Hála a viszontagságos utazásnak, csak késő délután tudunk elindulni. Pedig jó nagy a délnyugati medence, amit be szeretnénk cserkészni. Záporok–zivatarok viszont bőven akadnak. A kifúvó szelüket meglovagolva kerülgetjük őket. Alkonyatra el is érjük Balatonlellét. Kitűnő vacsorát kapunk az Amigó étteremben. „TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT” címmel dicsekedhetett, viszont júniusban még zárva volt, bizonytalan nyitási dátummal. Most sem tudják, hogy mikor fejezik be. Lehet, hogy augusztus huszadika környékén, de előfordulhat, hogy októberben. Rettentően sajnálom, hiszen remekek az ételeik és olcsóak, talán a környéken a legjobbak. Viszont a vitorláskikötőben lévő Sekli étterem http://seklietterem.hu/ felértékelődni látszik. És nem csupán a „nincs más” szindróma miatt, ugyanis egy új gazda vette birtokba. Ízletesen főznek, választék is akad elfogadható áron. Persze menüt is ajánlanak. Reggelizési lehetőséget kínálnak ezerhatszázötven forintért, svédasztalos formában. Szabadon választhatsz a sok finomságból (rántotta, sült kolbász, virsli, felvágottak, sajtok… stb.) annyit, amennyi csak beléd fér. Példa értékű ötletnek tartom. Van is forgalmuk rendesen.

Verőfényes napra és valamiféle szuszogó pufogásra ébredünk. Hamar kiderül, hogy a miniatűr gőzhajócskát fűtötték be, hogy az érdeklődőkkel tegyen egy kört a kikötő tükörsima vizén. Kimondottan érdekes és kedves program.

A bőséges reggelit követően nekiveselkedünk Badacsonynak. A délelőtt viharmentesnek ígérkezik, tehát „még a kormányos gatyáját” is felhúzzuk, hogy az inkább enyhe, mint mérsékelt légáramlatok mentén mielőbb odaérjünk. Fáradozásunkat siker koronázza, ugyanis a tornyosuló viharfellegek árnyékában az utolsó pillanatban sikerül betájoljuk mindkét hajónkat az igencsak fogyatkozó vendéghelyek még szabadon tátongó lyukaiba. A zuhi alatt megebédelünk Zsuzsa néninél a Vendégváró büfében !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT!. Nagy örömünkre megoldódtak gondjaik, lekerült az „eladó” táblácska a bejáratról.

Az égiháború pedig amilyen gyorsan jött, úgy ki is tombolta magát. Előbújt a késő délutáni aranyló napkorong, ezernyi szikrázó csillagot varázsolva a leveleken csüngő vízcseppekből. Mi pedig nekiindulunk a hegynek. Ebben a forró, sáros időben nem erdőzünk – lesz még rá alkalom -, maradunk a Rózsakő alattiaknál. Első állomásunk a Szegedi Róza ház. Azonnal a szemembe ötlik a bejárat mellett Túri Török Tibi barátom egyik legújabb alkotása. Méltó emléket állít a hely egykori lakóinak. Nagyon tetszik. A domborműveket bemutató kiállítás is, viszont az már kevésbé, hogy a Balatoni Almanach lekerült a falakról és egy raktárban porosodik. Indulatosan számon kérő kérdésemre hamar választ kapok, miszerint restaurálásra szorul, pénz meg nuku. Munkál bennem a segítőkészség:

Tudnánk tenni valamit? Egyrészt megkísérlem felvenni a kapcsolatot a veszprémi „felettes” múzeum illetékesével. Másrész felhívnám kedves olvasóim figyelmét, hogy amennyiben esetleg valaki olyan helyzetben van, hogy a cége vagy vállalkozása némi szponzorálást tudna felajánlani ama nemes célra, hogy ebben a mobilnyomkodó, drogfesztiválos, felületes, bóvli világunkban ez a pótolhatatlan érték, amely jeles elmék nagy gondolatait közvetíti, ismét közszemlére kerüljön, azt nagyon megköszönném. Boldogan teremtenék kapcsolatot a felek között. Erről ennyit. Az ürmösbor viszont kitűnő – mondják túrázó társaim -. Én maradok a szürkebarátnál. Az se rossz.

