Késő délutánra érünk le a kikötőbe, de nem bírunk a vérünkkel. Alkonyat előtt elrúgjuk a stéget. Mit nekünk hideg, irány nyugatnak. Fú az északi, jutunk, amíg jutunk. Mit mondjak, nyakig be kell öltözni. Viszont páratlan a látvány, köze nincs a „szezonhoz”. Ilyen színeket nyár környékén nem látni. Ki nem hagynánk.

      
Szemesnél még vágtatunk, Lellén átsuhanunk, aztán punnyadás. Korom sötétben, (sz@rrá dermedve) csorgunk be Boglárra. Kikötő büfé persze él, a fűtött szoba tele emberrel. Jani már süti is a cigánypecsenyét meg a rántott szeleteket. Ez a választék, nem több, nem kevesebb, de az adag hatalmas, az íze szokásosan kiváló. És közel – távol semmi sincs nyitva, ahol bármi embernek valót adnának enni, inni. Bulvárhír: A „teltkarcsú asszonyság”, - akinek, szerintem köszönhető volt, hogy a csehó kicsit megújult, rendezettebb, igényesebb lett, bővült választékkal – már nincs. Elutazott a „menekültekkel” – mondá Jani. A magam részéről sajnálom, főleg azt, hogy a szolgáltatás így óhatatlanul visszasüllyed a „szakadt lebuj” szintre. Marad a kétféle frissensült, eszed – nem eszed, nem kapsz mást. Csak az emléke maradt a zöldbablevesnek, meg az ötletes turista ínyencségeknek.

Másnap délelőtt átlötyögünk Badacsonyba. Elképzelhetetlen, hogy máshol búcsúztassuk az évet. Végszóra érkezünk. Kedvenc Vendégváró büfénk a „rablósoron” október 25 – én zár, de Zsuzsa néni közli: lesz, aki még nyitva marad a tél beköszöntéig, és még olyat amilyet, de kaját – piát is ad. Hogy az mikor lesz, (mármint a tél beállta) ki tudja. Úgy legyen. Kezdődjék a „hegytámadás”. Kedves erdőink aranyszínben pompáznak, ösvényeinket avarszőnyeg borítja. Hűvös, „lompos farkú szél csatangol” bányáinkban. Kitekintve a Szigligeti öböl felé, a lélegzetünk is eláll a látványtól. Rideg és gyönyörű. Könyörtelenül vágja a pofánkba: az ősz is hamarosan véget ér!

Hordó terasz, Imre borozó. Jól csúszik a bor a zsíros kenyérre. Tántorogva, harsányakat kacagva, dög nehéz hátizsákokban cipeljük a „télire valót” a hajókhoz. Meg is telik a rakodótér a temérdek hordócskával. Búcsúvacsora a Vendégváróban, majd koccintás a Pálinkaházban! Éljen 2015, szép volt, köszönjük! Lájkolt minket a Jóisten!

Reggel visszafelé indulunk. Ragyog a nap, alig szél, de haladunk. A mélyen úszó ködfoltok szép lassan oszlanak, Fonyód dombjai is előkerülnek.

     
Beköszönünk a kedves Ábrahámhegy TVSK kikötőbe. Szépen felújították a stégeket, a bádogkutrica vizesblokkot már elvitték levízteleníteni, az egy szem toytoy éppen több a semminél. Irány Révfülöp. Rick Csabánál zajlik az élet. Fürtökben lógnak a vendéghajók. Na persze, ahol szívélyes a fogadtatás, jó a kaja, mi kell még? Ja, hogy nyitva a Zanzi! Mért is ne lenne? De jó látni, hogy valahol gondolkoznak is! És szemlátomást megéri! Tele vannak evős – ivós hajósokkal.

Jött egy kis délnyugati, húzunk tovább Boglárra. Számomra mindig csodálatos így ősszel, hogy olaj sima vízen siklik a Rhea, a felszín felett úgy egy méterrel, azt nem érintve, lengedező légáramlatban. Hol van még ilyen, vagy ehhez hasonló a világon?

      
Felsétálunk a Gömbkilátóba, egy utolsót „naplemente gyönyörködni”. A bob pálya és létesítményei persze nyitva vannak http://balatonboglarbob.hu/ . Még kuncsaftok is vannak. Ki hinné?! És maradnak is szakadásig, legalább ide lehessen jönni. Úgy látszik, itt is az eszüket használják.

Reggelre megjön a köd. Hiányzott, mint „üveges tótnak a hanyatt esés”. Sebaj, csuromvizes hajó letöröl (három törölköző mínusz), irány tovább keletnek. Még lengedez egy kis északnyugati is. Jó dolog ez a GPS, de célszerű nagyon észnél lenni. Mert ha az orrfeszítőt se látjuk, akkor a másik hajót sem. A motorost még csak – csak meghallani, de aki – hozzánk hasonlóan – vitorlával oson, vagy a marás fölött kushad a pecabotok végénél, gyakorlatilag előbb megyünk neki, mint észrevennénk. Nekem mindenesetre trükköm, vagy szokásom, hogy ilyen tejfehér masszában, messze kerülöm a déli parttól 500 – 1500 méterre húzódó sávot, itt várható ugyanis így ősszel, a süllő vadászok garmadája. A kompok közlekedési útján való áthaladáskor igyekszem a Tihany rév közvetlen közelében átsurranni, figyelve a hajók menetrendjét (Interneten online olvasható). Így legalább azt tudom, hogy mikor ne kolbászoljak a járatukban.

