Neki is állnék íziben a munkálatoknak, hiszen langyos szelek lengedeznek. Napsütés is akad, a vérem is vinne, hiszen már jelentkeznek az „elvonási tünetek” a vitorlázás ügyében. Viszont a kikötő még javában alussza téli álmát. Rács – rács hátán, se villany, se víz. Csont keményen zárva. Jól van ez így?

Mivel hajót vakarni nem tudunk, nézzünk körül a természetben. Láthatjuk e már a közelgő kikelet jeleit? Következzen hát a „Merlin Geographic” (Németh Ildikó kiváló matematika tanárnő barátnőm illetett ezzel a megnevezéssel). 

Kiólálkodunk a móló legvégére. Ez évben gyakorlatilag jégmentes maradt a Balaton, így itt úsznak a télire érkezett nagy kerceréce csapatok. Kellő türelemmel és figyelemmel (távcsővel) láthatunk búvárokat, hegyi récéket, sőt pár füstös és jeges récét is. Beljebb, hol eltűnnek, majd odébb megjelennek a nagy és kis bukók. Éledezik a nádi világ. Barkós cinegék bujkálnak, a sűrűben énekelgetnek a nádi poszáták közül elsőnek érkezett fülemülesitkék, párban járogatnak a függő cinegék, és a friss szelek meghozzák a böjti récéket is. Néhányat már észreveszünk belőlük. Valójában látványukról nem igen ismerhetjük fel őket (a gácsér fehér szemsávja összekeverhető a vízicsirke homlokfoltjával), viszont a párválasztást megelőző csoportos kergetődzésük, jellegzetes kerregő hangjuk elárulják kilétüket (nem csipognak, vagy pityegnek). Megjegyzendő, hogy ez a faj a sekély vízben, tocsogókban úszva, a fejét aládugva keresi táplálékát, soha nem bukik alá (ellentétben rokonaival). Persze, tőkés récéből annyi van, hogy sose fogy el. 

Hátat fordítva tavunknak, egy szép parkon lépkedünk keresztül. Hangosan köszöntenek a barátcinegék. Jó ismerőseink. Egészen közel jönnek, mindig ketten vannak, hiszen a párok a költési időszakon túl is együtt járnak. Egyébként csak egyszer költenek évente, az öreg fák odvaiban laknak, de elfogadják a kihelyezett „A” osztályú függőfészkeket is. 

Felsétálunk az erdőbe. Bár hó ugyan nem sok esett, de a gyalogösvény talaját fehérre festi a hajnalban terjengett zúzmarás ködből lerakódott dér. Inkább fehéren, mint ezüstösen csillog a vékony lepel. Az ágak végén viszont – ha még pianóban is – de vidáman kiáltják világgá tavaszköszöntőjüket a sárga mellényes széncinegék. Füttyögnek az áttelelt fekete rigók, a tisztások felett hangosan trilláznak a mezei – vagy egyéb – pacsirták, melyek a néphit szerint Zsuzsanna napján (február 19) szoktak megszólalni.

 

A kép még téliesnek tűnik, de a gallyakat közelről megvizsgálva már megfigyelhetjük a duzzadó rügyeket. El – elbúgják magukat a visszatért kék galambok, énekelnek a léprigók, és ismételgetik strófáikat az énekes rigók.  A békák meg a szalamandrák még nem ébredeznek. Ez így rendben is van. Kiérünk egy déli fekvésű csalitos szélre. Nem jöttünk hiába, hiszen a simogató napsugár ébresztőt fújt a rovarvilágnak. Repülnek az áttelelt citromlepkék és nappali pávaszemek, a vén fák tövében messziről piroslanak a sütkérező bodobácsok (suszterbogarak) népes csoportjai. De időzzünk még kicsit a lepkéinknél. Az idei első https://porthole.hu/cikk/12594-atrongyoltunk-husz-huszba írásomban alaposan kiveséztem, hogy mi módon tudjuk felismerni kikötőinket benépesítő patkányforma állatainkat – elkerülvén a felesleges riadalomkeltést –. Tegyük ezt meg most közkedveltebb, színpompásabb, és igen gyakran megcsodált társainkkal is. Következzenek a leggyakrabban látható, igen hasonló lepkéink. Ezek nem mások, mint a tarkalepkék (Nymphalidae) családjába tartozó szépségeink, azok közül is az a három, ami nagyon hasonló és összetéveszthető egymással.

Légyen az első a közönséges tarkalepke (Melitaea athalia vulgaris). Megtalálható egész Európában (kivéve Egyesült Királyság nagy részét, valamint Skandináviát és Dél-Spanyolországot), továbbá Ázsia mérsékelt övi területein. Egyik alfaja Észak-Afrikában él. Magyarországon ez a leggyakoribb tarkalepke. Erdei tisztásokon, réteken, utak mentén repül lassú szárnycsapásokkal, a fűszálak végén gyakran megpihenve. Közép-Európában élőhelye egyre jobban szűkül; jövője a réti élőhelyek fennmaradásától függ. Más területeken kevésbé veszélyeztetett. Oligofág hernyója (csak néhány, meghatározott táplálékot fogyasztó) az útifűfélék leveleit rágja.  Színe fekete, színes foltsora nincs, viszont narancssárga áltüskéi vannak, kevéssé szőrös.  A lepke nektárt szív. Hernyó állapotban telel át, társas szövedékben. Évente egy nemzedéke repül. A hím szárnyfesztávolsága mintegy 41, a nőstényé 47 milliméter. A lepkének két pár szárnya van. A hernyó szájszerve rágó, az imágóé pödörnyelv (feltekeredő szívó-nyalócső). A szárnyfelszínen sűrű barna vonalak futnak, a fonák javarészt narancsszínű, a hátsó szárnyon fehér vagy krémszínű szalagokkal. Szárnyán a rajzolat rendkívül változékony.

