Többször, több változatban is elhangzott ez a gondolat egy napsütéses augusztusi estén, amikor a Spartacus telepen leültünk néhányan beszélgetni egykori klubtársunkról, Pomucz Tamásról. Vagy inkább Pomciról, ahogyan mi hívtuk.
A klubház falán két réztábla segíti az emlékezést. Az egyiken klubunk olimpikonjai között ott a Pomucz Tamás – Somogyi Tamás páros neve, Barcelonában képviselték a magyar színeket. A világversenyek eredményei közt pedig az egyik legfényesebb az 1989-es balatonfüredi Repülő hollandi Európa-bajnokság aranyérme. Itt a Pomucz – Argay kettős győzött. Nem is akárhogyan… Erre a fényes sikerre emlékezve indult a beszélgetés…
Argay Béla: Az utolsó futamban egy teljesen reménytelen helyzetből tudtuk megnyerni az EB-t. Huszonnyolcadikak voltunk, az ellenfeleink elöl voltak, az első hatban, és a befutó szakaszban jöttünk fel húsz helyet…Ott volt szinte mindenki a motorosokon a befutóban, aki a magyar vitorlássportban számít, fantasztikus élmény volt. A sikerünkben nagy szerepe volt a Horváth Lacinak is, aki sajnos már szintén nincs köztünk.
Visy László „Oszi”: Abban a futamban milyen volt a Tamás, hogyan emlékszel erre?
AB: Olyan volt, mint mindig. Nagyon összeszedett, koncentrált, de belül azért rendkívül ideges és feszült. Leállt a szél, bejött a semmiből egy új szél.. Onnan, ahonnan számítottunk rá. Ez a nagy feszültség a befutás után enyhült. Tamásra nem voltak jellemzőek a szélsőséges érzelmi megnyilvánulások, ezúttal mégis beugrott a vízbe. Háttal...
Gáborjáni Szabó Gábor „DJ”: Nem egy konkrét emlék jutott eszembe, inkább az, hogy sokszor eszembe jut a személyisége. Természetes, őszinte ember volt, ez megjelent a vitorlázásában is. Mi megpróbáltuk a vitorlázást megérteni, megtanulni – a Tamás úgy fogta fel a vitorlázást, mint a természet része. Ez sugárzott belőle. Más dimenzióban közelített ehhez a sportághoz, mint mi. Ez a természetesség az emberi kapcsolataiban is megjelent.
Erdélyi Béla „Béci”: Mikor ez az emlegetett 1989-es EB befutó volt, éppen ki voltam tiltva a Spariból. A rádióközvetítésből követtem a versenyt, a döntő futamot. És amikor a győzelmet követő interjúban azt mondta a Tamás: „Azt sajnálom nagyon, hogy a régi edzőnk nem lehet velünk” – ez nagyon jól esett. A Tamás mindenkin, ahol tudott segített. Egyebek közt ez okozta a népszerűségét.
Domokos András „Domi”: Tamás nekem meghatározó ember az életemben, az egész sportolói pályafutásomban. 1982-ben kezdtem vitorlázni, és emlékszem, egyszer figyeltem, ahogy egy harsogó szélben Tamásék vízreteszik a hollandit. Alig telt el néhány perc, és már el is tűntek a horizonton. Innentől az FD az álmommá vált. Nem mertem remélni, hogy ez valósággá fog válni egyszer. Eljött 1991 ősze, a földvári Festo Kupa. Tamással éltem át először a hollandizás élményét. Másfél- két órás futamok, élénk északi szélben. Litkey Botondékkal ment a nagy rivalizálás… A 470-esből ültem át erre a hétvégére, emlékszem egy-egy forduló, bójavétel után sokszor leginkább a légzésemet próbáltam rendezni. Borultunk, a hajó lefúrt, az árbóc kettétört. Így kezdődött a hollandis pályafutásom. Aztán 1992 áprilisában Tamás hívott, eljönnék-e vele Cadizba, az összevont VB-re, az utolsó válogatóra a barcelonai olimpiára. Az akkori mannschaftja, a Soma balesetet szenvedett. Kérdeztem mennyi idő lesz ez? Három és fél hét. És mikor kell indulni? Holnap reggel. Öt perc után igent mondtam. 3500 kilométert vezettünk váltva, ezalatt elég jól összekovácsolódtunk. Ez volt az első nemzetközi versenyem FD-ben, egy 470-es mannschaft súlyával. 25-35 csomós szél fújt a második naptól. Fantasztikus élmény volt, ráadásul sikerült bebiztosítani az olimpiai részvételt a hazai konkurenseinkkel szemben. A hazafelé vezető úton történt valami, ami talán jól megvilágítja, milyen ember volt Tamás. Egyszer csak szikraesőt látok a visszapillantóban, gyors megállás, kiderült elvesztettük az utánfutó egyik kerekét. Valahogy elvergődtem egy autósboltig, vettem csapágyat. Kihívtunk egy spanyol szerelőt kézzel-lábbal, aki megnézte az utánfutót, legyintett és elment. Nem tudtunk más segítséget kérni, nem volt még mobiltelefon. Tamás autóemelővel felemelte, alábakolta az utánfutót, leütötte a csapágyat. A felrakásnál belevertünk egy reszelőt, mert a tengely fele hiányzott… Nem ismert lehetetlent, elképesztő önbizalma volt mindig. Néhány évvel később láttam azt az utánfutót a Szövi telepen, még mindig a reszelő tartotta a csapágyat..