      
Kegyes volt megint az ég, még a cső előtt visszanyertük látásunkat. Megdöbbentünk, hány veszteglő és haladó úszó alkalmatosság bukkan elő mindenfelé. Nem voltunk egyedül, más barmot is hord hátán a Balaton - ahelyett, hogy otthon ülnénk a fenekünkön, és bámulnánk a Televíziót, benne a sok érdekes, izgalmas, szépet és okosat -. Na igen, mi más állatok vagyunk, méghozzá a rosszabbik fajtából.

Befutunk Tihanyba. Szomorú, inkább dühítő, mint bosszantó a látvány: szombat van, kék az ég, ragyog a nap, langymeleg szellő lengedez, sorban érkeznek a vendéghajók. Sőt tíz – húszfős csoportokban a bringások, gyalogos sétálók, kirándulók. A móló tele horgászokkal. És minden csont keményen zárva, beleértve a kikötőt is. Se egy lángos, se egy jó fröccs, se egy WC. Persze, a szűkség nagy úr, a hölgyek az épületek mögött guggolnak le, a fiúk a bokrok rejtekén végzik dolgukat. Nagyon nem jól van ez így! Lépten, nyomon pofázza a sok, öltönyös – nyakkendős okos tök, hogy a szezon meghosszabbítása, meg a nyitott Balaton … stb. Azután, nesze neked. Így fogadja Tihany az ide látogatókat. Szégyen mind a vendéglátókra, mind a BHZRT –re, mind a település vezetőire nézve. Beigazolódni látom pogány véleményemet, miszerint minél több a duma, propaganda, nyilatkozat, néphülyítő hadoválás, ígérgetés, annál kevesebb a mögöttes tartalom. Szóval lóf@sz, sőt egy nagy büdös lóf@sz!

     
Legközelebbi hely a Gejzír (amit unos-untalan favorizálok), ahova félórás caplatással juthatunk, ugyanis a Dottó már nem kanyarodik a hajóállomásra, inkább hót üresen tekereg a templom és a rév között. Persze Ildikóéknál alig van üres asztal, a népek esznek – isznak, a gyerekek játszótereznek. Ha nekik megéri, másnak miért nem? Ja, hogy ők is esetleg gondolkoznak, meg talán tisztelik annyira a turistát, hogy ha már erre vetette a balsors, hát ne káromkodjon a bezárt ajtó előtt, inkább lakjon jól, uram bocsáss, csiccsentsen be, danolásszon. Mennyivel jobb a „móka, vigadalom, kacagás”, mint súlyos Istenkáromlásokkal átkozódni. Persze nyitva is maradnak, amíg lehet, de a Garda fesztiválig mindenképpen. Nagyon szépen köszönjük! Azt talán mondanom se kell, hogy a kaja nem olcsó, de remek. Valahogy a kemencében sültek is puhábbak lettek. Dugig lakunk, elbúcsúzunk, és a maradék északival pillangózunk Földvár felé. Utolsó utunkon langymeleg napfénnyel, káprázatos színpompával köszön el szeretett tavunk.

Nézem a végtelenbe vesző nyomdokvizet, szétterülő apró farhullámokat. Nincs tovább, befejeztük. De szép is volt! És mi minden történt. Épül Alsóörs, megvalósulni látszik a „nagy álmodás Balatonfenyvesen”, visszanyertük Keszthelyt. Csupa örömteli dolog, hatalmas, történelmi jelentőségű eredmény. Akárhonnan nézem, jelentősen ment, illetve megy előre a túrázók ügye. Hálás köszönet érte azoknak, akik ezen munkálkodnak! Többek között, minden bizonnyal, a fejlesztéseknek, valamint a körülmények szignifikáns javulásának köszönhetően is tapasztalhatom azt, (remélem nem csak érzés), hogy az utóbbi két esztendőben szép lassan, fokozatosan, de határozottan emelkedik a hajóval kirándulók, túrázók, vendégeskedők száma. Így legyen.

