Az oktatások, illetve szervezett túrák tekintetében a hivatal megírta a tutit: Mindenki maradjon otthon a fenekén, amíg a vész el nem múlik. Ezt a Képzőszervek kénytelenek voltak tudomással venni. Többségük (pl. Pomucz Tamás barátom), a honlapjukon szépen, világosan közhírré is teszik:

A mai napon érkezett hivatalos közlemény szerint a vizsgákat bizonytalan ideig felfüggesztik. Jelen helyzetben a tanfolyamokat, képzéseket, bérbeadást, mindent, halasztunk, várunk a helyzet rendeződéséig. Amint lehet, programjainkat elkezdjük, mivel már most készen vagyunk a hajók felkészítésével, vártuk a szezont. Reméljük, hogy gyorsan eljutunk ismét oda, hogy lehet az időpont változtatásokról egyeztetni.

Tetszik, vagy sem, tudomásul kell vennünk. Nem játék ez a rohadt nyavalya. Engem a régmúlt idők pestis járványaira emlékeztet. Akkor is a karantén alkalmazásával kíséreltek meg harcolni ellene, ami több-kevesebb sikerrel járt is. Na, a huszonegyedik század hajnalán, temérdek technikai és fene nagy orvosi tudásunkkal pont ott tartunk, mint a sötét középkorban. Na, mindegy, ez magánvélemény volt. Lássuk a hivatalos értesítő iratot:

Tehát írva vagyon. Na de mit csináljunk (csinálhatunk) betartva a fő szempontot, hogy sem magunkat, sem másokat ne veszélyeztessünk? Rajtam már igencsak jelentkeznek az „elvonási tünetek”, vitorlás túrázás ügyében. Ennek kezelésére, a káros következmények csökkentésére, kénytelen vagyok a partok mentében kóricálni, kiöntéseket, tavacskákat, mocsarakat felkeresni, sárban cuppogni. Hogyan is állunk kétéltű barátainkkal? Az erdei béka már javában aktív – ezt ugye előző esszémből tudjuk –, de mi van a többiekkel? Tisztelettel jelenthetem, mások is felébredtek, és az ingoványban honos népek – ugyan még ciklikusan – de harsányan jelzik jelenlétüket. De kik is ők valójában? Következzék hát némi „Merlin Geographic” ennek tisztázására, illetve bizonyos ballépésekből fakadó súlyos kellemetlenségek kiküszöbölésére. 

A kecskebéka (Rana esculenta) egy rendkívül elterjedt kétéltű, amely – mint az utóbbi évek DNS-vizsgálatai kiderítették – valójában nem önálló faj, hanem a tavi béka (Pelophylax ridibundus) és a kis tavi béka (Pelophylax lessonae) természetes hibridje, így fennmaradása mindkét faj jelenlétét igényli. A tavasz e kétéltűeknél is a szerelem évszaka, a párzáshoz és az utódok kifejlődéséhez, átalakulásához feltétlenül vízre van szükségük. A tó ilyenkor mágnesként vonzza őket, jelenlétükről az éjszakai kóruson kívül a növények közé tekert petefüzérek is árulkodnak.

Eme jeles barátunk mind a tavi, mind a kis tavi békák jellegzetességeivel rendelkezik, és rendkívül nagy változatosságot mutat színezetét és mintázatát tekintve. A legújabb kutatások szerint a különféle kromoszóma-mutációk miatt a fajkomplex tagjait morfológiai bélyegek alapján nem lehet elkülöníteni. Hasa általában szürkés, háta gyakran zöld alapon fekete foltos, bőre kevéssé rücskös. Hátsó, citromsárga foltos ugrólábai rendkívül hosszúak és erősek, akár a 10 centiméteres hosszúságot is elérhetik. A különbségtétel inkább egyéb külső jegyek (így a test/lábszár, vagy a hátsó lábon az első ujj/sarokgumó arányai) alapján történik. A kecskebéka 6-12 centiméteres nagyságú, sarokgumója közepes méretű. 

Ez a jószág leginkább a tavi békák életvitelét folytatja, mivel ritkán merészkedik távol a víztől, (bár még a fűzfa tetejére is képes felmászni) és veszély esetén is azonnal a mocsarasban keres menedéket. A szárazföldön akár 1 méteres ugrásokkal közlekedik. Mint rokonai, őkelme is ragadozó, hosszú nyelvével ragadja meg különféle ízeltlábúak, elsősorban repülő rovarok közül kikerülő áldozatát. Legutolsó békák közé tartozik, amelyeket ősszel a vizekben még találni lehet, áprilistól, október elejéig aktívak. Szaporodási időszakuk április közepétől augusztus végéig tart. A hímek jó időben sokat brekegnek. Tavasszal viszonylag későn, csak áprilisban jelennek meg, és a melegebb napok beköszöntével, májusban, júniusban párzanak. Ilyenkor különösen szürkület táján és éjszaka harsog a vizek környéke a hímek hangos inkább mekegésétől, mint kuruttyolásától.

