vendéglátóhelyek csalogatják vonzó teraszaikkal mindazokat, akik egy árnyalatnyival mélyebbre tudnak nyúlni pénztárcájukba. Látogatók ugyan akadnak, de tumultus az nincs. Rendben, nézzük, akkor hol a „gyűjtő”.

Aha, hát itt van, ni! Véget nem érő bazársor. Túl nagy nyüzsgés most errefelé sincs – dög meleg van, mindenki a tóban áztatja a fenekét, vagy amije van… - bezzeg, ha lejjebb kúszik a napocska. Akad itt minden, ami a szem – szájnak ingere:

Orrfesték, fapuska, homok korcsolya, kismacskának fürdéshez úszókarika.

Vízen úszó müzli tartó, gumi füldugó, frizsiderre tapasztható nádi mammogó.

Strandcsizma, légyradar, jégkrém hámozó, buborékot eregető szobalóbáló.

Sirályhangon vijjogó elemes lámpa, kompresszorral felfújható Vajna Tímea.

Csak tessék tessék! Minden szépet és jót, főleg hasznosat megveszünk. Nagyszerű! Hurrá, nyaralunk! Örül a gyerek is! Ez kell nekünk, nem pedig kápolnák, templomok, tárlatok! Hagyjatok minket békén ezzel a marhasággal. Sz@runk rá! Így van ez jól. Vagy mégsem?

Beülünk kedvenc retró cukrászdánkba. Ugyan eredeti eleganciája és csillogása (a régi tulajdonosok távoztával) jócskán megfakult – a megsárgult képek (dagerrotípiák) igen csak megritkultak a falakon -, viszont a fagyi meg a kávé, nemkülönben az italok, most is kitűnőek. Fő, hogy ez még megvan. Nem úgy, mint a „béke öblénél” állt, eredeti, réges-régi, klasszikus csiszolt műkő pad.



Partvédő kő lett a darabjaiból. Ily hitványul kellett végeznie. Nem valami szép látvány, de valahol nagyon jellemző mobiltelefon nyomkodó világunkra. Bár ki tudja. Leülök a fűbe kedvenc öblöcskénk partján, nem messze onnan, ahol a fenn említett balsorsú ülő alkalmatosság állott. Setét fejemben kavarognak a gondolatok. Felmerül a kérdés, tán nem a legmegfelelőbb címmel illettem ezen írásomat. Tán jobb lett volna a „Denaturált Boglár” ?! Lehet, most már mindegy. Próbálom tényekké csupaszítani a tapasztaltakat, nézem jobbról – balról. Csak az kerekedik ki, hogy a szépség, a „kellem”, mindaz, ami valódi vagy művészi érték visszaszorul, helyét a bóvli (vacak, szemét), könnyen eladható tömegcucc veszi át. Vigye kánya! Kitekintek imádott tavamra. Mindig más és más. Egyszerűen gyönyörű! És amíg ezt nem veszik el, addig komoly gond nincs. Remélem.

Optimizmusomat alátámaszthatja, hogy az itt leírt túra stáció elhagyását követő héten kaptam a hiteles jelentést arról, hogy a kápolnák - otthont adva kiállításoknak – ismét megnyíltak. Hurrá!

Most viszont végigsétálunk a szabad strand partján. Millióan fürdenek még a lenyugváshoz készülő izzó gázgömb fényénél. Enyhül a hőség. Kiheveredünk a tavalyi cikkemben agyon dicsért Bárka Kávézó, víz fölé nyúló teraszára https://balatonoleles.wordpress.com/2013/09/14/a-barka-kavezo-boglaron/ . Elnyúlva a puha fotelekben kortyolgatjuk a finomságokat és csodáljuk az alkonyatot   http://www.findglocal.com/HU/Balatonbogl%C3%A1r/574554979262251/B%C3%A1rka-K%C3%A1v%C3%A9z%C3%B3 . A „legendára” gondolok, amit már több alkalommal is hallottam, mindenféle variációban, különböző kocsmákban (öreg vasutastól, eszement önjelölt festőtől, nyugalmazott alkoholista tanártól… stb.).

Mesélték, hogy valamikor réges-régen, nagyapáink idejében, úgy 1932 és 34 között, Fonyód kikötőjében tanyázott a Zala névre keresztelt halászgőzös. Márpedig ahhoz tartoztak 5 – 90 tonnás fa dereglyék is, melyek közül az egyik (kisebb), annak rendje és módja szerint, általában az öböl mélyén, a Déli Vasút rakodóvágányánál lévő partfal mellet volt kikötve (nem pont ott, ahol a képen látszik).

És történ egy szép augusztusi késő délutánon, hogy egy húsz év körüli, nem régen érettségizett fiatalember sétált arra, gyönyörködvén a naplementében és a vízen játszó szín- orgiában. Fogta magát, se szó, se beszéd, beszállt és leült a kormányevezővel ellentétes fedélzetre, a hajó elején. Amint a tenyerével a deszkákhoz ért, felszisszent: hú de meleg, sőt forró! - Nem csoda, hisz egész nap a tűző napon állt -. Úgy negyedórát nézelődött, majd zsebéből kockás jegyzettömb került elő, melybe ceruzájával feljegyzett egy gondolatot, ami megfogalmazódott a fejében: „Nap, ős-éjü forró csónak, élettelen, maradj jónak, kötözőnek, oldozónak.” Végezetül felállt, kikecmergett, és ahogy jött, el is ment.

