Csábítóan hat a Hidegen Légió szemléletes beszámolója legutóbbi túrájukról. Még sokatmondó híreket is megtudhattam (Révfülöp). https://porthole.hu/cikk/12202-igy-turaztunk-mi---a-hidegenlegio-melegben . De lassan a testel, nagy sora van még annak, hogy vízre jussunk a Rheával. Még megesik, hogy néhány napra tél „tábornok úr” visszafoglalja állásait. Hóvihar söpör végig az északi parti hegyeken, veszett északi szél hajtogatja a még kopasz ágakat, goromba fehér tarajokra szaggatva a Balaton vizét. De hiába heveskedik, nincs esélye a tavasz hadseregével szemben. Neki ugyanis „jobb a hadtápja”, nagyobb tartalékokkal dicsekedhet. A végső győzelem őkelmét illeti.

Tollas testvérink már érzik, tudják. Hazafelé indulnak a kelet felől, késő ősszel érkezett, népes vetési varjú (fekete színű) csapatok. Dél-Európából befutnak a korai vonulók. A part mentén még csilingelő jégtáblák felett mind gyakrabban hallani a nyárilúd-párok gágogásait, vagy a tőkés récék hápogását. A parton most éppen nagyon zord a világ. Nézzünk kicsit feljebb. Bármerre is indulunk, riasztóan mély a sár. Szorítkozzunk tehát először a parkok kiépített sétaútjaira – bár azok se sokkal jobbak –. Amint rálelünk egy szélvédett, napsütötte helyre, tüstént szemünk elé libbennek a korán ébredt citromlepkék. Csak a hímek szép sárgák, a nőstények szárnyai még zöldes-fehérek. Szerbusztok – mondom nekik – abbéli örömömben, hogy ismét láthatom őket. Viszont hiába meredezem, nappali pávaszemet még nem lelek, pedig együtt szoktak megjelenni. Léprigók viszont akadnak. Nem csoda, hiszen áll errefelé pár öreg tölgy, melyeken bőségesen csüng a sárga fagyöngy. Ennek ragadós bogyóin teleltek ki, valószínűleg el sem mentek. A velük együtt repkedő énekes rigók viszont nemrégen érkezhettek. A feketerigónál picit kisebbek, mellük pettyes. Ismételt strófákból álló harsány énekük Európa egyik legvirtuózabb szólistájává avanzsálja őket. Látványra igen nehéz őket egymástól megkülönböztetni – én például nem is tudom -. Csupán a hangjuk adhat támpontot, ugyanis az énekes rigó sokkal harsányabb, és ismétli a hangsorait. A pontos azonosítás – ha esetleg valakit érdekel – tettem ide egymás alá eme jeles jószágok képeit, melyekért köszönet a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek.

Az igazán érdeklődők részére, kaptam segítséget az ELTE Biológia tanszékétől: tehát „A léprigó nagyobb termetű, kicsit világosabb barna a háta és az alsó testén a pöttyök nem rendeződnek hosszanti sorokba. Míg az énekes rigó kisebb termetű, sötétebb a háta, pöttyei részben hosszanti sorokba rendeződnek”. Köszönjük Kiss Mónikának a forrás felderítésében végzett munkáját, valamint pontosítását! Rigókról ennyit.

Persze folyamatosan hallani a széncinegék „nyitni-kék, nyitni-kék”, valamint a kék és barátcinegék „cipő-cipő-cipő” szignálját. Ha övék a szoprán, ne maradjon ki a tenor sem. Csattognak is rendesen az áttelelt, vagy most hazatért erdei pintyek és csilcsapfüzikék. Beszáll az alt is. „Hu-hú-hu” ismétli szorgalmasan a kék galamb (örvös galamb), „hu-krúúúgu-uhu” búgja a balkáni gerle. Szóval teljes a kórus, hogy méltóképpen köszöntse a tavasz közeledtét.

