Sokunk számára ismerősen csengenek Horváth Piroska szívet melengető mondatai. Köszöntsük hát stílszerűen, ezen szavakkal a tavasz eljöttét. És vágjunk bele tüstént a hajó vízre tételét megelőző munkálatokba. Úgymint az algagátló felhengerlésébe, sérült-megkopott festések újra kenésébe, külső héj csutakolásába-polírozásába. A fenn említettek, szinte évről évre kötelező jelleggel ismétlődő feladatok. Ez idő tájt válik aktuálissá, „horizontális lustaságunk” által felgyülemlett restanciáink (illetve azok egy részének) felszámolása. Például a fürdőlétrák – kilépők korhadásnak indult léceinek cseréje. Feltétlenül, még a szárazföldön célszerű elvégezni, ugyanis a víz felett óhatatlanul vagy pár csavar, rosszabb esetben villáskulcs, fogó szeret öblös loccsanással a tóba menekülni. Tehát akad munka bőven. Többségük nem rejt veszélyeket, viszont a hajó zárt részén igen nagy körültekintésre van szükség. A test ugyanis egy veremnek vagy gödörnek tekinthető, melyben megülnek mindenféle gázok, oldószerek kigőzölgései, illatai. Ezek ugyanis többségükben nehezebbek, mint a levegő (oxigén), tehát nem oszlanak – távoznak – el maguktól, hanem (akár az idők végezetéig) képesek ott tespedni, sűrűsödni. És a dolog természetéből adódóan, előbb-utóbb olyan keveréket alkotnak, amelyek a legkisebb szikra (nejlon pulóver sztatikus kisülése) hatására hatalmasat robbannak. Ilyen sajnálatos baleset már idén is bekövetkezett egyik kikötőnkben (két sporttársunk súlyos állapotban került kórházba, a vitorlás teste pedig teljes hosszában elnyílt a fedélzeti építménytől. Hogy pontosan miféle „ördögműve mocsmodék” okozta, azt még nem tudjuk. Találgatások, vélemények ugyan vannak, nem is alaptalanok. Mi viszont várjuk meg a hivatalos vizsgálat végét, amikor is bizonyított tények kerülnek birtokunkba. Addig viszont – és azon túl is – nagyon – nagyon vigyázzunk! Semmi olyan zsíroldót, hígítót, kencét, vagy mit tudom én miféle vackot ne használjunk hajónk gyomrában, ami gyanús lehet, hogy lobbanékony, gázszerű, légnemű anyagot képezhet! Szóval az Isten szent szerelmére kérlek benneteket: VIGYÁZZATOK! Nem kicsit, nagyon!
Három nap alatt csak elkészülünk járművünk külső felületeivel, tehát vízre kész állapotba kerül. Hurrá! Viszont a parkoló egyik leghátsó, legeldugottabb sarkában telelt, messze a darutól. És vagy nyolc–tíz teknő fekszik keresztbe, melyekhez még hozzá nem nyúltak. Ezek félretaszigálásához, nem hogy elegendő, de semmilyen hely nem áll rendelkezésre. A helyzet reménytelennek tűnik.
„Ahol legnagyobb a szükség, a legközelebb a segítség!” Szombat reggelre, a kikötőnk munkatársai, valami hallatlan ügyességről és ötletességről téve tanúbizonyságot, jelentős többletmunkát vállalva, szabaddá varázsolták az utat, így a „csobbantást” meg tudjuk ejteni. Nagyon-nagyon szépen köszönjük szíves fáradozásotokat!
A RHEA tehát úszik, munkánk oroszlán részével végeztünk, kisétálunk a Galambszigetre. Különleges látvánnyal ajándékoz meg a természet. Kákalaki Akka csapatának két tagja (Gunner alvezér és Lasse) legelészik récék társaságában a parton. Nyáron effélét nem figyelhetünk meg, ugyanis vadludaink csak átmenetileg vendégeskednek nálunk Lappföldre vezető útjuk során. Nagy szerencse, hogy lencsevégre kaphatom őket.
Másnapra hűvös szél kerekedik, nem volna szerencsés vízre szállni. Annál inkább, mivel az érvényben lévő korlátozó rendelkezéseknek sem tudnánk eleget tenni a tekintetben, hogy „csak egy háztartásban élő személyek tartózkodhatnak együtt a hajón”. Jobb nem feszegetni a „pofonos láda” fedelét, tehát irány az erdő. Lássuk, mire jut tavasz úrnőnk.
A kertekben rózsaszínű köntöst öltöttek a barackfák, fehér virágba borultak a többi, korán ébredő gyümölcsösök. A „vadon” napsütötte részein sok minden bimbózásnak eredt, bár a nagyobb fák – a fűzféléktől eltekintve – még kopáran meredeznek a kék ég felé. Sebaj, hiszen csupaszságuknak köszönhetően temérdek, madarak által vájt odút fedezhetünk fel. Nem is hinnénk, hogy ennyi lakást rejt egy törzs, amikor a nyári levelek takarása rejti.
