A tavasz következő heteiben kézről kézre adjuk a szerelvényes ládát és a köteles zsákot, átnézünk, újrafűzünk, lakkozunk, festünk, csavarozunk, varrunk és latnizunk, majd egy szép napon helyére kerül - ugyan tetemes pénzösszeg fejében - a stég, és végül legnagyobb örömünkre kinyit a zöldséges kocsma is. Júniusban aztán összeszerveződik legalább 6 pár kéz, hogy a valaha egész fess fa, mára azonban duplasúlyú, agyonfestett, leműanyagozott gyümölcsös láda kalózaink és puhatestűvé öregedett 470-eseink újra vízre kerülhessenek. Egy egész hétvégényi sójakocsira pakolás, több kilométernyire összeadódó parti villasoron húzkodás, vízhez vezető utcavégen iszapban tologatás, az előző év óta újabb több méternyit kiterjedt nád mellett óvatosan néhány hajónyi hely visszafoglalás után mini kikötőnkben már 'csak' árbocot kell állítani és lehurcolni a szerelékeket a part mellett álló, pókokkal teli, szebb napokat látott szörf/vitorlás házba. Tesszük mindezt nagyszüleink és szüleink nyomdokain immáron majd' 50 éve, hogy tavaszi, nyári és őszi hétvégéinket - és szerencsésebbjeink hétközbenjeiket is - a Balaton vizén tölthessük lengedező, ideális, forgolódó és viharos szélben egyaránt. Hajós történeteinkből lehetne akár könyvet is írni, ha bármi különlegesről szólnának, ám az erős szeles borulások, a pádlizásban végződő túrák, az elmúlt évtizedek stégről végignézett porzó vizes squall line-jai és rózsaszín naplementéi, az árboc és kormány törések, a véletlen mannschaft elhagyások, hajólékelő vízi csaták, sverten fennakadt nádi vitorlázások, azaz közös nyári életünk megszámlálhatatlan mennyiségű emlékképei pont ugyanolyanok, mint a Balaton bármely egyéb pontján naponta születő vitorlás élmények.

Ez a cikk azonban nem a Szántódi-öbölben elkövetett idilli - vagy éppen a kompok közötti borulásban végződő - 470-es sétáltatásról, esetleg valamelyik gyümölcsös láda kalózunk naplementébe hajló palacsinta túrájáról szól, hanem a múlt péntekről, amikor a partra tartva az a hír fogadott, hogy koradélután a földvári rendőrök végigfotózták az öbölben lakó nagyjából 20 kishajót. Nem ismeretlen számomra a 2000-ben elfogadott, a nádast védő Balaton-törvény megfelelő passzusa, melyet tovább erősít az idén hatályba lépett új hajózási szabályzatban szereplő kötelező ügyeleti szolgálat. A törvénykezés intézményét természetesen nem kérdőjelezem meg, ám egy-egy rendelet ésszerűségén, hosszú távú következményein, betarthatóságán akkor is elgondolkodom, ha nincs közvetlen hatással az életemre. A kikötőn kívüli hajótartás tilalma azonban nagyon is hatással van: jobb esetben 'csak' megnehezítheti, rosszabb esetben ellehetetlenítheti a miniatűr, amatőr vitorlás egyesület működését, amelyben felnőttem, amely átvészelte a szocializmus uniformizáltságát, a rendszerváltást követő privatizációt és a jelenkor gazdasági visszaesését, és amelyben generációk nemcsak születtek, de sajnos már távoztak is közülünk az elmúlt években. Ami az összes nehézség ellenére él - és a 10 és 60 év közötti lelkes hobbivitorlázók mellett még néhány, dobogós helyekig jutó versenyzőt is kinevelt - annak ellenére, hogy az egyesületet befogadó kempingben a körülmények 80-as évekbeliek, hogy a hajópark legújabb tagja is legalább 10 éves, és hogy egyre kevesebb a kéz, amely szerel...

Mi lehet kedvenc gyümölcsös ládáink és puhatestűink számára a megoldás? A nád mellett - és hangsúlyozom, nem benne - tárolt hajók után az egyesület bevételeiből talán kijöhet a bírság, ám ebben az esetben jövőre a hajók felújítása - vagy legalábbis szinten tartása - a tagokra ró újabb nehezen, vagy egyáltalán nem vállalható terheket a növekvő benzin és tartózkodási kiadások mellett. A villasoron sójázó nincsen - építhetnénk, ám ez ismét a finanszírozás kérdéséhez vezet. Pénteken délután az iszapos parton ketten - tény, hogy 52 kilós versenysúlyú nők - nem tudtuk kihúzni még a 470-est sem - egy többszáz kilós leműanyagozott kalózt a jelenlegi körülmények között lerakni, majd a nap végén kiemelni a legjobb esetben is 3-4-5 ember és több óra. A legközelebbi kikötő Zamárdi vagy Földvár, ám ez is irreálisnak hangzik a kikötői díjak, a helyhiány és a napi megközelítés miatt. Az őrszolgálat meleg nyári estéken mondjuk még talán teljesíthető: dekken aludni alapvetően én is nagyon szeretek, de tavasztól őszig azért lehet, hogy egy kalózban mégsem ígérem...

Azt viszont igen, hogy továbbra sem nyúlunk a nádhoz. Azt is, hogy tovább mentjük a vízből az évente csak 1 hétre érkező nyaralók által eldobált műanyag palackokat, begyűjtjük a partra sodródott döglött halakat, a stég mellett bedobált sörös üvegeket. Hogy ezután is a helyi üzletekben vásárolunk, és kitartóan fogyasztunk mind a déli, mind az északi parti vendéglátó egységekben akár hajóinkkal érkezünk, akár szárazföldön. Hogy továbbra is hozzájárulunk a balatoni vendégéjszakák számának növeléséhez, és rendületlenül győzködjük a barátainkat, ismerőseinket, hogy Horvátország vagy a Costa Brava helyett inkább látogassanak minket a tó mellett.

Azt is nyugodt szívvel megígérjük, hogy az évi egy táborunkban részt vevőkbe ugyanazt a szél-víz szerelmet ültetjük, amelyet az elmúlt negyvensok évben mi is kaptunk az oktatóinktól. Hogy addig mondjuk a következő nemzedéknek vitorlás múltunk és jelenünk összes meséjét, ameddig csak bírják őket hallgatni. Hogy amikor kell, lerángatjuk őket a partra, hogy megismerkedjenek az üllővel vagy az összekapaszkodott viharcellákkal, hogy megtanítjuk őket szem nélkül érezni este a parti szelet, hogy hangosan ugyan kicsit korholva, ám magunkban egyetértő boldogsággal fogadjuk őket, amikor a megbeszélt 6 óra helyett a naplementébe hajlóan érnek csak egy tökéletes 3-mas szeles délután Tihanyból haza... 

És végül ezúton írásban megígérjük, hogy tavasztól őszig az év bármely szakában vízre tett, iszapmentes, az előírásoknak megfelelően felszerelt hajóval, szükség esetén kesztyűvel, napkrémmel és vízhatlannal fogadjuk ellenszolgáltatás nélkül az érdeklődő törvényhozókat, hogy megmutassuk, mit jelent nekünk, hogy a tó a miénk is lehet.

Fotók: Turcsán Botond 

Kovács Éva