Tovaszállt a nyár, eltelt az ősz is, és a tél múltával tavasz köszöntött be. Ifjú legényünk, Csönge (kemenesaljai falu) mellet egy domboldalon üldögélt. Ahogy tele tüdővel szívta magába az ébredő természet illatát, elmélázott az előtte feltáruló látványon. Nagy sereg gyermek szaladgált, ugrándozott, kergetődzött vidáman és önfeledten a völgyben. Előkerült a jegyzetfüzet és beleíratott: „Vasárnap van: ládd, a réten lányok kergülnek középen, mint a hattyúk, habfehéren. Kebelükben lángok laknak. Hogy mit kapnak, hogy mit adnak, meg se kérdik. Így mulatnak.”

Aztán egy estén eszébe jutott az előző évi bejegyzés. Előkereste. Majd beindult a motor, megolajozta jóféle vörösborral és megírta „Himnusz a naphoz” című csodálatos versét, melyet az Első Szimfónia összeállítás keretében a Nyugat folyóiratban jelentetett meg először.

Így bontogatta szárnyait - a meskete szerint – jeles költőnk, kinek nagysága, ha nem is mérhető Ady Endre, József Attila, vagy Petőfi Sándor mércéjével, viszont mindnyájunk számára talán az egyik legismertebb, hiszen az ő felejthetetlen és kedves sorain cseperedtünk fel. Méghozzá úgy, hogy máig is fülünkben cseng az, hogy: „Őszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája…” „Három görbe legényke, róka rege róka, Tojást lopott ebédre, róka rege róka…” „Fut, robog a kicsi kocsi Rajta ül a Haragosi, Din don diridongó…” „Éj-mélyből fölzengő - Csing-ling-ling - száncsengő. Száncsengő - csing-ling-ling -Tél öblén halkan ring…” „Harap-utca három alatt Megnyílott a kutya-tár…” „Csiribiri csiribiri Zabszalma - Négy csillag közt alszom ma…” – vég nélkül sorolhatnám. Bocsánatot kérek a rengeteg idézetért. Legyen mentségem, hogy nekem talán a kedvenc költőm. És talán minden ebből a ladikból, méghozzá az orrdekkjéről indult.

De mi történt eme jeles hajóval? Még jó ideig szolgálatban volt, majd a kilencvenes évek elején kitették a fonyódi rétre, a nádas mögé, a rendőrség épületének közelében. Ott emésztette az enyészet, mígnem poliészter gyanta burkolatot tapasztottak rá és áthurcolták Balatonboglárra, a szabad strand keleti sarkába. Végül onnan került mostani helyére a Csavargőzös múzeum mellé, és hozzá méltó funkcióban áll vendégei szolgálatára – azok teljes megelégedésére -.

Eddig a történet. Igaz? Nem igaz? Mennyiben fedi a valóságot? Ki tudja már azt, régen volt. El hisszük? Nem hisszük? Végül is nem számít. Viszont mint mese, nekem nagyon tetszik. Ezért is bátorkodtam megosztani veletek. És én bizony igaznak tartom! Olyannyira, hogy erre jártamban soha nem mulasztom el, hogy fellendüljek erre a fedélzetre, és kihúzzam magam, mint a tatai kandúr a jégen, mondván: most bizony ugyanott ülök, ahol Weöres Sándor is megpihentette a fenekét! De jó!

Mi mással is búcsúzhatnánk „denaturált Boglárunktól” ide illően, stílusosan, nagyon szépen és hangulatosan, mielőtt tovább hajózunk, hogy következzék túránk utolsó állomása. Idézzük fel hát azt a bizonyos, ide kötődő művet:

Weöres Sándor:   HIMNUSZ A NAPHOZ

Lassú tűzzel guruló Nap,
gabonával vemhes hónap
templomában áldozópap!

Mit tudsz a tünő örömről,
ami a rügyön dörömböl,
hőt-hűst váltó légbe bömböl?

Vasárnap van: ládd, a réten
lányok kergülnek középen,
mint a hattyúk, habfehéren.

Kebelükben lángok laknak.
Hogy mit kapnak, hogy mit adnak,
meg se kérdik. Így mulatnak.

Áldd meg őket, bizsergető
arany-korbács, nedv-kergető
legmagasabb égi tető!

Csókold hajról hajra őket
s a lócán a vén ülőket
és a tarka temetőket.

Pondró ébred zöld ereken,
görnyedt ember bottal megyen,
csontváz kattog fönn a hegyen.

Lompos farkú szél csatangol,
por-gubát varr, ágat hangol.
Tej csordul a nagyharangból.

Nap, ős-éjü forró csónak,
élettelen, maradj jónak,
kötözőnek, oldozónak.

Merlin!