A szélek mentében sűrűn látunk tüskés vagy tövises bokrokat, akár a tavalyról megmaradt, téli fagyok aszalta csipkebogyókkal, vagy kökényszemekkel. S ahol ilyesfélék nőnek, reményünk van olyan madárfajunkkal randevúzni, melyről még újságunk hasábjain nem ejtettem szót. Igen, jól tippeltek, a gébicsekről van szó. Nagyon jellegzetes, karakteres, egyéni, a fajtájukra jellemző vonásokkal rendelkező tollas barátaink ők. Mindegyikükre elmondható, hogy táplálékukat kisebb állatok (egerek), valamint mindenféle rovarok képezik. Csőrük, a vágó madarakéhoz hasonlóan enyhén kampós. Tulajdonképpen vándorló madarak, ugyanis hazánkban telelnek, a tavaszt is itt töltik, viszont forró nyár esetén párszáz kilométerrel északabbra vonulnak és csak ősszel térnek vissza. Az utóbbi években itt fészkelő állományaikat is megfigyelték. Talán legkülönlegesebb szokásuk, hogy „konzervet” készítenek. Méghozzá olyan formában, hogy zsákmányukat (pockot, lótetűt, tücsköt, szöcskét, sáskát, dongót, darazsat… stb.) az ágak töviseire nyársalják fel, és szűkösebb napokon fogyasztják el. Milyen ügyesek és előrelátóak! Nálunk jellemzően három fajtájuk fordul elő.
Nagy őrgébics (Lanius excubitor). Testhossza 24-25 centiméter, szárnyfesztávolsága 30-35 centiméter, testtömege 48-81 gramm. Nevét onnan kapta, hogy a solymászok kalitkában tartották, mivel más-más hangokkal hívta fel figyelmüket a különböző ragadozó madarakra. Eltérő füttyel (trillával) jelezte a sast, ölyvet, kányát, vércsét, karvalyt, sólymot… stb. Ez megkönnyítette a madarak befogását, ugyanis jóval előbb felfedezte a sólymot, mint ahogy a madarász észrevette volna. Igen jó szeme van. És remek megfigyelőképessége. Persze, jellegzetes szignáljait nem csak fogságban hangoztatja, hanem szabadon, természetéből adódóan is. Ezzel riasztva a többi apró énekesmadarat a közeledő veszedelemre. Rendkívül hasznos és közkedvelt sztárja az erdő-mező társadalmának.
Kis őrgébics (Lanius minor). Őkelme valódi vándormadár. Az egyik legkésőbb érkező, és leghamarabb elvonuló vendégünk. Főleg rovarokkal, elvétve apró rágcsálókkal táplálkozik. Áldozatára általában egy bokorról, oszlopról vagy villanyvezetékről repül rá. Vadászat közben gyakran látni egyhelyben repülni, azaz szitálni is. A telet Afrika déli részén tölti. Testhossza 20 centiméter, szárnyának fesztávolsága 32-35 centiméter, testtömege 41-50 gramm. Nagyobb rokonától eltérően melle és hasa rózsaszínnel árnyalt. A szajkóhoz hasonlóan más madarak hangját keveri saját énekével.
Tövisszúró gébics (Lanius collurio). Testhossza 17 centiméter, szárnyfesztávolsága 24–27 centiméter, testtömege 25–35 gramm. A nemek eltérőek. A hímet hamuszürke fejtető, a szemén áthúzódó széles fekete csík és gesztenyebarna háta jellemzi. Ez a jószág is vonul, de csak párszáz kilométert húzódik délre, azt is csak zimankós teleken. Valódi hazája viszont nálunk leledzik, ugyanis májusban, hazánkban költ. A fészekrakás általában 4-6 napot vesz igénybe. Az anyagot mindkét madár hordja, de főként a tojó építi be. A „lakást” többnyire alacsonyan (20–200 cm) építik galagonya-, vadrózsa-, kökény-, líciumbokrokban. Cserjések híján kivételesen nádban is költ. A tojó naponta rak egy tojást, a fészekalj 5-7 darabot tartalmaz. A kotlás az utolsó lerakása után kezdődik, és 14-16 napig tart. Megjegyzendő, miszerint eredetileg Afrikáig vándorolt költeni, szép országunkban csak látogatóban járt. Pár évtizeddel ezelőtt kezdett a Kárpát-medencében meghonosodni.
Legyen ennyi elég tollas, szurkálódó barátainkról. Sétáljunk tovább, gyönyörködve a kikelet ébredésében. Csordogáló erecskéhez érünk, melynek vizét kis gátakkal apró tavak sorába duzzasztották. Vajon miért? A régmúlt időkben, amikor még híján voltunk vérnyomásszabályzó gyógyszereknek, orvosi piócát (Hirudo medicinalis) használtak a baj kezelésére. Egyszerűen kiszívatták a paciens felesleges vérét. Na, ezeket a jeles jószágokat tenyésztették ezekben a tókákban. Ez aztán patika! Nem semmi!