Visszaidézem az elmúlt hónapokat, óhatatlan némi „számvetés”. Végül is, szavam nem lehet, rengeteget csavarogtam. Jó pár egynapos kiránduláshoz, valamint öt hosszabb – rövidebb túrához segített hozzá a sors. Ettünk, ittunk, száguldottunk, vánszorogtunk, sültünk, loccsantunk, áztunk, vacogtunk. Volt itt tűz és víz, szinte mindenhol megfordultunk. Traktáltam kedves olvasóimat különféle – számomra érdekes, de másoknak esetleg érdektelen - témákkal, amit csak láttam vagy tapasztaltam. Visszaálmodtam a csónakok letűnt világát, a kalózok és jollék hőskorát, felvillantottam Attila fejedelmünket, amint örök álmát alussza szőke, lágy selyem szemfedője alatt, „megénekeltem” a Sarudot építő újgazdát, szólottam a „mesés keletről”, égtem a „kövér napon” Medárd idején, végre rászabadulhattam Keszthelyre, hittem a kék égben október végén. Teljesnek mondható a kör, dicsértem, ajánlottam, megjegyeztem, bíráltam, beszóltam. Írtam én minden kutyagumiról, csak egyvalami maradt ki: Balatonalmádi TVSK kikötő. Bocs! Azért volt, mert … ja, NINCS MENTSÉGEM RÁ. Még egyszer BOCS. Ha a Jóisten megtart, jövőre az első utam oda vezet. Úgy legyen!

Az idő homokóráján viszont peregnek a szemek. Könyörtelenül fogynak a méterek, közeledik Földvár. És sajnos bekövetkezik az elkerülhetetlen: idei utolsó útjáról fut be a karcsú, kék hajó.

        
Néma, kihalt a kikötő. Nem visz rá a lélek, hogy belehasítsunk a csendbe holmi motorberregéssel. Végezzük be hűen önmagunkhoz, becsúszunk egy szál orrvitorlával. Nem háborgatjuk, ahogy a platánlevelek susognak, beszélgetnek.

- Már nem úgy van az, ahogy eddig volt – szólt valamelyik.
- Bizony nem. Az éjjel is sokan elmentek – kontrázott egy másik.
- Vajon ki következik? – tette fel a költői kérdést egy távolabbi. – Réges rég, amikor izzott a nap, néha levágott az északi bőgő, sokan akkor is leszakadtak, pedig még annyira fiatalok voltak. Milyen jó, hogy nekünk több adatott! –
- Manapság ritka vendég a nap, és alig melegít – panaszolták többen is.
- Mondják, ha mi lehullunk, újak jönnek, és aztán megint mások, vég nélkül. – hallata hangját egy filozófus ábrázatú.
- Alighanem így lehet – mormolták jó páran. – Ez valahogy olyan rejtélyes, elképzelhetetlen.
- Én olyan szomorú leszek tőle – mondta, aki először szólat meg. – Miért kell elmennünk, mi lesz velünk, ha már nem itt leszünk?
- Ezt én sem tudom. – szólt ismét a filozófus féle. – És azt sem, hogy lesznek–e még érzéseink, és egyáltalán tudunk–e magunkról és a világról. Onnan még nem jött vissza senki, hogy elmondhassa.
- Ne nyavalyogjatok már ilyen marhaságokon! – vágott közbe valaki.
- Oké, hagyjuk, de miegyébről beszélgethetnénk? – rövid hallgatás után csak folytatta halkan az első. – Melyikünk hullik le közülünk elsőnek?! –
- Ívben tojok rá! – hangoskodott az előző. – Emlékezzünk inkább a szépekre, amiket közösen éltünk át. Milyen csodálatosan szép volt, ahogy forrón tűzött a nap, kéklett a tó, hintáztatott a szellő. És a langyos csillagfényes éjszakák, reggel az üdítő harmat. Kicsattantunk az egészségtől! Elfeledtétek?! -
- Manapság egyre iszonyatosabbak az éjszakák, és nem akarnak véget érni. És úgy érzem én is rettentően megbarnultam – mondta félénken ismét az első.
- Na ne bomolj! – torkolta le a nagyhangú. – Biztosan azért gondolod, mert én olyan randa sárga, aszott, vén trotli lettem. De megnyugtatlak, nálam ez egészen más. –
- Ugyan már! Mit udvarolsz! –
- De bizony így igaz! Higgy nekem! Örökifjú vagy, mint az első napokon. Azt a pár vékony sárga csíkot alig lehet észrevenni, és ha igen, csak szebb leszel tőle! – folytatta a nagypofájú.
- Köszönöm! – sóhajtotta az első megilletődve. – Nem hiszek neked, de köszönöm, hogy olyan jó vagy. És mindig olyan nagyon jó voltál hozzám. Most értem csak meg valójában, mennyire jó! –
- Ne mond már, zavarba hozol! Még elbízom magam! Nahát. – zárta le a beszélgetést határozottan a nagyhangú. Remélte, sikerült véka lá rejteni, hogy szavait a bánat és a szomorúság némították el. És többé nem is szólalt meg, csupán rövid csend után még egyetlen egyszer.
Dermesztő északi támadt, felzúgtak a fák.
- Hát akkor most … én – csuklott meg a hangja, amint leszakadt az ágról, és némán, egyre szélesedő csigában hullott lefelé, a földet barna lepelként fedő társaihoz.

Elköszönt az ősz.

Merlin  (Siegmund Salzmann örökérvényű gondolatainak szabad fordításával).