Másodikként említsük a díszes tarkalepkét (Euphydryas maturna). Magyarországon elsősorban a síkvidéki keményfa erdők lakója (Gemenc, Dráva-sík, Körös-vidék, Szatmár-Beregi sík), de előfordul a Somogyi-dombságon és a Nyírség kocsányos tölgyeseiben is. A Dunántúli-középhegységben és a Balaton környékén. Régebben gyakori volt, azonban több élőhelyéről eltűnt. Sőt, a gyapjaslepke elleni vegyszeres védekezés miatt négy évre szinte teljesen nyoma veszett és ezután is csak lassan regenerálódik helyi populációja. Az elmúlt évben viszont már egész szép számmal gyönyörködhettünk bennük. Hernyója fekete, oldalán és hátán élénksárga foltsorral. Színével rossz ízére és szagára figyelmeztet, amely az elfogyasztott levelekből származó méreganyagok következménye. Egész testét elágazó, fekete áltüskék borítják. Az imágók május-júniusban repülnek, főleg reggel-délelőtt és kora délután; ezután a lombkoronában pihennek. Nektárral táplálkoznak, fő forrásaik az erdei, erdőszéli magaskórósok növényei. Szárnyfesztávolsága 35–45 mm, a nőstények valamivel nagyobbak. Szárnyai elülső oldala fekete (vagy sötétbarna), narancs vörös (kisebb mértékben halványsárga) mintázatú. A hátsó szárnyak peremén a vörös foltsorban a hasonló lápi tarkalepkétől eltérően nincsenek fekete pontok. Szárnyai hátsó oldala halvány kénsárgán-narancssárgán mintázottak.

Harmadik helyen az atalantalepke vagy admirálislepke (Vanessa atalanta, korábban Pyrameis atalanta) következzék. A mérsékelt égövi Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában él. Május és október között két nemzedéke repül; ritkán még novemberben is látható egy-egy példány. A nyílt területeket kedveli, kertekben, gyümölcsösökben, erdőszéleken, parkokban látható. Az előzőekhez viszonyított jelentős különbsége, hogy ő bizony vándorlepke: a második nemzedék imágói Dél-Európában telelnek át, és tavasszal vándorolnak vissza. A német területekről délnek vonuló második nemzedék nagy része az Alpokban elpusztul. Ritkán egy-egy példánya a Kárpát-medencében is áttelelhet. A hernyója – ami koromfekete kettős szőrszálakkal –, tápnövényei a csalán és a bogáncs. Szárnyai bársonyos feketék, az elülsőt fehér foltok és piros szalag díszíti, a hátulsót piros szegély. A hátulsó szárnyak fonákján a barnássárga minta jó rejtő szín.

Na, hadováltam én itt össze-vissza mindenféle színekről, sávokról, foltokról, meg szőrszálakról, még méretekről is, de ennek alapján ugyan nem fogjuk tudni megkülönböztetni őket, ezt nyugodtan borítékolhatjuk. Annyit állapítsunk meg, hogy sötétbarnás, szép nagy lepkék, és a kikötőktől az erdőkig mindenütt gyakran láthatjuk őket repülni, valamint egy virágon díszelegni. A fényképekből okosabbak lehetünk.

Ugye mennyire hasonlatosak? Különösen a díszes meg az atalanta barátunk. Amennyiben játszani kívánom társaim előtt a nagy természettudóst, azt a trükköt alkalmazom meghatározásuknál, hogy csak a szárny végén lévő fehér foltokat figyelem, vannak e vagy sem. Maradjunk ennyiben, úgy érzem, bőven eleget foglalkoztunk attraktív barátainkkal. Jegyezzük meg viszont, miszerint eme jeles élőlények semmi kárt nem okoznak, őshonosak nálunk, nem csípnek, nem harapnak, csak nektárt szívogatnak, a hernyóik sem rágnak sok levelet (nem úgy, mint a beszabadult szövőlepkék). Tehát véletlenül se tapossuk péppé szerencsétlen „kukacaikat” ama felkiáltással, hogy elpusztítottuk, mert ronda és kártékony! Óvjuk őket, hiszen olyan szívderítő látvány, amikor olyan békésen, csoportosan napoznak valami tisztáson (mondjuk Badacsonyban, májusban, az egyik bányaudvaron).

Legyen most ennyi elég „élőlény testvéreinkről”. 

Térjünk vissza hajónk vízrebocsátásához. Ugye elkészültünk vitorláink átvizsgálásával, javíttatásával, túraponyváink, szúnyoghálóink megvarratásával, motorunk átnézetésével? Algagátlóink, ápoló anyagaink is megvannak? Papírjaink, okmányaink? Ha mindezek rendben vannak, akkor már csak ki kell strázsálni a kikötők megnyitását.

Reméljük, hamarosan elérkezik eme boldog pillanat!

2020. március 11.

 

Jó szelet (tiszta vizet):