Vegyes érzelmekkel ballagunk lefelé. A hordó teraszáról – mint már annyiszor – pazar panoráma tárul elénk, ahogy a fellegekből hulló záporoktól körkörösen terjed a szél, majd pár kilométerre elenyésznek a hullámok. Ilyet máshol nem látni. Csak itt és most. Meg máskor is. Az Imre pincészetben alig van üres asztal, vidám társaságok falják a zsíros deszkát, és nagyokat kacagva nyelik a nedűt. És mondá az úr: „Jól vagyon ez így.” A Dobosi–Stier fröccsteraszon is minden rendben. Apró mécsesek pislákolnak a hordó asztalokon, vidám vendégek eszegetnek, iszogatnak, még danolásznak is. A Lujza kutya – mindenki kedvence – pedig annak rendje és módja szerint gyűjtögeti be a jussát innen is, onnan is.

Tele hordócskákkal – jó lesz az még a túrán – térünk vissza a hajókra. Mélyet alszunk a sustorgó szélben, néha hallva az eső kopogását. Reggelre azután szakadoznak a fellegek, a nap is ki–ki bukkan, az északnyugati is fúj rendesen. Az Isten is Keszthelyt venné célba. Az egyszerűség kedvéért a közforgalmúban kötünk ki, persze a védett háromszög takarásában. A Phoenix persze sokkal kényelmesebb, viszont részint távol esik a központtól, meg éhesek is vagyunk. Onnan pedig olyan hírek érkeztek, hogy a vendéglőt ugyan feladta a Paletta, viszont az új tulaj is a „fine dinig” irányvonalat képviseli, márpedig mi jól szeretnénk lakni, nem pedig vagyonokat kifizetni egy nagy fehér tányéron szétkent krumplipüréért. Irány tehát a  Madyson !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! mindjárt az első a móló töviben. Tele hassal megyünk a városnézésre. Kávézni a Margit-sziget Kávéházban – többen hőn ajánlották, hogy próbáljuk ki, mert kitűnő, különleges… stb. – szándékozunk, de egy rövid és tömör ZÁRVA felirat ver orrba, valamint egy cetli, miszerint „műszaki okok miatt nem üzemel”. Hogy mikor nyit, vagy lesz–e még valaha, arról egy árva szó sem esik. Puff neki! Szerencsére a szomszédban van egy dohánybolt. Ott persze igen ízletes kávét adnak. Megisszuk, életben maradunk. Sétálunk felfelé a főutcán. Egyre nagyobb a tömeg. A Fő tértől kordonokkal kettévágva a Kossuth Lajos (sétáló) utca. Színpad, zene, tévétársaságok közvetítő állásai. A rácsfolyosó végén hatalmas, díszes cél kapu. Nem véletlen, hiszen perceken belül tanúi lehetünk a Tour de Hongrie verseny hajrájának és befutásának. Jönnek is a szerviz autók, a villogó rendőr járművek, kamerás motorosok, mentőautó, még helikopter is köröz. Befut a győztes, (üdvrivalgás) majd a dobogósok. Kisvártatva a teljes mezőny. Hatalmas taps, üvöltözés németül, olaszul, franciául, talán a világ összes nyelvén. Igen látványos és szép. A megérkezett csapatok és versenyzők a téren gyülekeznek. Meg is töltik rendesen. Csodálatos kép, nagy esemény. A lebonyolítás pedig világszínvonalon áll. Él ez a város, jó ilyet látni! Nagyon jó! Benézünk a kastélykertbe. Szép lett, a belső szökőkutak többsége is visszanyerte eredeti funkcióját. Megnézzük a pálmaházat. Gyönyörűen felújították. Még a fák fölé ívelő galériát is megépítették. A kert is felejthetetlen. A díszes növények között most éppen egy Hibiszkusz kiállítás is helyet kapott. Ekkora virágokat még életemben nem láttam. Szín és illatorgia az egész. Csak nem tudok betelni a látvánnyal.

