Miközben a fejlődési irányok, az osztálypolitika az egységes tervezésű típusokat részesítik előnyben, addig itt van ez a 24 egységből álló csapat, amelynek tagjai közt keresve sem találhatunk akár csak két egyforma hajót. A II. világháború előtt épült klasszikus fahajók mellett udvarokban, házilag készült darabok is megtalálhatóak, de még az egyszerre épített „testvérhajók" között is riggbeli és víz alatti különbségek fedezhetők föl. Felmerülhet a kérdés, vajon hogyan is képesek egy osztályban igazságos versenyeket futni egymás ellen a hosszúkíles klasszikus „fák", illetve korszerű, bulbás-pengés tőkesúllyal épített társaik.

 Történt pedig, hogy durván másfél éve a fenti kérdés felmerült, a klasszikus darabok tulajdonosai megelégelték a „nylonok" uralkodását, és valamiféle kompenzációs, esélykiegyenlítő rendszer bevezetését indítványozták. Hosszas eszmecserék és ötletparádé után a 2009-es szezonra egy kísérleti megoldás született. Éspedig a túraversenyeken a kétféle - rövid- illetve hosszúkíles - kialakítású egységeket különböző yardstick-előnyszámmal értékelik, míg a pályafutamokon a lee-bóják fölött betétbóják elhelyezését kéri az osztály a versenyrendezőktől a lassabb egységek számára. A módszer nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiszen egy osztályon belül kétféle előnyszám csak a kifejezett yardstick-rendszerű osztályokban alkalmazható, egyes vélemények szerint pedig egy ennyire eltérő tulajdonságú hajókat fölvonultató csapatban nemhogy kettő, de talán egy tucatnyi féle előnyszám kiadása sem egyenlítené ki az esélyeket. A pályaversenyek betétbójái pedig érthetően túlzott többletmunkával terhelnék a versenyrendezőség amúgy is túl sokfelé aprózott figyelmét és erőforrásait. A Nagyhajós Bajnokság eredménye azután látványosan világított rá a módszer hiányosságaira, hiszen a bajnok Hadúr klasszikus építésű fahajó. A szezon lezárása után tovább folyt a megoldás keresése, a legújabb próbálkozás az idehaza még nem alkalmazott KLR előnyszámon - amely nem összekeverendő a már ismert KR-rel - alapul, de a szokásostól eltérő módon. A módszer kizárólag fizikai paramétereket vesz figyelembe, a szokásos hosszúság-szélesség-magasság értékeken túl a vitorla anyaga és a laterálfelület tulajdonságai is bemenő adatot képeznek. Ellenben a megoldás nem veszi figyelembe a versenyeredményeket, szemben az itthon általánosan alkalmazott yardstick-rendszerrel, amely képtelen módon az eredményes versenyzőket bünteti, és végtére is nem a hajók képességeit, hanem az eredményeket egyenlíti ki. A képlet alapján az összes egység KLR-pontját meghatározzák, majd ezek alapján egy átlagértéket szab meg az osztály Technikai Bizottsága. A későbbiekben pedig - új veretek felszerelésekor vagy vitorlabeszerzéskor - minden egyes hajó tulajdonságait ehhez az átlagértékhez kell igazítani, ezzel a gyorsabb hajók tulajdonosai vállalták, hogy kvázi lerontják a sebességi potenciáljukat, így a versenyek eredményei valóban a vitorlázótudáson múlhatnak. Fifikás megoldás, nemde?

Előbb-utóbb talán végre kiderül, sikerül-e összehasonlítani az almát a körtével, addig viszont bizton gyönyörködhetünk a békebeli idők - és a mai utódok - csodálatos famunkájában és a tulajdonosok innovatív gondolkodásának gyümölcseiben az Európa 30-as osztály tagjainak láttán.

Melha Márton