A januári langymelegben sokan kihajóztak, készültek a büszkeképek, videók, zümmögő drónok lesték a parádés suhanást. Mi most pénteken reggel löktük el a kenesei partot ködös, nyálkás, nem túl szeles időben. Micu, Ildi meg a két Balázs kellemes útitársak, jól tűrik a hideget, végig kint dekkolnak a dekken, pedig nem sokat látni a ködben. Az egyetlen hajó rajtunk kívül a komp Tihanyból kifelé. Tapogatjuk a tájat, örülünk az előbukkanó partvonalnak. Nem kell a Google Maps, azt játsszuk, hogy anélkül is eltalálunk Lellére. A kardinális jelek nincsenek kint, a nád mellett araszolunk, mert a déli oldalon könnyen felülhetnénk. Ezt nem akarjuk, mert sehol egy Bagyó Sanyi, aki lehúzna. A szoros után Földvártól már délen poroszkálunk. Ha látjuk a partot az jó, de a látótávolság rendre kisebb, mint a marás és a part közötti, ezért irányszöget tartva próbálunk nem fennakadni a szemesi mólószáron. A BLYC kikötő előtt szerencsére jól láthatóak a kotrott csatorna bójái, így – még világosban – befoglaljuk a nyugati partfalat.

A magányos hajós télen kihalt kikötőket vízionál, de itt január 12-én péntek délután színes kavalkád fogadott. A jégpályán zenés, forraltboros, fakutyás vidámság, a tóra néző üvegfal mögött fürdőruhás démonok welness-eznek, az étteremben alig van üres asztal, a parkolóban nincs szabad hely, mi lesz itt a hétvégén?

Balázs mancsaft, alias Tóth Balázs a partra lépve vendéglátóvá válik és már sorolja is a lehetőségeinket. Egy 164 apartmanból álló ingatlan kikötőjébe nem lehet nehéz életet lehelni – próbálom megérteni, mitől is dübörög a rendszer. De nem egészen így van. Ahhoz, hogy az ingatlanokat el lehessen adni, vonzó körülményeket kellett teremteni. A tulajdonosok többsége nem hajózik, mégis jól érzi magát egy olyan közösségben, ahol a téli hónapokban is történik valami.

Országos hírnévre tett szert a klub a téli programokkal, legyen az jégkarnevál, vagy vitorlásverseny. A nyári elefánt és fókafürdetés is bevonzotta a tömegeket, olyannyira, hogy a tulajdonosok nyugalma érdekében a főszezonban nem is tartanak külső látogatókat bevonzó rendezvényeket.

Balázsnak van egy „becsípődése”, és ez a téli Balaton eseménykínálatának összehangolása. Meggyőződése, ha összefognak a szezon meghosszabbításában érdekelt vállalkozások, akkor abból könnyen válhat egy önerősítő körfolyamat. Esti programnak mindjárt egy keszthelyi koncertet javasol, a Budapest Bár előadását. Bevállaljuk és már robogunk is a nyugati medence fővárosába.

Másnap felszakadozó felhőzet, élénk észak-keleti szél fogad, az ennek megfelelő hosszú, nagy hullámokkal. Indulunk is Fenyvesre, a déli part másik nyitva tartó kikötőjébe. Ez így elég sután hangzik, de valóban csak két kikötő van délen, amelyik hajlandó fogadni a téli hónapokban is aktív hajósokat. Hogyan lesz ebből megnyújtott szezon? A kikötőüzemeltetők ahelyett, hogy közreműködnének, bátorítanák bérlőiket azt várják, hogy előbb az igény jelentkezzen, a szolgáltatás ráér. A japán gazdasági csoda pont ellentétes filozófiára épült: olyan termékeket, szolgáltatásokat vezettek be, mely felkorbácsolta a fogyasztók látens igényeit. Az újdonságnak van varázsa, mely csábítja az arra nyitott közönséget. Ha elérhető közelségben lennének nyitott kikötők, többen is útra kelnének, mert az igazi hajós nem feltétlenül az időjárási körülményekhez igazodik. A kikötőt elhagyva Ábrahámhegy felé tudtunk csak haladni, mert a nagy génuánk nehezen tűri a hátszelet. Csodás, hosszú, tarajos hullámok között billegtünk lefelé, a tíztonnás test jollés csusszanásokkal örvendeztetett meg bennünket. Az opálos víz, a Tanúhegyek ködbevesző csúcsai olyan díszletet alkotnak, amit csak ebben az időszakban lehet megélni. Az ábrahámhegyi kikötő előtt meghalzolunk, sajnálkozó pillantást vetve a bakokon punnyadó hajókra, és egy slágon leérünk a fenyvesi kikötőbe.