A tavi béka vagy kacagóbéka (Pelophylax ridibundus) a kétéltűek osztályába, a békák rendjébe tartozó, Magyarországon védett állatfaj.

Közép- és Kelet-Európában gyakori. Magyarországon a legkisebb állandó vízállásoktól az egészen nagy folyók holtágaiig bárhol előfordulhat, a folyóvizeket kivéve, mindig csendesebb részeken. Kiváló életteret talált magának az alföldi öntözőcsatornákon. Jól úszik, egész napját is képes a vízben tölteni. Előfordul, hogy hosszabb-rövidebb időre, a partra is kijön, de a víztől nem távolodik el messzire. Még telelni is képes a víz alatt. Eme mellúszó bajnokunk, fajtársai közt a legnagyobb, törzsének hossza elérheti a 14 centimétert. Hátszíne a sötét olajzöldtől egészen a barnáig (zöld csíkkal a gerince felett) terjedhet, rajta sötét foltozottság látható. A bőre kifejezetten szemölcsös, a hátán két párhuzamos mirigysor jellegzetes ismertetőjele (ilyen nincs sem a kecske, sem a kis tavi békának). 

A kis tavi béka (Pelophylax lessonae) a gerincesek törzsébe, kétéltűek osztályába, békák rendjébe tartozó védett állatfaj. Mindössze öt-hét centiméter hosszúra nő meg. A bőre egészen halványzöldtől a sárgás árnyalatúig terjedhet, a sötét foltok akár hiányozhatnak is róla. A partszéleken ülve les áldozataikra, melyek repülő ízeltlábúak, apróbb gerinctelenek lehetnek. Szitakötők, rovarok, pókok, földigiliszták, meztelen csigák szerepelnek még az étlapján. Életvitele megegyezik fajtársaival.

Az eddig említettek kedves, barátságos állatok, aki ügyes nyugodtan megfoghatja, persze óvatosan, nehogy az ugrólába megsérüljön. Következzenek kevésbé attraktív haverjaink. Közös vonásuk, hogy mindennapi életüket nem a vízben, hanem a földön élik, nem ugranak, hanem gyalogolnak, brekegni sem tudnak, csak igen halk „ö-ö” nyögdécselést hallatnak, azt is ritkán. Ja, és iszonyú rondák szegények. És még mérgezőek is, meg le is pisilnek. Szóval ne abajgassuk őket. Legcélszerűbb, ha két-három méter távolságnál jobban meg sem közelítjük őket.

  A barna varangy (Bufo bufo) a kétéltűek (Amphibia) osztályának békák (Anura) rendjébe, ezen belül a varangyfélék (Bufonidae) családjába tartozó faj. Magyarország legelterjedtebb kétéltű faja, szinte mindenhol előfordul, sík vidékeken, dombságokon és középhegységekben, ember közelében is, kertekben, pincékben, árokparton stb. A hím legfeljebb hét centiméter hosszú és 10–50 gramm testtömegű, a nőstény legfeljebb 13 centiméter és 50–120 grammot nyom. Az állat általában túlnyomórészt barna színű, szürkés vagy feketés foltokkal; testét olajzöld – Dél-Európában vöröses – szemölcsök borítják. A háton és a mellen található mirigyekben két különböző mérgező váladék termelődik, amelyek elriasztják egyes ellenségeit. Az állat magányos. Tápláléka különböző gerinctelen állatokból áll. Férgeket, csigákat, pókokat és sok kerti kártevőt fogyaszt el, ezzel igen nagy hasznot hajt. Vadászterületét lassan járja be, áldozatához óvatosan közeledik. Hosszú, tapadós nyelve nyílsebesen kilövell és a rovart már meg is fogta. Ha fenyegetve érzi magát, figyelmeztető helyzetet vesz fel, merev lábain felemelkedik, testét felfújja, fejét előrehajtja és előre-hátra himbálja magát. Ezzel az ijesztő trükkel gyakran megmenekül, ellensége nem meri megtámadni. A barna varangy 30–40 évig is élhet. Szeptember végén vagy október elején bújik el telelelő helyére.

A zöld varangy (Bufotes viridis) a kétéltűek (Amphibia) osztályán belül a békák (Anura) rendjéhez, ezen belül a varangyfélék (Bufonidae) családjához tartozó faj.

