Ebéd után tudunk felkerekedni. Jobb lett volna reggel, hiszen így október végén már igen rövidek a napok. Boglárt szeretnénk elérni. Annyi szél van, hogy sosem fogy el, viszont pont szemben. Sebaj, kerülve a hullámzást, az északi part öbleiben settenkedünk felfelé. Révfülöptől ejtünk vissza a délire, és alkonyatra be is futunk. Az Erzsébet Étterem (!TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! https://turazoknak-ajanlott.webnode.hu/l/turazoknak-ajanlott-aktualis-lista/ ) folyamatos nyitva tartást ígért, tehát lesz hol vacsoráznunk. Egy frászt! Ugyan üzemel, de rendezvény van, és nincs szabad hely. A kerthelyiséget már felszámolták, tehát nem tudnak számunkra asztalt adni. Durr, a kirakat! És ez idő tájt már minden zárva. Lázas telefonálgatás fűhöz – fához. Kapunk egy tippet. A strandi „rémsorral” szemben (Parti sétány 13.), a sétány túloldalán, a Gianpierro’s http://www.pierobar.hu/gianpieros-etterem.html egész évben várja vendégeit. És valóban. Csoda lőn! Csillog, villog, tele vacsorázó népséggel. Alig tudnak nekünk helyet szorítani. De megoldják. Csak nem vár ránk szörnyű éhhalál. Sőt. Hála a kedves, vidám kiszolgálásnak, a kitűnő ételeknek, valódi italoknak, kezdjük igen kellemesen érezni magunkat. A „SAVANYÚ KÁPOSZTA LEVES, malac javával, tejföl, csombor” fantázianevű eledel igazi különlegesség, számomra meghökkentően ízletes. Kedvünket az sem rontja el, hogy a „ceruzájuk meglehetősen vastagon fog”. Na, igen, valamit - valamiért. De fő, hogy van, - Janiék csúfos bezárását követően – még egy csehó Bogláron, ahova, akár „B” terv formájában is, de be lehet térni. Feltétlenül ajánlom a !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! cím elnyerésére.
Verőfényes reggel képében mosolyog ránk Ősz úrfi, leheletével szinte viharos nyugati széllel megörvendeztetve. Csatlakozik utunkhoz flottánk második hajója, így biztos, ami biztos, legkisebb reffsorral és normál orrvitorlával vágunk neki a habzó tengernek. A mólószárak védelméből kikeveredve tarajos hullámok görögnek majdnem szemben, süvítenek a kötelek, sisteregnek a vitorlák, spriccel a víz. A nap pedig ragyog. Mi kell még – egy kortyintás Unicum nem árthat –?
Erősen préselünk, dekkig dőlve „gyártjuk a szódát”. Jó tempóban közeledik a cél. Levesnótára meg is közelítjük Badacsonyt. A kikötőbe, a tundrák felől már megérkezett nagy lilik csapat által kísérve futunk be. Csupán addig teszik tiszteletüket tavainkon, amíg azok be nem fagynak. Akkorra ugyanis tovább állnak Európa délebbi tájaira.
Sétálunk egyet a hegyen. Csendessé vált az erdő, csupán a harkályok kopognak, és a szajkó kiált recsegő hangján – ebben az évszakban senkit nem utánoz –. Elhallgattak a szeptemberben még oly harsányan trombitáló gímszarvasbikák, és az őket követő dámvad sem hallatja párzásra csábító jellegzetes barcogását. Némaság honol a fák között, mégis akad, ami elgyönyörködtet. Nem egyéb, mint a lombok elszíneződése. Sárgában, barnában, rozsdavörösben, és ezek ezer féle árnyalataiban pompáznak a haldokló levelek, hogy azután pár nap elteltével, az északról érkező jégtüzű szelek érintésére leváljanak ágaikról, és hintázva, peregve hulljanak alá.
