Alkonyat után nem halljuk a csalogány édes dalát, amint szívedbe zengi bánatát. Csak a süket, nyirkos sötétség fagyos lehelete hatol csontjainkig. Reggel későn kél útjára az „izzó gázgömb”, nehezen birkózván a deres fűszálakkal. A Galambszigeten sem csendül a cinkék „cipőcipőcipője”, a fakúszok és csúszkák „csiripcsirip-pittypitty” szignálja. Csak a keletről érkezett vetési varjak adják meg sűrűn a kommentet megállapításunkra: bizony elmúlott a nyár – káááár – káááár! -.
Most viszont elviharzott az őszi zápor, ki - kiragyog a nap megint, a szél pedig fú, tehát uzsgyi, kifelé! Induljon hát a szezonzáró túra.
A levesnótát már réges-régen elkongatták, sőt a délután is vége felé andalog, de ugye a szakadó égi áldásban, ebben az évszakban, botorság kihajózni. Kigondoljuk: megyünk, amíg tudunk. Isten velünk, ki ellenünk? Az „üzemanyag” mindenesetre mellettünk áll. Van belőle elég, csak éppen krajcolnunk kell. Sebaj, bár hamar rájövünk, hogy Badacsonyt bizony nem fogjuk elérni. Azért egész szépen faljuk a távolságot. Elmaradnak mellettünk Öszöd jellegzetes épületei, a szemesi, majd a lellei mólók. A napocska viszont pofátlan gyorsasággal tér nyugovóra. Célba vesszük tehát Boglárt. Egy gyors telefonhívás Jani barátomnak a kikötői kocsmába: nyitva lesztek– e még? Igen? Remek, akkor süthetitek a cigánypecsenyéket!
Így is történik. Sötétedésben kötünk ki. A krimóban pedig terített asztál vár, a kályha mellett. Miután legurulnak a „kismókusok”, jól esik a meleg kaja, ami szokásosan ízletes. Mindjárt szebb a világ. Pár pohárka vörösbor mellett beszélgetünk a tulajjal. Nem panaszkodik a szezonra, akadt vendég egész szépen, így haszon is. Tud fűteni, így egész télen nyitva tarthat. A horgászok, hajósok, törzsvendégek állandóan jönnek. Tehát megéri. – Na, igen, így is lehet – állapítom meg a bölcsességet.
Hűvös, ködös reggelre ébredünk. Minden csurom lucsok a kabin mélyén kívül. A túraponyva belsejéről kövér cseppek potyognak a nyakunkba. Életmentő kávé, forró tea, reggeli. A napocska is felülkerekedik a szürkeségen. A fedélzetről alapos víztörlés (sártakarítás), majd indulás. Enyhe északi lengedez. Pont jó. Beöltözés és Irány Badacsony. Bizony elkél a meleg ruha.
A tó szinte tükör sima, sáraranyragyogásban pompázik. A légmozgás nem érinti. Hajónk viszont szépen halad, még nyomdokvíz is mutatkozik. Egykettőre eltávolodunk a déli parttól. A tundrák felől érkezett nagy lilikek és vetési ludak hangos gágogással emelkednek fel mellettünk. Persze nem miattunk. A legelőkre igyekeznek begyűjteni napi eleségüket. Tegnap késő délután érkezhettek népes csapatokban. Az éjszakai pihenőt szívesen töltik a part menti vizeken. Teljes biztonságban érzik magukat, ugyanis a folyadék rendkívül jól vezeti a hangot. A feléjük közeledő „veszedelmet”, úgymint kutyát, rókát vagy csónakot már messziről megérzik, és néhány szárnycsapással több száz méterre surranhatnak a sötétség oltalmában.
A tó közepe néhol szinte feketéllik a szárcsák gigantikus kolóniáitól. Ha közelítjük őket, eleinte úszva próbálnak távolságot tartani, majd hangos szárnycsattogással, eleinte a víz tetején szaladva reppennek odébb – e szokásukból adódóan nevezzük őket „víztaposóknak”-.
A partközelben pihennek éjszaka a récék is, az októberre hatalmas csapatokba verődött tőkések, csörgőrécék, vagy az észak felől jött fütyülő récék. A Balatonra érkezett kercerécék nagy, akár ezres csapatai az egész napot a tavon töltik. Ugyanis táplálékukat nem a szárazföldön szerzik, hanem alábukva, az iszapban rejtőző puhatestűeket keresgélik. Ha enyhe a tél és nem fagy be, tavaszig itt maradnak.
