Az alig szellő, éppen hogy csak kilibbenti vásznainkat, amint séta tempóban csúszunk az északi part ősrengetege mentén. Szigligetről tartunk Badacsony felé. Távcsővel kémlelve népes gólyacsapatokat látunk a környező rétek felett, amint elsősorban nyilván sáskákra vadásznak, de felkapják a gyíkot, békát, sőt a gyanútlanul előbújó egeret vagy pockot is. Megjegyzendő, hogy eme jeles madaraink fekete évet tudhatnak maguk mögött. Ugyanis a késő tavaszi, kora nyári hűvös, sok esővel és viharokkal tarkított időjárás sok fészek tönkremenetelét és fiókák sokaságának elpusztulását eredményezte. A bekamerázott gemenci feketególya fészekben az összes fióka odalett, de volt olyan hely az országban, ahol villámcsapás miatt gyulladt ki valamelyik hajlék, és arra is akadt példa, hogy pótmama nevelte a fészekből kiesett kicsinyke madarakat. A villanydrótokon fecskék gyülekeznek szép sorjában, akár mindhárom hazánkban fészkelő faj képviselőit is megfigyelhetjük együtt, egymás társaságában. Hihetetlen teljesítményre képes egy ilyen alig húszgrammos madár. Találtak már Magyarországon gyűrűzött egyedet Afrika déli részén, pedig ez a távolság légvonalban is tízezer kilométert tesz ki.

A nádi madarak még valamennyien itthon vannak, sőt többen, mint tavasszal. Viszont hiába fülelünk, csak a csendet halljuk. Nem karicsol a nádirigó és a cserregő poszáta, nem énekel a kékbegy, és nem kiállt a parti fűzfákon a kakukk sem. A nádi szárnyasok csendben bujkálnak a szálak rejtekében, nemrég kikelt fiókáikat vezetgetve. Jóformán lehetetlen észrevenni őket. A csendes víz felé fordulván több a látnivaló. Kis csoportokban úsznak a tőkés récék, odébb a nyári ludak, sűrűn bukik alá a kis és búbos vöcsök, de szépen trillázó hangjukat erre az évre már ők is elfelejtették. Bekukkantván a rejtett öblökbe szárcsákat veszünk észre. Márciusban érkeztek, és amennyiben télen is marad nem befagyott víz, itt is maradnak. Mellettük a sekélyben bíbic, gulipán és piros lábú cankók keresgélnek, és még két szürke gém is csatlakozik a terített asztalhoz. Megszakítjuk a nézelődést, ugyanis percről percre szürkül az idő, kél a szél, közeledik egy markáns hidegfront.

Mentjük az irhánkat, besuhanunk Badacsonyba. Ebéd a vendégváróban !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT!, szokásos a jó minőség, árak is rendben vannak. Kínlódnak a munkaerő hiányával, de valahogyan bírják. Ha viszont nagy a tömeg, akkor nem képesek fennakadás nélkül kiszolgálni. 

Miután jóllaktunk, felleljük a badacsonyi tekergő elektromos mini buszt. Az ingyenessége megszűnt, a frissen megnyitott Hableányban adnak ötszáz forintért csinos karszalagot, amivel oda – vissza igénybe vehetjük. Igen baráti, összehasonlítva a hegyi taxi ötezer forintos taksájával. Fel is kocsikázunk a Rózsakőig, majd szedve a lábunkat – megelőzvén az égszakadást – körbejárjuk a hegyet a derekán vezető piros turistajelzést követve. Megcsodáljuk a bányaudvarokat. Már legalább százszor jártunk erre, de újra és újra lebilincsel az impozáns látvány.