A hegy déli oldalán, a szőlők tetejénél bukkanunk ki a napfényre, ami kellemesen melegít. Nem csoda hát, hogy a köveken számos, sütkérező zöld gyíkkal találkozunk. Legnagyobb és legszebb fajtánk smaragdzöld színe ekkorra már megkopott, fakóbb lett a hímek tavasszal gyönyörű égszínkék torka is. Fürgeségük viszont megmaradt, ugyanis közeledésünkre villámgyorsan rejtekükbe inalnak. Imádják ezeket a napsütötte, bokros erdőszéleket. Nemsokára elvermelnek, de áprilisban majd előbújnak. A hímek területet foglalnak, amelynek közepében valami sűrű, védelmet nyújtó bokor van. Territóriumukat keményen védelmezik a szomszédokkal szemben. Különösen jellemző ez a május vége felé esedékes párzásuk idején. A megtermékenyített nőstény nyolc – tizenöt fehér, puha héjú tojását a laza talajba rejti, és az apróságokat a nap melege költi ki. A fiatalok augusztus végén, vagy szeptember elején bújnak elő, nyomban önállóak, szétszélednek és apró rovarokra, pókokra vadásznak. Gyorsan növekednek, hogy október végén megkezdhessék téli pihenőjüket. Földi lyukban, kőrakás alatt vagy faodúban várják a kikeletet.
Kirándulásunk végén elérjük a Rózsakövet, majd a Szegedi Róza házban, ürmösbor ügyében kezdjük meg bortúránkat. Én persze maradok a szürkebarátnál. Miközben kortyolgatom, feltűnik, hogy a kertben egymás hegyén - hátán vannak a vakondtúrások. Közismert állat, mert igen ritkán kerül szemünk elé, ugyanis folyamatosan a felszín alatt készített alagútjaiban tartózkodik. Szüntelenül bővíti azokat. Így, amikor harminc, vagy még több kupacot látunk egymás mellett, az nagy valószínűséggel egyetlen állat műve. Téli álmot nem alszik, de járatait mélyebbre, a fagyhatár alá vezeti. Egész teste a földalatti élethez idomult. Mellső lábai talppal kifelé fordultak, ásószerűen kiszélesedtek. Kész fúrógép. A csöveibe hullott, vagy odatévedt állatokkal táplálkozik, sok gilisztát fogyaszt, rovarokat, pajorokat, pókokat eszik, de ha fiatal gyíkot odavezet a végzete, azt is elkapja. Mokány fickó, az szent.
Araszolunk tovább lefelé. A Hordó teraszáról még utoljára elgyönyörködünk a kilátásban. Szilárd elhatározásuk, hogy jövőre eladják, bár idáig komoly vevő nem jelentkezett – hála Istennek, nagyon sajnálnám –. Imrénél feltankoljuk hordóinkat. A Kéknyelűbe még alkonyattal térünk be, viszont a Fröccsteraszon már ránk sötétedik. Ica mamától (Kovács pince) is búcsút veszünk, vacsorára pedig a Vendégváróban kebelezzük be a maradékot. Végkiárusítás van ugyanis, hiszen ma vannak utoljára nyitva. Hogy jövőre találkozunk – e, az bizonytalan, hiszen ők is be szeretnék fejezni. Intenzíven árulják. Amellett, hogy megértem érveiket és mélységesen velük érzek, még borzasztóan sajnálhatom. Hiszen a Balaton egyik legjobb és legolcsóbb konyhája szűnne meg, ha Ancsi és Szilvi feladják. Csak köszönni tudom eddigi kitartásukat, meg azt a sok kedvességet és finomságot, amit adtak nekünk. Tehát a túrázók nevében: NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNJÜK!
Reggelre bőségesen maradt még a délnyugatiból. Elhagyván szeretett Badacsonyunkat, Fonyód felé fordítjuk vitorlásaink orrát.
Betájoljuk magunkat a vendéghelyekre. Samu kutya heves farokcsóválással üdvözöl. Persze, most már lenne cölöp beljebb is, hiszen megkezdődött a hajók kiemelése. Nekünk viszont jó ott, ahol vagyunk.