De ennél sokkal fontosabb, hogy Tamásnak köszönhetjük, hogy az Olcsival egy minőségi hajóval kezdhettünk el együtt versenyezni.
Majthényi Szabolcs „Olcsi”: Nem minket illetett volna ez a szövetségi hajó a ranglista szerint. Tamás ragaszkodott hozzá, hogy mi kapjuk meg. Mindig szemmel tartott minket. Utaztunk sokat együtt, sokat beszélgettünk. A hollandisok keménysége benne testesült meg számunkra. Tamás látta bennünk a fantáziát. Akkoriban sokan nem bíztak bennünk: könnyűek vagyunk, nem érdemes nekünk hollandizni, amúgy is kikerült az Olimpiáról, miért nem ülünk más hajóba. Satöbbi, satöbbi. De akkor mi már szerelembe estünk a hollandival.
Visy László „Oszi”: Sikeres szerelem, az eredménye tizenhárom világbajnoki cím. Eddig… Olcsi, te milyen embernek ismerted meg Tamást?
Sokszor hallottuk őket beszélgetni Horváth Lacival, az akkori edzőnkkel. Két keményfejű somogyi ember. Az ő vitáikon keresztül ismertük meg ezt a gondolkodásmódot: teljesen egyenes, határozott, a végsőkig kitart amellett, amit kitalált, amit jónak tart. Nem szószátyár, lényegre törő, kemény. Emellett pedig Tamás segítőkészsége legendás volt.
Czeizel Balázs: 3 évig mentem vele, 81-től 84-ig. Ki lettem választva mellé a sparis merítésből. Az első pillanattól klappolt köztünk minden, meg is nyertük az első versenyünket. Amikor nem voltunk sikeresek, persze voltak összezördüléseink. 1984-ben, a Los Angelesi Olimpia helyett, ugye amit a szocialista tábor bojkottált, volt Tallinn, a Barátság Játékok. Nem igazán mentünk jól, de ekkor indult Horváth Lacival a kísérletezés a rékes vitorlákkal. Az utolsó futamban használtuk. És a hajó elindult, megnyertük a futamot! Kreuzban iszonyú gyorsak voltunk, hátszélben persze lassúak, mert hátra dőlt az árboc. De cirkálószakasz volt a befutó…
Felvettek az Iparművészeti Főiskolára, kiszálltam, de amikor azután bármikor találkoztunk, mindig nagyon szépen emlékezett meg a közös vitorlázásunkról. Nagyon jól esett.
Gáborjáni Szabó Gábor „DJ”: Az ötvenéves születésnapjára mindenkit meghívott, akivel egy hajóban vitorlázott élete során. Milyen csodálatos ötlet!
Visy László „Oszi”: Talán nekem van a legkorábbi emlékem a Tamásról. 1973-75 körül kalózoztam az Építőkben a Kokas Gigivel, és az egyik legnagyobb ellenfelünk volt a Tamás. Jellegzetes világoskék volt a hajója, a vitorlán felemás volt a 61-es szám, talán a hatos volt piros, az egyes fekete – számtalanszor néztük a bum alatt, hol vannak, ők mennek-e el egy találkozásnál, vagy mi. Nem beszéltünk hosszabban soha, mert mi Almádiból jöttünk, ők Földvárról, egy szia a vízen, és ennyi. Egyszer egy Helikon Kupán, amikor ugye mindenki ott aludt Keszthelyen, ott találkoztunk először személyesen, és nem tudom már hogyan és miről, de elkezdünk beszélgetni a stégen ülve. Hajnalig. Ő lett az első nem klubom-beli barátom. Őszinte, okos, nem kedveskedő, de nagyon jó embernek ismertem meg. A barátság sokáig megmaradt, aztán ahogyan a kamaszkori barátságok szoktak, kicsit megkopott ez is, a Budapest-Siófok távolság sem igazán segített. Mindenesetre, amikor úgy alakult, hogy 1983-ban beugró mannschaftként indulhattam vele a Kieler Wochén, a szereplésünk – például közös edzések hiányában – elmaradt attól, amit Tamás elvárt volna, akkor bizony ez a barátság segített át minket ezen a feszültségen. Elismerést egyszer láttam a szemében ezen a versenyen, amikor a német nyelvtudásomnak köszönhetően sikerült egy bonyolult, hamis tanúkkal bőségesen körbebiztosított, többszereplős óvástárgyaláson megúsznunk – egy egyébként jogtalan – büntetést. Akkor először voltam Kielben, örülök, hogy Tamással éltem át a fekete víz, a hatalmas hullámok, a hadihajóról ellőtt rajt, a pálya szélén habosan felszínre emelkedő tengeralattjáró és két futam közt a luxusjacht fardeckjéről ezüsttálcán nekünk kínált szendvicsek emlékét. Mindig, egészen az utolsó időkig, megmaradtunk egymás emlékezetében. És ez most már így is marad, örökre.
Földváron Tamás emléke nem csak a réztáblákon él tovább.”
Szöveg: Visy László „Oszi”
Képek: SVE Archív