Lefelé jövet végigjárjuk kedvenc pincészeteinket. A Hordó még üzemel, nem jelentkezett komoly vevő, aki átvenné a jelenlegi tulajdonostól. Part Imre borai kitűnőek, nekem a kedvenceim. Fel is tankolunk öt litert tartályainkba a szűkösebb napokra. Anna borozó teraszán csak az ördögszekeret kergeti a szél, a Kéknyelűben ürmösbort kortyolunk, a Fröccs teraszon vaddisznó pörköltre vagyunk hivatalosak. Holnap legénybúcsút tartanak, arra készül, és minket ért a megtiszteltetés, hogy az „előkóstoló” szerepét betöltsük. Persze örömmel teszünk neki eleget, ugyanis a kirándulás alatt igencsak megéheztünk. Egyik kihagyhatatlan helyünk ez a borozó, ugyanis valami teljesen egyéni, utánozhatatlan hangulata van http://www.dobosistierpinceszet.hu/ . És igazán nem is tudom, hogy miért. Úgy minden együtt: közvetlen haveri légkör, kitűnő pálinkák, iható borok, barátságos, közvetlen kiszolgálás, a hatalmas és békés Lujza kutya, a szőlőlugas, asztalok az olajlámpásokkal, a temérdek kismacska, ízletes zsíros kenyér vagy éppen hidegtál, mint borkorcsolya. Nem is szólva a vaslapon sült finomságokról, vagy a bográcsban főtt különlegességekről.

Isteni a takarmány, dugig lakunk. Nem is ragozom tovább. 

Innen jut eszembe – majd kimaradt – miszerint egy előző alkalommal a Laposa Bence Friss Terasz néven elhíresült kerthelyiségében vacsoráztunk. Az a megtiszteltetés ért minket, hogy egy számomra igen kedves és nagyra becsült túrázó csapat hívott meg a lefoglalt asztalukhoz. A Laposa kolbász nagyon ízlett, a hamburger úgyszintén kitűnő volt, míg a sült krumpli egyenesen pocsék. A borok persze kitűnőek. A techno diszkó fülsiketítő erővel harsogott, beszélgetni szinte lehetetlen volt. Persze nem is az volt a cél. Fiatal barátaink hamar táncra perdültek, és hatalmas bulit csaptak. Fergetegesen érezték magukat, és ez a lényeg. Szóval kell ez a hely ide. Nem véletlenül ilyen sikeres.

Az éjszaka kitombolta magát a vihar, viszont másnapra is marad belőle szél és eső, tehát szárazföldi programra indulunk. Úgy két évvel ezelőtt jártam a Folly Arborétumban. Vajon mi változott azóta? A vasútállomástól durva kaptató a tűző napon persze a régi, de ez egy földrajzi adottság. Örömmel bevállalom, hiszen újra és újra rabul ejtett a létesítmény szépsége, meghittsége, csendje, valamint a különleges fák és pompázatos virágok tömkelegének látványa, a madarak énekének hallata, valamint a sziporkázóan ötletes és művészi kiállítások élvezete, na meg a családias, haveri fogadtatás és légkör.

Legyőzve az emelkedőt, az első, ami orrba ver, a hatalmas, több száz jármű befogadására alkalmassá tett parkoló, telis tele autókkal. A kapun belépve jegypénztár, mellette állványokra helyezve sorakoznak a megvásárolható, szebbnél szebb növények. A „nagy totál” azonnal reprezentálja, hogy itt bizony minden újjászületett. A régi épület irodaként és illemhelyként szolgál, helyette reprezentatív, tájba illeszkedő udvarház épült, valamint egy kerti büfé, ahol különböző, korunk ízlése szerinti finomságok és falatkák sülnek sisteregve. Még bolonyai spagetti is akad, amit én is megennék, de valahogy most nincs rá gusztusom. Bőségesen lettek asztalok és lócák, hogy jusson hely az elfogyasztásukhoz. Majd mindegyiknél ülnek is.

Belépvén a látogatóközpontba, tágas terembe érünk, ahol bárpult, valamint egy vetítés fogad, ahol is különféle természetet bemutató kisfilmek harsogják az igét. Persze, az egész helyiség tele van látogatókkal, minden széken ülnek, és két-három apróság torkaszakadtából visít. A két teraszon békésebb a helyzet. Kortyoljuk a borocskát. Szinte szédítő a hatalmas fejlődés! Minden korunk szelleme és igényei szerinti. A kijelölt dohányzóhely persze pont ott van, ahol a gyerekek rajzolnak és kézimunkáznak. Máskülönben hömpölyög a tömeg, amerre csak nézek. Felnőttek, gyerekek, csupa jól öltözött városi, autós ember. Hátizsákos, vagy hozzánk hasonló gyalogos elvétve sem akad.