Ebédidő lévén, elsétálunk a Makkoshoz, hiszen tutira ígérték a folyamatos nyitva tartást. Döbbenettel konstatáljuk, hogy csont keményen zárva vannak. Na, most mi legyen? Más helyet nem ismerünk sem !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! jelöléssel, sem a nélkül. Egy kedves, virágágyásokat gyomláló kertész hölgy eligazít: a bevásárló központ tetején nyílt valami. Felliftezünk, az ajtó nyitva. Attraktív, elegáns terítékek, viszont sehol senki. Kódorgunk beljebb, végre a teraszon látunk pár embert az egyik asztalnál. Az egyik feláll és udvariasan bemutatkozván (tulajdonos) közli, hogy sajnos ma zárva vannak, és éppen most tárgyalnak valakivel, aki esetleg jönne dolgozni a konyhára, ami elengedhetetlenül szükséges feltétele a kinyitásuknak. Nesze neked! Persze, amíg társaim hallgatják a „panaszáradatot”, én átfutom az étlapot. Piszok drága, számomra jórészt ismeretlen, idegen nyelven íródott elnevezésű valamik. Vastagon fine dining! Így már annyira nem is sajnáljuk. Viszont hasunk egyre határozottabban követeli jussát. A helyzet kezd kezelhetetlenné válni, amikor kapunk egy tippet, miszerint a kikötő közforgalmú részén, a tér mellett, a tó felőli első csehó nyitva van, és adnak enni. Reményekkel telve szaporázzuk lépteinket a megadott irányba. Bár lelkemet nehéz kételyek mardossák, ugyanis pocsék véleményem van erről a környékről, úgymint drága, még a strand minőségnél is hitványabb… stb. Végre odaérünk. Már az első pillantásra kellemes meglepetés ér. Árnyas kerthelyiség, kilátással a Balatonra, fűthető belső terem, kényelmes székek, elegáns terítékek, és számos vendég, akik gusztusos ételeket jóízűen falatoznak. Nocsak! Lehuppanunk, rendelünk. Pillanatok alatt hozzák is. Minden friss és remek ízű. És a séf megerősíti, hogy egész télen nyitva lesznek. A végszámla is kimondottan szelíd. Ezt kerestük! Feltétlenül jelölhető !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! címre. És nem csak úgy, mint a makkos melletti „B” lehetőség. Fellelési helye: Gyöngyhalász étterem Fonyód, Vígadó tér 3-4 http://fonyod.kornyeke.hu/gyongyhalasz-etterem .
Dugig tömtük magunkat, hétfő lévén múzeumok off, kilátók is betli, kellemes szél viszont lengedez, tehát „vendég legénységgel” kerülünk egyet a tavon. Barátaim élvezik a Rheát kormányozni, én pedig járatom az agyamat. Sejtésem ugyanis pogány. Kiindulva a boglári és a fonyódi kocsmák ügyében tapasztaltakból, a közkedvelt !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! https://turazoknak-ajanlott.webnode.hu/l/turazoknak-ajanlott-aktualis-lista/ listánkkal a jelen formájában nyugodtan kitörölhetjük a se… . Ugyanis, az ott rögzítettek nem fedik a valóságot. Valamint sok túracélponton nincs úgynevezett „B” terv. Az elő és utószezon időszakában, még a nagyobb településeken sem lehetünk biztosak abban, hogy bárhol is kapunk valami harapnivalót. Okolhatnám ezért a vendéglátók pontatlan, hamis, valótlan adatszolgáltatását, nem betartott ígéreteit. Nem teszem. Inkább megkísérlek mindenhol valami „B” lehetőséggel előállni. Mert így, a szezonon kívüli túrázás igen cihássá, esetenként rémálommá válik. Ha csak nem rendezkedünk be a teljes körű önellátásra, úgymint a hajón való főzés. Ezt pedig, a magam részéről igen csak kerülném (bár minden berendezésünk meg van hozzá). Jobban szeretek kirándulni, nézelődni, múzeumokat látogatni, mosogatni pedig kimondottan utálok.