Az IUCN vörös listáján szerepel, de széles elterjedése miatt kevéssé veszélyeztetettnek tartják. Magyarországon védett fajjá nyilvánították. Ennek fő oka állományainak csökkenése; szaporodásukat tovább gátolhatja a környezetszennyezés és a gépjárműforgalom. Máskülönben, ő sem állt sorba, amikor a Jóisten a szépséget osztotta. Feje rövid és szélesebb, mint amilyen hosszú, állkapcsai fogatlanok. Fültőmirigyei jól fejlettek, orrcsúcsa lekerekített. Vízszintesen tojásdad alakú pupillája fémes zöld. Bőre kevéssé szemölcsös, inkább dudoros. Alapszíne szürkés-, esetleg olívazöld vagy sárgás, jól elkülönülő, sötétzöld foltokkal — utóbbiakat narancsvörös pontok tarkíthatják —. Hasa világos, szürke márványozott mintával. Életmódja megegyezik a barna rokonáéval. 

De hogyan is festenek „első” életükben? 

Szóval így. Egymás mellé helyezett fényképről még csak-csak megkülönböztethetőek, viszont a süppedősben dagonyázva már igen nehézkes. Sőt ki merném jelenteni, hogy nincs az az éles szemű tudós természetbúvár, aki teljes bizonyossággal képes őket felismerni. És ebben rejtezik az ördög.

Egyszer volt, hol nem volt, még Rákosligeten laktam, családi házban, melyhez szép nagy kert tartozott. Volt ott fenyves, virágoskert, rétecske, rózsalugas, minden, ami kellett. Csak egy tó hiányzott. Nosza, megfelelő tájékozódást követően építettem egyet. Tisztítómedencével, lefolyással, lélegeztető csobogóval, sással-náddal, tokkal vonóval. Igen tetszetős lett.

Aztán, egy júniusi délutánon, hazajövet Zamárdiból, az M0 autóút Alacskai pihenőjében megállva, fiaimmal fogtunk két zöld levelibékát, és hazavittük Ligetre, majd elengedtük a tavunknál. Tetszhetett nekik a hely, ugyanis egész nyáron élvezhettük, vidám „kri-kri” duettjüket alkonyatonként. Ezen felbuzdulva, következő év júniusában egy jelentősebb, nagyobb horderejű projektet indítottam. Kigurultam a Merzse mocsárhoz, és valamelyik félreeső öböléből, kis hálóval, egy húzásra vagy száz ebihalat merítettem. Tartályban haza expediáltam, és beleöntöttem őket a tavamba. Vidáman úszkáltak és növekedtek augusztusig. Ezután elkezdtek fogyni. Október elejére az utolsónak is nyoma veszett. Nem bántam, hiszen arra gondoltam, hogy békákká váltak, és valahol elvermeltek. Feltételezésem helyesnek bizonyult.

A következő év tavaszán kíváncsian lestem, benépesül–e a tavacska, ugyanis a fáma azt tartja, hogy a kétéltű visszatér oda, ahol első formájából kikelt. Viszont hiába hegyeztem fülemet, egy árva brekkenést sem hallottam, meresztettem szemeim, egy szem vízi kuruttyolót nem láttam, viszont a kert hirtelen megtelt rusnya varangyos békákkal. Kushadtak a bokrok alatt, ellepték a virágágyásokat. Alkonyat után a járdákra feküdtek (hasukat melegíteni) ötös – tízes csoportokban. Járni nem lehetett tőlük. Felsétáltak a teraszra, begyalogoltak a verandába, összevissza pisiltek, taknyoztak mindent. A helyzet napról napra súlyosbodott, mígnem kezelhetetlenné vált. Elleptek minket a varangyok!

 Azonnali mentőakció kellett.  Estéről estére az lett a feladatunk, hogy egy zárható kosárba szedjük azokat, akiket megláttunk, és a Naplás–tó menti erdőbe szállítmányozzuk őket. Egy hét elteltével kezdett szignifikánsan javulni a helyzet. Vendégeink nyolcas – tízes adagokban fogytak, míg nem két hét elteltével helyreállt a béke. Csak a szomszédok sápítoztak, hogy micsoda világot élünk, meg hogy honnan a fenéből jött ez a rengeteg állat. A közeli Vegyiműveket okolták, hogy biztos valami vegyszert engedtek a Rákos–patakba. Persze buzgón egyetértettem. Egyébként hallgattunk, mint a sír.

Szóval ilyen csúfos eredménnyel zárult eme nagy ívű projekt. Szóval igen „Nagy dolgokat mondsz, szédülök belé.  Hiába, ily kicsinyes a bukása.” Bebizonyosodott!

Óva intek hát mindenkit attól, hogy hasonló ügybe fogjon. Csak garantált, tenyésztett ebihallal lehet kísérletezni.

Na, de hogyan szóljon a befejezés? Nagy kérdés. Hallgatjuk a híreket. Minden egyre rosszabb, várhatóak a további szigorítások – majd nézek valami horrorfilmet, hogy megnyugodjak –. Tartsunk ki, legyünk optimisták. Talán nem dől össze a világ, ha két hónapunk kiesik. Csak legyen vége, legalább júliusra. Bízzunk benne. 

Addig meg tespedjünk, mint a békák! Legyen ez a végszó.

2020. április 8.

Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!