A több mint két órás út pillanatoknak tűnik a látványos „madármustra” okából. Ilyet ugyanis csak az ősz derekán vagy a vége felé látni. És a csendes idő is elengedhetetlen. Áldjuk a sorsot, hogy idén szerencsénk volt ez ügyben is. Harangszóra ki is kötünk.
Kedvenc Badacsonyunk bizony nagyon kihalt. Néhány kósza sétafikáló, vagy párocska andalog a mólón. A „rablósor” is igen foghíjas, többen már bepekvancoltak télire. Kedvenc helyünk (Vendégváró) persze még kitart. Sajnos, lehet, hogy utoljára. Könyörtelen tábla éktelenkedik a frontján: ELADÓ!
Miután dudára tömjük magunkat a sok finomsággal, elbeszélgetek a tulajdonosokkal. Évtizedek óta járunk ide. Zuzsa néni, Ancsi, Szilvi régi barátaink. A lányokat óvodás koruk óta ismerjük. A szezon itt is remek volt – a bevétel szempontjából -, mégis ömlik belőlük a keserűség. Egyre több a tahó, goromba, erőszakoskodó vendég. Nem tudnak tisztességes munkaerőt szerződtetni a csúcsidőszakra. Meg másra sem. A létesítmény a saját tulajdonuk – így nem terheli őket több milliós bérleti díj – aminek eredményeképpen kevesebb költséggel, sokkal jobb minőséget tudnak nyújtani, így olcsóbbak és jobbak a szomszédjaiknál. Így egyre inkább célponttá váltak úgy a konkurencia, mint az ellenőrző hatóságok számára. Becsületesen, jól, inaszakadtáig robotolnak, mégis folyton őket piszkálják, szekírozzák, bírságolgatják, velük kötözködnek. Lényeg, hogy elegük lett belőle. A magam részéről rendkívül sajnálom, de mélységesen meg tudom érteni. És rendkívül szomorúnak tartom, hogy ilyen világba kerültünk!
Könnyes búcsút veszünk (a szó szoros értelmében), apró ajándékok – fényképek. Egy ajtó, bizony lehet, hogy megint csak becsukódik mögöttünk. És lehet, hogy örökre.
Felsétálunk a hegyre. Az októberi erdő talán legszebb ajándéka a lombok szín kavalkádja, amikor a haldokló levelek az anyaföld felé tartó végső útjuk előtt, ezernyi árnyalatot felmutató, pazar ruhába öltöznek. Csendes a táj, sehol semmi madárdal. Csupán a szajkó kiált néha recsegő hangján, vagy a harkály kopácsol. Az ösvény mellett még találunk virágokat. Pár szál erdei füzike vagy olasz hölgymál. Szirmaik már fakók, búcsúzók. Az árnyas oldalakon, így délután is dér csillog a fűszálakon. A fagy alaposan megcsipkedte a kökény hamvas kék bogyóját éppen úgy, mint a vadrózsabokrok messziről pirosló hecsedlijét. A bányákhoz érve viszont, a napsütötte tisztásokon találkozunk a nemrégen érkezett csízek, valamint a tengelicek (német nevük után stiglicek) rendkívül színpompás vonuló csapataival. Ismét lett madárfütty! De jó!
A körút végén visszaérünk a Rózsakőhöz. Szépen rendbe hozták a környékét. Kis pihenő, majd megkezdjük kedvenc pincéink végigjárását – a teljesség igényével -. Elgyönyörködünk a Hordó borozó teraszáról nyíló kilátásban, Imre pince, Fröccs terasz, Ica mama. Végezetül az idén felfedezett Raklap. Leérve persze megint „eltévesztjük” az irányt, és a kikötő helyett a Pálinkaházba tévedünk. Elbúcsúztattuk hát megint csak méltóképpen „az ország kocsmáját”. Hukk! De göröngyös is lett az út?!
Ködös reggel köszönt ránk. Szokásos „lucsoktalanítás”, majd bőséges reggeli a kikötő étteremben. Helyrehoz minket a rántotta meg a forró tea. A napocska is próbálkozik néha. Ajándékoztunk magunknak még egy napot, így nem kell görcsölnünk az indulással. Most vasárnap van, hazaérni Földvárra kedd estére kell. Mi mást is iktathatnánk be, mint Révfülöpöt!