Másnapra elcsendesedik a Balaton. Alig szellő foltok lengenek itt – ott. Fogy az időnk, márpedig az nagy úr. Haladni kell visszafelé. Még a „kormányos gatyáját” is felhúzzuk, hogy vadászva a brízeket, legalább kormányzási sebességben maradjunk. Bogláron azért megállunk ebédelni. Bepótoljuk az Erzsébetben meghiúsult vacsorát, a „Boglári húsos leves” némiképp kárpótol. Délután folytatódik az andalgás. Távcsővel vizslatjuk, hogy borzolja e valamerre valami szellőféleség a felszínt. Hol ide, hol oda ívelünk. Van, hogy semerre, mert csak a „nagy magyar tarka nulla” terpeszkedik. Aztán csak libben valami, néha még apró oldalhullám is mutatkozik a hajótest mellett. Mekkora boldogság ez ilyen szélcsendes időben. Egyre gyakrabban foglalkozunk a motor beindításának gondolatával, viszont ahányszor kiülök a farfedélzetre ennek ügyében, csak megembereli magát és sóhajt valami, ami legalább az orrvitorlát kiöblösíti, megegyenesítvén a behúzó kötelet, legyőzve annak súlyát. Persze, ennek is megvan a maga varázsa, hiszen szélben mindenki tud vitorlázni. Nem úgy, mint ilyenkor. A látvány viszont csodálatos. Pasztellszínek, párába vesző távlatok, tükörsima víz. Mint egy felvilágosodás korabeli Lombard impresszionista olajfestmény. És még népes szárcsa csapatokat is lencsevégre kaphatunk.
Alkonyatot követően érünk Szemesre. Természetesen az Erika Leander kertben ülünk le az évadzáró búcsúvacsoránkra. Itt csatlakoznak hozzánk kedves barátaink, akik utunk utolsó szakaszához csatlakoznak harmadik hajóként. Dugig tömjük magunkat, vedeljük a bort, szinte számolatlanul csúsznak le a pálinkák. Sokáig beszélgetünk, anekdotázunk. Késő éjszakára sikerül valahogy abbahagyni a murit. Épp ideje, hiszen holnap délre kötelező Földvárra érnünk.
Nehezen jön álom a szememre. Jár az agyam a nyáron megesett dolgokon. Mit lehetett volna másképp, talán jobban vagy okosabban csinálni? Talán többet ki kellett volna hozni a szezonból? Fene tudja. Most már tök mindegy, ezt dobta a gép, utólag kár okoskodni. Jövőre talán okosabbak leszünk. Azért szép volt így is, ahogy volt. Köszönjük a sorsnak, hogy ennyi adatott!
Reggel igen nehezen szedjük össze magunkat. Nem csoda, hiszen meglehetősen görbére sikerült az este. Azért megúsztuk „emberveszteség nélkül”. Aztán csak sikerül kikeverednünk a tengerre. Még szerencse, hogy megszűnt a tegnapi szél ínség. Kellemesen húzós északiban vágunk át a még köd fedte északi parthoz. Majd onnan krajcolunk felfelé. Körbe nem sokat látunk, a partot csak sejtjük, a napocska viszont vakítóan tündököl felettünk. Flottánk harmadik úszóegysége jó órával előttünk indult, persze őket is pára takarja. A lehetséges nyomvonalukon száguldunk utánuk, folyamatosan lesve azokat a pillanatokat, amikor a tejfehér paplan feljebb húzódik, és előre távcsövezhetünk. Aztán csak megpillantjuk jellegzetes piros génuájukat egy villanásra a távolban. Hurrá, megvagytok, nem nyelt el a mélység. Megvan a támpont! Így már hiába nyeli el őket újfent a semmi, meg tudjuk találni a hajót. Alig fél óra alatt sikerül látó közelségbe érni, így az utolsó kilométereket egymás mellett vitorlázva tehetjük meg. Imádom az ilyet!
Kikötés, majd búcsúebéd a Platánban. Puszi jobbról – balról, vigyázzatok magatokra, jövőre veletek ugyanitt! Úgy legyen!
Érjen véget ezzel az alkonyi képpel a 2019 évi vitorlás túrázás. Megtiszteltetés volt számomra, hogy velem tartottatok! Nagyon szépen köszönöm!
2019. november 10.
Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!