Akvárium és több tavacska is színezi a látványt. A hátsó traktusban pedig, egy elkerített részen madárbemutató található. Be lehet menni közéjük. Ott császkál a temérdek vízi jószág hápogva, gágogva, sipítozva, füttyögve. Vigyázni kell, nehogy rálépjünk valamelyikre. Száz szónak is egy a vége: Keszthely hatalmasat fejlődött és gyönyörű! Felejthetetlen élményekkel gazdagodva térünk vissza a kikötőbe. Összefutok Beával – régi ismerős, a lapátkerekes körpacsáló sétahajó tulajdonosa -. Érdeklődöm az eddigi szezonról. Csupa örömteli dologról beszél, úgymint emelkedett az utasok száma, nőtt a forgalom – a fizetőképes kereslet –, szépen gyarapodott a bevétel, amit újabb beruházásokba lehet fektetni. De jó ilyenről hallani, és nem a siránkozásról meg a problémákról való kárálást. Működik ez a város! Brávó.

Mivel megoldódott a vizes helyiségek éjszakai kártyás nyitva tartása, itt alszunk. Reggel korai kelés és indulás, sajnos visszafelé. Mérsékelt északnyugati lengedez, néha el – elállogat. Ezeket a perceket használjuk ki arra, hogy nagyokat loccsanjunk a 27 fokos Balatonban – ahogyan az egy nyári túrán való –. Vihar nem várható, tehát nem sietünk. Hasunk viszont egyre intenzívebben követeli a magáét. Kései ebédre azért befutunk Fonyódra.

Balázs mester mutat is egy belső üres helyet, gyorsan kikötünk és irány a Makkos vendéglő !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! A takarmány szokásosan kitűnő. A vezető elmondja, hogy sajnos ismét bezárnak októberben, mert átépítés következik. Megújult küllemmel szeretnének jövőre, minél előbb megnyitni. Jóllakva azután ejtőzünk egy keveset, ugyanis semmi kedvünk ebben a kánikulában hegyet mászni, bármilyen szépek is a kilátók, meg a Kripta Villa. Inkább jót fürdünk a „kutyás strandon”. Igen jónak tartom ezt a kezdeményezést, egyrészt a négylábú barátaink szempontjából, másrészt itt csupa barátságos, szimpatikus ember vesz körül, nem úgy, mint az egyéb szabadstrandokon. Ezt a madárvilág is érzékeli, ugyanis a kövezéseken küszvágó cséreket látok szaladgálni. De, ni csak! Feltűnik közöttük egy–egy ló csér (jellegzetesen virít a piros csőrük és a fekete sapkájuk). Hát ti mit kerestek itt! Hess! Csak ősz közeledtével szabadna megérkezzetek! Most még majd a nyár közepén járunk! Talán nem tudjátok? Rám se hederítenek.

Megcsodáljuk, amint az izzó gázgömb vöröslően alászáll éji pihenőjére. Még kódorgunk egy keveset a kikötőben. Elmélázok, mi volt itt még pár éve, és mi lett mostanra. Szép lett, nagyobb lett, kényelmesebbé vált. És jóval tisztábbá. Ez, valahogy, érzésem szerint, az egész városra érvényes. Jó lett a hely, érdemes ide jönni. Szeretem.

Másnap korán nekilódulunk, nehogy elfogyjon az a kevés északi. Eleinte még egész fürgén, majd egyre komótosabban krajcolunk Boglárig. Sietünk, hiszen nincs fix tippünk (bezáratták) az ebédre. Hamar rálelünk az ajánlott büfére, nem messze a kikötőtől. Megebédelünk. Pocsék! Szó se essék róla. Pihizünk, majd irány a kék kápolna. Meghívást kaptam az új kiállítás megnyitójára.