A következő napra konszolidálódott a viharhelyzet. Azaz elült a vad szél. Meleg ugyan egyáltalán nincs, a napon viszont egész tűrhető. Arra mindenesetre jó, hogy belessünk egyik kedvenc patakom torkolati öblébe. Az átlátszó víz csodákat rejt. Tiszta akvárium. A tocsogós részeken már csomókban úsznak a jövendő békanemzedéket hordozó petetározók. Ronda takonyszerű massza. De milyen hasznos. Elsőként a gyepi és mocsári békák, majd a barna varangyok petéznek. Utóbbiak a vízinövényekre tekergetett hosszú pókhálószerű fonalakba rakják háromezer – nyolcezer petéjüket. Látunk ilyeneket szép számmal. Jól van, lesz brekegés bőven a nyáron. Imádom.

Csukából még egy darabot sem látunk. Pedig pont ezeket a gazdag növényzetű parti vizeket, a műtárgyak környékét, vagy a bedőlt fákat kedveli. Elsősorban halakat zsákmányol. Mozdulatlanul várja – ilyenkor lehet jól megfigyelni -, majd kivárva az alkalmas pillanatot, villámgyors lerohanással ragadja meg éles fogaival áldozatát. Most pedig ikráznia kéne, hiszen az ő ivadékainak sokkal előbb kell kikelnie, mint a préda halaké, hiszen nekik a saját korosztályukat kell enniük, tehát nagyobbaknak kell lenniük a zsákmányuknál. És bizony időbe telik azt a test-kilogrammonkénti negyven – negyvenötezer ikrát a növényekre ragasztani. Naphalakat viszont annál inkább találunk. Nem tartoznak a kedvenceim közzé. Bár igen tetszetős a fizimiskája, a szivárvány minden színében pompázik, viszont „gonosz hal”. Hiszen elsősorban a nemes halak ikráit falja fel. Meg az ivadékaikat. Hazájában persze elsősorban rovarokon, csigákon és férgeken él. 1905-ben hozták be Észak-Amerikából, akváriumi díszhalként. Nagy keletje támadt, ezért tógazdaságokban tenyésztették őket. Persze pillanatok alatt megszöktek, majd szinte minden vadvizünket ellepték. Szóval nem szívlelem őket, és kész.

A mocsári teknőseinknek még nyoma sincs. Majd március végén kezdenek előbújni. Rejtett életmódú húsevő állatok. A vízi rovaroktól a békákon, gőtéken át mindent elfogyaszt, ami csak eléje kerül, és még el is tudja fogni. Dögöt is fogyaszt. Június elején a vízhez viszonylag közel, a porhanyós talajba ássa puha fehér tojásait, melyeket a nap melege költ ki.

Vigyázzunk! Júniusban tehát a part közeli utcákban találkozhatunk a tóval ellentétes irányba gyalogoló példányokkal. Ezek nem eltévedtek! Ne vigyük vissza őket a tóba! Tojni mennek, és a helyet keresik. Ne nyúljunk hozzájuk!

Amint kiérünk a vastag nádassal határolt part menti rétre, azonnal szemünkbe ötlenek azok a rágással tisztán tartott, kanyargós, kis ösvények, amelyeket a hó alatt mozgó pockok készítettek a tél folyamán. És hébe–hóba már hallani a bíbicek „bé-bic” kiáltásait. Nagyon szép madarak, a piros lábú cankókkal együtt. Nemrég érkeztek Dél-Európai telelőjük felől. Ettől kezdve gyakran láthatjuk őket, elsősorban a növényzettel szegélyezet alacsonyban sétafikálni, vagy éppen csapongva repülni a mezők felett. Elég bátor népség, ugyanis hangos rikácsolás közepette igyekeznek elkergetni a dolmányos varjakat. Még a réti héjának is nekimennek. A táj őrei vagytok? Mi a fene.