Lett itt minden. Számos ötletes játszótér, bambuszerdő kunyhóval, kényelmes, stabil deszkaösvény párakapukkal. A hajdan madárfüttyös és rejtelmes ős fenyves most vidám zsivajtól hangos, hiszen modern, biztonságos acélcsúszda létesült árnyának védelmében. Minden kitűnő és a legmesszebb menőkig család és gyermekbarát. Ez kellett ide! Végre megvalósult! Hurrá! Szinte az az érzésem, mintha egy szabadidőparkban lennék! El ne felejtsem: lépten-nyomon, szebbnél szebb és egységes növényhatározó táblák, művészi illusztrációkkal, magyar nevekkel, továbbá, ismeretterjesztő és okító plakátok, mindnyájunk tudásának bővítésére, szellemiségünk épülésére. Vajon miért támad az a benyomáson, hogy amennyivel több lett a kiírás, annyival kevesebb a különleges virág? Nyilván már elhervadtak.

Mivel nem találom, megérdeklődöm az egyik régi, itt dolgozó ismerősömtől, hogy hol leledzik a kiállítóterem. Az megszűnt, nem volt rá kereslet. Na, ez világos beszéd. Nem kell a kutyának sem.

Lépkedünk kifelé. De szép is lett itt a világ. Él az egész kóceráj. de számomra valami óhatatlanul és végérvényesen elveszett. Búcsúzóul rátekintek a számomra oly kedves, régi térplasztikára, melynek talapzatán, a fák alatt áll, hogy „Békesség nektek”. Szomorúan gondolok arra, hogy ezután, részemről nektek is.

A front elvonultával ismét nyugalmasabb idő köszönt ránk. Jelen esetben túlságosan is. Alig fújja ki a vitorlánkat némi északnyugati szellő. Ebédidőre nagy nehezen Ábrahámhegyet érjük el. Sebaj, úgy is ez az egyik kedvenc kikötőnk, bekanyarodunk hát.

Annál is inkább, hiszen augusztus huszadikát követően ismét térítésmentesen használhatjuk (BHZRT – TVSK megállapodásnak köszönhetően). Nagyon kellemes és barátságos hely. Egy viszonylag kis védett öblöt szegélyez az árnyas tündérkert. Két vendéghely akad mindössze, de kedves kikötőmester barátaink (jelen esetben Dávid) mindig tudják, hogy mely bérelt cölöpök állnak éppen szabadon, ahova az ide látogatókat készséggel be is irányítják.

Fejlődés itt is van. Épült új kikötőiroda, és közösségi főző – étkező – kávézó fedett helyiség. Kapunk tokent a ki és belépéshez, majd miután felkaptatunk kedvenc kilátónkhoz, nekiindulunk kocsmát keresni, ugyanis a szeretett Nádas éttermünket végleg bezárták. Ajánlották a Muskátlit, ami úgy tíz perc sétára található, a vasútállomással szemben. Igen kellemes meglepetés ér, ugyanis a teltházas forgalom ellenére, udvarias, kedves kiszolgálás mellett, viszonylag gyorsan, rendkívül ízletes ételeket kapunk, reális áron. Ráadásul, még különlegességek is akadnak, úgymint a hatalmas hússal töltött tócsi.

Száz szónak is egy a vége, kirándultunk, csodás panorámában gyönyörködtünk, ettünk, ittunk, és igen jól éreztük magunkat. Tehát így kikötő – kilátó – Muskátli étterem együtt igencsak !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! együttes. Megköszönve a szíves vendéglátást, búcsút intünk kedves vendéglátóinknak és továbbindulunk.

Több úti célunk az északi parton sajnos nem kínálkozik, hajónk orrát, az idén még kevésszer, vagy egyáltalán nem látott déli parti kikötők felé fordítjuk. Záruljon ott be a nyári szezon!

Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!