Szép számú érdeklődő gyűlik össze. Bezsúfolódunk a felső templomba. Ott hangzik el az ünnepi beszéd, amely finom igényességgel a teljességre törekszik. „T. Szabó László Tapolcán él. A magasabb rendű művészet kiszakítja környezetéből, 1968 – tól magán kiállítások. A hetvenes évek elején a tagadásról szólottak a műtárgyak, a világszellemhez csatlakozásra viszont igent sugároztak. Figuratív – nonfiguratív ellentétek, rendezett, viszont nem túlrendezett. Hurokban vagyunk, de ki lehet szabadulni” (qrva meleg van, többen az ájulás határán, viszont a kemény mag kitart, hiszen igen érdekes dolgokról hallunk). Aztán csak véget ér. Taps. A fogadáson a művész saját készítésű vörösborát kortyolhatjuk, finom házi pogácsával. Hamar helyre is áll a lelkivilágom. Pláne, amikor Gergely Piroska, a Balatonboglári Varga Béla Városi Kulturális Központ igazgatója megtisztel társaságával. Megköszönöm a kedves meghívást, majd segítségét kérem, hogy ajánljon valami jó kajahelyet a környéken – ha valaki, akkor Ő biztosan tud – . Van is tippje (visszafelé menet meg fogjuk nézni). A kiállítás pedig gyönyörű, mélységesen gondolatébresztő. Talán az idei legjobb. És az utolsó. Sajnos. 21 hurok, Németh István Péter versei, T. Szabó László Frottázsaira. A Pincetárlaton pedig Tóth András képzőművész „ÉLC” című kiállítása tekinthető meg szeptember 9 – ig. Szenzációs! Fetrengünk a röhögéstől. Nagyon ott van, ki ne hagyjátok!

Araszolunk lefelé, keressük a Piros által ajánlott csehót. Hamar meg is találjuk viszonylag közel a kikötőhöz. Fel kell sétálni nyíl egyenesen, át a vasúton, majd kicsit balra tovább, és az első keresztutcában ott is van. Erzsébet utca 23. Remeknek tűnik, lehet, hogy ez lesz a megoldás eme jeles város tekintetében https://www.erzsebetvendeglo.hu/ . Kérlek, próbáljátok ki!

Leérünk a strand végén lévő központi térre. (Platán tér). Nagy ám a zsivaj meg a lárma. Egy cseh népi zenekar tüsténkedik a színpadon. Nyekeregnek, nyervulnak, sipítoznak, pufognak a hangszerek, előttük pedig tarka népek ropják a hopszpolkát, megtáncoltatva a nézőket. Tetőfokán a hangulat. Hű de tetszik! Mennyivel szebb ez, mint az öncélú gyűlöletkeltés meg az uszítás. Lehet a különféle nációknak békességben, szeretetben, egymás kultúrájának tiszteletével is élni. Megint csak Pirosnak (kultúrház igazgató) kell, hogy gratuláljak.

Visszamegyünk a kikötőbe, ugyanis hírét vettük, hogy befutott a várt baráti túrázó csapat, háromhajónyi legénységgel. Nem mások, mint a Szántódi KFKI Vitorlástábor képviselői, akik éppen, Füredről érkezvén a délnyugati medencét hajózzák körbe az elkövetkező napokon, Keszthely érintésével. Ma estére bográcsozást szerveznek. Mi is csatlakozunk, egy hordócska Imre (Badacsony) szürkebarát kíséretével. Nem ragozom tovább, tökéletes a „gyesznyóállut húsjából kotyvadott perkelt” (háromszor repetázom) Szentandrási – Szabó Attila kapitány, mint szakács is leteszi mesterremekét.

Kitűnő csapatot alkotnak, csupa igazi, valódi résztvevővel. Még hegymászó is akad közöttük, aki nemrég a Matterhorn meghódításáról érkezett. Megtiszteltetés számomra, hogy befogadtak minket. Örömmel tölt el, hogy effélét láthatok. Máskülönben – hála az égnek –, egyre több olyan formációval találkozom, akik nyakukba kapják a Balatont, és (részben vagy egészben) több napot töltenek azzal, hogy megkerüljék. Vannak persze, akik egy hajóval vágnak neki (sajáttal, de legtöbbször valamilyen formában bérelt jószággal). És (jóformán) kivétel nélkül tetszik nekik a dolog. Bátorkodom arra ragadtatni magam, hogy kijelentsem: idén szignifikánsan többen csavargunk, mint az elmúlt években. Úgy legyen!