Neki is veselkedünk. Leheletnyi, nyugati mozdul néha, így hangtalanul kicsúszunk a tejfehér semmibe. Megvan ám ennek is a varázsa, viszont igen könnyű eltévedni. Kellenek a műszerek. Na, meg a figyelem és a józan ész.
Ábrahámhegynél mintha felderengene a part, aztán megint csak a nihil. A hangok viszont igen közelinek tűnnek. A GPS pontosan mutatja helyzetünket, így nincs mitől tartanunk. Pálkövét elhagyva lassacskán feltűnik a világ. Ragyogó napfényben vitorlázunk be a kikötőbe, lendületből kanyarodva a vendéghelyre. Péterem kapja el a kötelet. Vajon honnan tudta, hogy jövünk, hiszen csak az utolsó pillanatban láthatott meg? Ja, az árboc és a vitorla csúcsa kikandikált a paplanból! Nahát, erre nem is gondoltam. Megint tanultam valamit!
Ezer szikrát szór a koradélutáni nap. Még némi meleget is ád. Farkas éhesek vagyunk, viszont a Zanzi étterem csont keményen be van zárva. Sőt, kipakolva tátong üresen. Megtudjuk a hírt: újra pályáztatják a létesítményt. Erről már hallottunk. De teljesen más hallani, mint szembetalálkozni a rideg ténnyel. Évek során működött sokak örömére. Itt, a kikötőben kicsi ugyanis a konyha, a közelben működő Tóth vendéglőben viszont nagy. Így az ő égiszük alatt sokkal szélesebb választékot tudtak kínálni, kiváló minőségben, gyorsan, reális árakért, mint az, akinek csak az itteni infrastruktúra áll rendelkezésére. Nagyon sajnálnám, ha nem ők nyernék el a további üzemeltetését. De ne temessük el előre, legyünk optimisták.
Caplatunk tehát Bea asszonyhoz a Nádas borozóba. A közforgalmúnál van, remek, imádjuk. És ma van utoljára nyitva. Bőségesen megebédelünk, majd iszogatunk, elbeszélgetünk. Ők is sikeres szezont zártak. És náluk nyoma sincs a badacsonyi Zsuzsa néni féle gondoknak. Érdekes. Pedig az adottságaik, üzletvitelük kísértetiesen egyezik. Talán itt nincs az a konkurenciaharc, ami a „rablósoron” tipikus. Elbúcsúzunk, majd visszasétálunk az alkonyat aranylásában. Picit elidőzöm a híres Révfülöp kempingnél. A nagy bérelhető sátrak lebontva. Bízzunk benne, hogy csak télire rakták el őket. Itt is tulajdonosváltás történt ugyanis, akár a többi Balatontourist létesítmény tekintetében. És szárnyra kelt a szóbeszéd, miszerint ezeket az „idejét múlta, rosszul kihasznált értékes területeket” újragondolják funkcionálisan – azaz leborotválják és apartman betonkolosszusokat építenek, majd a lakásokat értékesítik -. Igyekszem elhessegetni pogány sejtésemet. Várjuk meg a végét. Meg annak is, hogy mi lesz a kikötő sorsa. Ne sirassuk el előre. A remény hal meg utoljára.
Az utolsó esténken hosszan beszélgetünk a kokpitben. Kiürül pár borosüveg. Elbúcsúzunk Péterünktől. Jövőre találkozzunk ugyanitt! Úgy legyen!
Verőfényes reggelre virradunk. A tó felszínén viszont felleg terpeszkedik. Nem igen akar távozni. A napocska hiába cincálja, nincs segítsége. Alig leng némi fuvallat, hol innen, hol onnan. Ugyan kivisz a mólók közül, de a haladáshoz igen gyér. Márpedig ma estére feltétlenül haza kell érnünk. „Motorlázás” következik. Aztán megembereli magát a szél, enyhe északnyugati formájában. Ha lassan is, de haladgatunk, és a látóhatár is kitisztul. Bő három óra elteltével aztán befutunk szeretett Balatonföldvárunk öblébe.