Jellemzőjük egyébként, hogy a tojó választ fészkelő helyet. Méghozzá, gyakran kimondottan „sz@rul”, ugyanis kis gödröcskét kapartat a hímmel, abba rakja a négy körte alakú foltos tojását. Ennek egyenes következménye, hogy meglehetősen sok fészekalj pusztul el nagy, hirtelen jött, jelentős csapadékot hozó nyári záporok vagy zivatarok következtében. Ilyenkor a párok nyomban pótköltéshez folyamodnak, máskülönben csak egyszer költenek. Mit mondjak, hallottam már okosabb módszerről is.

Akit viszont nyáron szinte lehetetlen megpillantani, az a guvat. Pedig rengeteg van belőlük – úgy tizenötezer pár lehet hazánkban – Alapvetően vonuló madár, de kis számban át is telel. Szinte folyamatosan a nád sűrűjében bujkál, nincs az a hatalom, ami kizavarná onnan. Roppant rejtett életet él. Hangját viszont hallhatjuk, ami leginkább a kanász botja által fenékbe suhintott disznó visítására emlékeztet. A „gú-vatt” kiáltását jóformán csak nász idején hallatja. Ha esetleg valaki nem rest pirkadatkor felkelni, a part menti iszaposban bogarászva éppen megpillanthatja, amint férgek, csigák, békalárvák után kutakodik. Nagyon erős csőrvágásokkal képes megölni a kifejlett békát, sőt madárfókákat is rabol, és elejt, ezen felül apróbb emlősöket, vagy halakat kebelez be. Mokány egy fickó, az szent.

Amint láthatjuk, a természet határozottan ébredezik. Egyre jobb az idő, lépjünk be a kikötőbe. Azaz bújjunk–másszunk, hiszen még téli álmát alussza – tiszta szerencse, hogy nem mindenütt van így –. Itt viszont a kerítések még keményen őrzik javainkat. Pedig tulajdonképpen már akár dolgozhatnánk is a hajón, hiszen akad bőven teendő. A munkákhoz viszont villany és víz kell. Az pedig még nuku. Megtudtuk viszont, hogy már március utolsó hétvégéjén „szabad lesz a vásár”, szezám tárulj! Előre is köszönjük a BHZRT rugalmasságát. Nyilvánvaló, hogy mi is nekilátunk.

Van viszont pár ügy, amire jó, ha nagyon odafigyelünk. Kezdeném a csiszolással. Ne hagyjuk, hogy az algagátló port szanaszét hordja a szél. A víznek sem tesz jót, meg a környezetnek sem. Tavaly is, egy teljes napot sikáltuk – a szomszédokkal egyetemben – fedélzeteinket. Keserves munka volt. Festés esetén pedig, mindig takarjuk magunk előtt a hajó alatti járófelületeket. Jó erre megfelelő méretű nejlon, esetleg vékony olcsó ponyva, tulajdonképpen bármi. Lényeg, hogy tökéletesen fedjen. Részint rettentő ronda, amikor a partról eltűnt hajók helyén, a szivárvány minden színében pompázó foltok díszelegnek. És roppan lélekölő, amikor a kikötő személyzetének kell ezeket felvakarni. Ne toljunk ki velük. Éppen eleget fáradnak azért, hogy mi zavartalanul szórakozzunk. Inkább segítsük őket, ahol csak tudjuk. Például, ha Isten szent segedelmével eljutunk a vízre tételig, ennek prognosztizálható időpontját már legalább egy héttel – de jobb minél korábban – egyeztessük.

És ne követelődzünk vagy türelmetlenkedjünk. Igen komoly, nehéz, odafigyelést igénylő és felelősségteljes munka ennek a több száz hajónak a kezelése. Úgyis megtesznek mindent azért, hogy minél előbb a helyünkön ringatódzunk. Higgyétek el, én is rettentő türelmetlen vagyok.

Annál is inkább, hiszen egyik perverzitásom, hogy az első kifutáskor imádok ráköszönni a még parton gályázó társaimra – egyesek szerint „pofámon azzal az ocsmány kandúr vigyorral” –, hogy szevasztok! Csak szépen, alaposan, mi most megyünk Badacsonyba, megkóstoljuk Imre barátom új borát!

Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!