Az igazi meglepetés a monumentális létesítményben az volt, hogy a hideg szeles időjárás ellenére sem tűnt elhagyatottnak. A keleti - nyilvános - mólószárat pecások, kirándulók tették élővé, de leesett az állam, amikor a kikötői oldalon elénk jött a kikötőmester és beirányított a helyünkre. Ez még nyáron is szokatlan, sok helyen be kell telefonálni, ha vendégként kikötni vágyunk. Bevallom, víz felől most először jártam itt, de bizonyosan nem utoljára. A sokak által kritizált hosszú mólószárak kellő védelmet adnak a hajósoknak, arról nem is beszélve, hogy a maráson túlnyúlva nem kényszerülnek a bejárat rendszeres kotrására, kiváltva ezzel a környező partszakasz használóinak ellenszenvét. Az persze feledésbe merül, hogy a mólószárak lerövidítése ugyanazon csoportok érdekérvényesítésének eredménye, akik emiatt a szükséges kotrások elszenvedői. Kora délután érkeztünk meg, gondoltuk, bekapunk valamit. A kikötői étkezés lehetősége többnyire a helyi kocsmára épül, ahol a hajósok szívesen látott vendégek. Ez itt fordítva van. A kikötő étterme, bárja és klubhelysége eleve a hajósok számára készült, ahol szívesen látják a kívülről érkező vendégeket. Bartos Csaba kikötővezető büszkén mutogatja a házat, és mire asztalhoz ülünk a „bekapunk valamit”-ból háromfogásos ebéd kerekedik. Gyömbéres sütőtökkrémleves kecskesajt-habbal, tokhalfilé kapros-paprikás mártással sült túrógombóccal, tiramisu, hogy mást ne mondjak!

Mire elindulunk, besötétedik, a szél erősödik, havazik, és pont Lelle felől fúj. Krajc az éjszakában. A hajó 5-6 csomóval szépen befekszik a szemből jövő hosszú hullámokba. A hosszú kíl és a súlyos test kellemessé teszi az utazást. A kormányhoz alig nyúlunk, egy-egy szakasz parttól partig 35-40 perc, a fordulók azért elég utálatosak, mert a nedves feltapadt havas lé a lobogó vitorlákból pont a nyakunkba szakad. A fejlámpák jó szolgálatot tesznek, mert az eldobott lé-szár ilyenkor hajlamos valamibe beakadni, amit a fénytelen, holdtalan éjszaka sötétjében nehéz lenne megtalálni. A trimmer használ egyedül hosszú fehér fényt, a többiek vörösen világítanak, így nincs szembevakítás. A mentőmellény alap, a biztonsági kötél mindkét oldalon kikötve, előre csak beakasztott ember mehet. A két Balázs közül nem említettem, hogy az egyik (a Kopasz Balázs) hivatásos nyomkövető, így rá is aggatott a hajóra egy kütyüt, ami biztonsági berendezésnek is hasznos, de nekem a kirajzolt útvonalunk látványa okozott örömet. Az éjszakai cirkálás tracklogja olyan, mintha varrógéppel cakkoltuk volna végíg a Fenyves-Lelle szakaszt. Mondhatnánk azt is, hogy ez volt a legkeményebb szakasz, ha Ildikó mancsaftnő (womanchaft?) a kajütben nem javított volna dolgozatokat lévén civilben matektanár. A kikötőbe alig több mint 4 órás menetidővel érkezünk. Volt bennem aggodalom, hogy nehezen találom majd meg a bejáratot, de az oszlopmagas ledes pozíciófény-csík és a kotort csatornát övező kivilágított bójasor közé érve landoló jumbo-pilótának éreztem magam.

Átfagyva nem voltunk, de a jégpálya büfénél jólesett lenyomni egy forraltbort. A wellness részleg bugyogó brűgölőjében, forró Jo Melone English Oak illatú szaunájában ünnepeltük magunkat és fogadtuk meg, hogy a február 4-én induló Balaton kerülő túrán is részt veszünk, akármilyen időjárás is lesz, és ha a jég nem ejti fogságba a kikötőket.

A napokban a Porthole egyik kedves olvasója bejegyzésében méltatlankodik, hogy miért van az, hogy a vitorlázókat a versenyzőkkel azonosítják, miért nem próbáljuk a túrázókat is befogadni ebbe a családba. Rajtunk aztán igazán nem múlik, túravitorlázók tartsatok velünk, vitorlázzunk együtt télen is!