Az ingovány szélén élénksárga virágokra leszünk figyelmesek. Alighanem gólyahír (Caltha palustris) jelzi a tavasz beköszöntét. Frászkarikát! Ennek több szirma van, melyek még hegyesebbek is. Tehát nem más, mint salátaboglárka (Ficaria verna). Jó, ha megjegyezzük a különbséget, ugyanis a gólyahír erősen mérgező, míg a boglárka azon túl, hogy fogyasztható, még gyógyhatása is van. Ezzel végére is értem a „Merlin geographic” résznek. Lássuk a záró témánkat.
Sétánk végéhez közeledve elérjük a civilizáció külső határát, és ahogyan az szokott lenni, méretes szemétdomb terpeszkedik. Na, ez nem hiányzik ide!
A legnagyobb bajom abban gyökeredzik, hogy gyakorlatilag bármerre járok szeretett hazánkban kirándulni, amint valahol olyan erdőszélhez érek, ahova valamiféle viszonylag szilárd burkolatú, gépjárművel járható út vezet, szinte bizonyos, hogy kiseb-nagyobb hulladékkupac (kupacok) éktelenkedik. Ez számomra több, mint botrányos! Lehet ezen felháborodni, cikkezni, e témáról beszélni, vitatkozni, ötletekkel sziporkázni, valódi változás nem történik. Szerintem az efféle illegális szemétlerakásért kiszabható büntetési tétel mértéke nevetségesen alacsony. Legtöbb helyen a hulladékgazdálkodási bírság összegét 1500 – 50000 Forintban állapítják meg. Szigorúbb esetben pár százezerben. Ez röhejes! Semmiféle visszatartó ereje nincs. Fel kellene vállalnia valamilyen „szerveződésnek”, hogy hasson a törvényalkotás illetékeseire, és a BTK (Büntető törvénykönyv) keretein belül megfelelő erővel sújtsanak az elkövetőkre és megbízóikra. Nem szabálysértésért, hanem bűncselekmény elkövetéséért. Szerény véleményem szerint milliós bírságokon túl több éves végrehajtható szabadságvesztés volna indokolt. Persze, tettenérés esetén azonnali letartóztatás mellett.
Igazán megérdemelnének ennyi jogi segítséget és támogatást azok a remek, önerős kezdeményezések, akik szabadidejüket feláldozva harcolnak környezetük tisztaságáért. Előző írásomban számoltam be a 3SZ. Azaz Szemesi Szemét Szedés névvel fémjelzett eseményről.
Örömmel jelenthetem, hogy megtörtént és fényes sikerrel lezajlott a projekt. Nehézségek persze adódtak. Az időjárás közbeszólt, más időpontban kellett megrendezni. Az eredeti alkalomra regisztrált 162 főből 112 önkéntes, továbbá 12 segítő tudott részt venni az eseményen. Öt kilométeres partszakaszon 300 kg anyag gyűlt össze. A szokásos papír, fém és műanyag hulladékon túl, építési szigetelőanyagokat, motorhűtő fedelet, 2 db háromlábú műanyag széket, gumikereket, neoncsöveket is sikerült összeszedni (ez utóbbiakat nem véletlenül szórták szét, hanem szándékosan kihelyezték).
Rendkívül nehéz körülmények között pusztították itt a mocskot nemre, felekezetre, pártállásra, világnézetre, életkorra való tekintet nélkül a résztvevők. Egész fiatal gyerekekkel karöltve. Ez utóbbiakat a „Seahorsey” nevű támogató olyan 40 centiméter hosszú csikóhallal lepte meg, ami 10 db pet palackból készült, és a hasán földünk veszélyeztetett állatai szerepelnek. Nagyon kedves gesztus. És szép emlék. Ezzel nincs vége a dalnak, ugyanis Rózsa Virágék nemsokára szervezik a következő fordulót. Erről híreket itt olvashattok. Megjegyzendő, hogy eme jó példa nem maradt hatástalan, ugyanis több víz közeli településen (nem csak Balaton) szerveztek (terveznek) hasonló megmozdulásokat. Hajrá! Sok sikert nektek!
És mások mit tehetnek, hogy ne árasszon el a ganaj? Ipari méretekben gondolkodva, tonnaszámra markoljuk az úszó mocsmodékot, milliárdokat költve a Tiszából, amit szomszédunktól sodor nyakunkba az ár. – Nem lehetne valami nemzetközi bíróságon kártérítési pert indítani az ügy miatt? –
És mi, hajósok hogyan őrizzük meg kedves önkénteseink munkájának eredményét? Talán a legfontosabb, hogy romlandó, ételmaradékot tartalmazó szemetünket ne rakjuk nyílt szemétkosarakba. Hiszen illatukat a madarak (varjak, sirályok) messziről megérzik, és szétrámolják az egészet, a szél pedig belefújja a tóba, vagy a parkban teríti szét. Ne sajnáljuk azt a pár lépést, vigyük a zárt konténerbe! A kutyafáját! A többit úgyis tudjuk. Legyen ez a végszó.
2021. április 15.
Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!