Eszegetünk, iszogatunk, repkednek a hajós élmények és anekdoták. Baromira jól érezzük magunkat. Hosszúra nyúlik az este. Nagyon-nagyon jól van ez így!

Hamar felvirrad a reggel, indulnunk kell. Még utolsó napra beiktatunk egy tihanyi hurkot. Rég jártunk arra. A szél ismét kegyes, húzós északnyugati fújdogál, így délre ki is kötünk – azaz bepaszírozzuk magunkat a temérdek vendéghajó közzé –. Igencsak el kéne ide a tervezett bővítés megvalósítása.

Feldottózunk a Belső-tóhoz. Hírét vettük, hogy a két éve bezárt remek Gejzír borozó és szabadidőpark újra látogatható, csak más üzemeltető vezeti. Ürge csárda lett belőle. Küllemében kevésbé, inkább kínálatában változott meg https://urge-csarda.business.site/ . Hiába keressük a kolbászos krumplilevest, vagy a római lecsót, ezek már a múlt enyészetébe vesztek. Más ínyencségek viszont akadnak. Nem is akármilyenek.

Közös jellemzőjük, hogy minden sült húson, valamilyen formában szarvasgomba szerepel. Nem véletlen, hiszen Gréczi Vivien (az üzemeltető) szarvas gombász mérnök. Reggelente a felső Bakonyban gyűjti az árut, a jó kiállású vizsla kutyájának segítségével – ezért is nyitnak csak délben –. Igen ízletes eleségeket kapunk, dugig tömjük magunkat. Nagyon jó hely lett (maradt) ez a fészek. Felhőtlen boldogságunknak csak az vet véget, hogy kedves vendéglátónk közli, miszerint csak júniustól szeptemberig szerződtek velük, ugyanis a továbbiakban nem tervezi a tulajdonos itt ezt a tevékenységet folytatni. Lesújtó hír. Szóval csak haladékot kaptunk. Nem tettek le róla, hogy ezt a virágoskertet a földdel tegyék egyenlővé, és egy betonkolosszus apartman házat emeljenek a helyén. Ez van. Vigasztalásul átlátogatunk a szemben lévő Kotyogós Kávéteraszra. „Kedves Tündéreink” ismét szívélyesen fogadnak. Elújságolják, hogy ha másképpen nem is, de hétvégenként egész évben nyitva szeretnének maradni. Sok sikert kívánok hozzá, majd megköszönve a vendéglátást, kisétálunk a mezőre, a tó partja mentén.

Mindig elámulok e táj láttán. Ragyog a nap, kéken csillog a víz, bólogatnak a fák, a réten ott áll az „ötvenmillió forint” (szürke marha tenyészbika), csordája által körülölelve. A zöld fűben gólyák lépkednek itt is, ott is. Te jó Isten! Mennyien vagytok! Páran felreppennek, tesznek egy kört, majd visszahuppannak. Számolom őket: tíz, tizenöt meg amott is nyolc. Mi van itt? Tán találkozó? Mit ti csináltok?! Csak nem az erőgyűjtő készülődéshez fogtatok hozzá, a nagy vándorút előtt? Ráértek még! Menjetek vissza a külső tóhoz békázni! Pillantásom a villanydrótra téved. Millió fecske sorakozik rajta. Hát ti is megbolondultatok? Minek gyülekeztek! Ekkor hirtelen egy kabasólyom (alig nagyobb az öklömnél), mint a villám vág közéjük, és elragad egy szárnyát próbálgató apróságot. A többiek szétrebbennek. Na, látjátok! Mekkora baj lett belőle! Hiányzott ez? Térjetek vissza a helyetekre, fészkeitekbe, eresz alá, istállókba. Ha nem tudnátok még messze az ősz!

De ők szépen lassan ismét csak a vezetékre szállingóznak és sorban rátelepednek. Egyre sűrűbben, hosszabban. Hiába kiabálom nekik:

Hé, madárkáim! Korai még a készülődés, felesleges, nem kell, nem akarom! Hiszen tombol a nyár!

2018.08.22

Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!