Így ért véget tehát az idei hajózási szezon számunkra. És panaszra semmi okunk, hiszen ti is olvashattátok, mi minden csodában volt részünk. Hálásak lehetünk a Jóistennek, mint már annyiszor. Legfőképpen azért, hogy épségben hazahozott minket. Köszönjük!
Maradt viszont még egy fontos restanciám. Zoli barátunk (kikötő – Csigaház), akinél oly sok finomsággal csillapítottuk éhségünket – szomjúságunkat, vett egy „elhagyatott” kocsmaépületet Kőröshegyen. Felújította, berendezte, majd megnyitotta, mint Muskátli vendéglő és Muslica italozó. A hajó leszerelését követően autóba pattanunk és percek alatt odagurulunk. A távolság a kikötőtől alig több négy Kilométernél.
Tágas parkolóba kanyarodhatunk be. A bejárat mellett krétával írt tábla a napi aktualitásokkal. Huhh, hát ezek az árak bizony orrba vágnak kicsit, kiindulva a Csigaházból.
Bent kellemes meleg, reprezentatív környezet fogad. Sokfélét rendelünk, én a Tanyasi kakaslevest (majd ezerhatszáz forintért) választom. Formatervezett tányérban, „csilivili csűrtcsavart „ evőeszközökkel, már perdíti is a pincér. Valami mennyei az aromája. Fel is falom két szelet friss – ropogós kenyérrel. Jól viszont nem lakom tőle. Azon morfondírozom, hogy ennél kevesebbért, az agyon emlegetett Csigaházban, a Balaton partján, gyönyörködve a hajók látványában, az orjalevessel meg a benne úszkáló gigantikus húsos csonttal, igen csak degeszre szoktam tömni magam. Viszont Vikucka barátnőnk akkora csülköt kap, hogy a bő harmadát átadja nekem. A többivel is nehezen bír, én pedig így már rendben vagyok. Kitűnőek az italok is, alaposan leteszteljük. A konyhán, felszolgáláson, környezeten, nem tudok csomót találni. Kitűnő minden.
Zoli barátommal diskurálunk. Miért is érdemes ide jönni? Mert híresen jó a kaja! Ez szent igaz. És megy a bolt, van jó pár környékbeli törzsvendég. Meg hajósok is, főleg földváriak, akiknek a kikötőben áll az autójuk. Aki viszont túrázó, hát nem igen vágyik nyolc – kilenc kilométert kutyagolni. Felsejlik elmémben, hogy egyre többen hurcolnak magukkal összecsukható bicikliket. Csak a példa kedvéért említem a Brompton kerékpárjait, ugyanis amellett, hogy megakadt rajtuk a szemem, még azt is láttam, ahogy a hajón, összecsukott állapotban bepaszírozták az ágyneműtartó rekeszbe. Csak – nekem – túlontúl drága. Na, például, ha rendelkezésre áll efféle járgány, ilyen távolság kényelmesen bevállalható. Ezt megbeszéltük. Rákérdezek a borsos árakra. A tulaj megvilágosítja setét elmémet: itt több a hozzáadott érték! Nofene. Ez is igaz. Engem viszont ez majdhogynem hidegen hagy, meg aztán jól sem lakom vele. Tudok ám kötözködni! Ám akkor felteszi azt a kérdést, amit egy új helyen én szoktam magamnak szegezni: bejönnél ide ismét? Sakk matt! Mert a válaszom egy hatalmas IGEN! Akkor miről beszélünk?
Vissza a kikötőbe egy búcsú körsétára. Galambsziget, hullámfogó móló, bedeszkázott kocsmák. Ragyog az aranyló október délutáni nap. És sehol egy teremtett lélek, csak mi, kései búcsúzó vitorlázók. Vagy mégsem?
Szép korú hölgy és úr bandukol előttünk. Egyetlenem! Hová is tartunk tulajdonképpen? Hát oda, a hogyishívják felé, a vacnyarókás mellett, ahol azok az izék úszkáltak nemrégen. Jó, csak ne rohanjunk! És a két öreg kart karba öltve, összefonódva, imbolyogva távolodik a parti sétányon, fürdőzve a fagyosan szikrázó tündöklésben, kergetődző falevelek zuhatagában, míg végül alakjuk egyetlen formává olvad össze, s hosszú, vékonyodó árnyékuk beledermed az október végi alkony zimankójába. Így őszül a parázs!
2017. december 4.
Merlin!
