Mindig is egyik kedvenc helyem volt a Marina Fűzfő, és nem igazán tudom megmondani, hogy miért is. Sőt, megkérdezhetitek: mi a tökért jöjjön az ember ide? És erre se vagyok képes korrekt választ adni. Ha nagyon mélyen leások érzelmeim talajába, találok pár dolgot: úgy, mint itt a fordulópont, vagyis elértük túránk legtávolabbi pontját. Hurrá, kegyes volt az időjárás, sikerült.  Megpihenünk egy kicsit, kovácsoljuk a terveket a visszaútra. Meg aztán van egy semmivel össze nem hasonlítható hangulata ennek a néhai zagy kazettának, még egy ilyen a Balatonnál nincs. Aztán a portáldaru a bakokkal. Olyat sem látni másutt. És mindenki olyan kedves: évek óta ugyan az a hölgy a recepcióban, a pincérek az étteremben. A koszt Pazar, áraihoz hozzádrágult az élet. Nem lehet csomót találni sem a minőségen, sem a környezeten. Más kategória az országút túloldalán a 71 – es büfé (csak ezt a linket találtam). A kaja itt is jó, de már nem olyan olcsó, mint tavaly volt annak ellenére, hogy 15% kedvezményt kapnak a hajósok. És még egy mínusz: reggeli már nincs, csak később nyitnak. Pedig ez volt számomra a legvonzóbb, ugyanis a rántottától a bundás kenyérig mindent adtak. Nagyon sajnálom, de ez van.

Délutánra „besajtul” az idő, egymást követik a zivatarok. Pihizünk, beszélgetünk a túraponyva védelmében. Pedig lenne itt felfedezni való: a bob pálya valamint a csillagvizsgáló, meg aztán kirándulni is lehetne, persze nem szakadó esőben. No, de sebaj, így már tuti virág, hogy a közeljövőben ide feltétlenül vissza kell jönnünk. Úgy legyen.

Szomorkás szürke reggelre ébredünk. Hátat fordítunk a sehol napnak, és a „gerleszellentés” erejű légmozgással csordogálunk visszafelé. Ezen a túrán nincs tovább, Partfő és Siófok sajnos nem fér bele az időnkbe. Még egy ok, hogy még idén visszatérjünk ide. Az eső meg hol kevésbé, hol jobban, de kitartóan, szép csendesen áztat. Az első fok azért villog, de semmi haszna. Lassan fogynak a kilométerek.

 

 

Úgy Balatonarács magasságában kezdenek oszladozni a fellegek, kis szellentyű is kerekedik, így nemsokára a „körpacsáló” keresztezi utunkat, hát csak megérkezünk Balatonfüredre. Kikötés után szinte azonnal belefutunk az alsóörsi motoros találkozó résztvevőinek látványos felvonulásába. Majd egy órán át, vég nélkül, csak jönnek és jönnek. Ötletesnél ötletesebb jelmezek, halálfejtől angyalig, mikulástól hupikék törpikékig motorozik itt mindenki. A sor eleje már Tihanyban jár, a vége még most indul Alsóörsről. Hatalmas.

 

 

Végül csak elfogynak, farkas éhesen bezuhanunk egyik kedvenc helyünkre, a Magyar ízek házába, mint TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT helyre. Rendelünk, kihozzák, felfaljuk. Persze, amikor korog a gyomor, hajlamos az ember nem figyelni, pedig az illatok sok mindent elárulhatnak. Én még csak megúsztam a pacalt, de egyikünk sült hekket evett. Nekem ugyan feltűnt, de csak utólag tudatosult, hogy inkább szürke volt, mint piros. Alig értünk a kikötői WC – hez. Mint a vízfolyás. Majd szétrepedt a fajansz. Nesze neked tuti hely. Szóval vigyázzatok, veszem a bátorságot, hogy eme jeles csehót, ezennel törlöm a !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! helyek listájából. Uff, én beszéltem. Még talán annyit, hogy rettentően tudok haragudni az ilyenekért. Meg nem is értem. Megy az üzlet, tömve vannak vendéggel, annyi ételt adnak el, amennyit csak akarnak, busás a haszon, akkor mi szükség van arra, hogy tegnapi, visszamelegített szemetet is felszolgáljanak? Szégyelljék magukat!

Délután egymást érik a zivatarok. Zuhog az eső, mintha csak dézsából öntenék. Kódorgunk ide – oda, keressük a könyv – bor – jazz fesztivál helyszíneit. Semmi kiírás sehol. Kérdezősködünk, néznek, mint az okos kutya. Aztán valaki okos tojás megmondja a tutit, menjünk a város szélére (két kilométer) a Balaton Kulturális Központba. Elindulunk, de az égzengés visszazavar. Utolsó pillanatban bemenekülünk a Vaszary villába. Leszakad az ég, de itt van szép kiállítás is, meg gondolatébresztő előadás. És még pontosan el is mondják, hol mi van – lesz. Persze innen ötven lépésre a Kisfaludy galériában este nyolckor koncert. Még szerencse, hogy nem kutyagoltunk ki, oda a pokol fenekére sz@rrá ázni, ahol egyébként semmiféle műsor nem készült.

Vacsorázni betérünk, jobb híján a „Hatlépcsősbe”. És milyen jól tettük. Új tulajdonos és személyzet fogadott. Gyorsan hozták is a kosztot, jó is volt, méghozzá elfogadható áron. Nocsak, megint visszatér a régi formája? Mert ugye két éve nagyon leromlott. De jó lenne! Ha ti is ezt tapasztaljátok, illetve legközelebb mi is, újra képbe kerülhet a túrázóknak ajánlás.

Kis esőszünet, jóllakva átsietünk a galériába. Pár néző lézeng. Ja, úgy, hát más se tud róla. Szóval nem mi vagyunk a bénák. Hallgatjuk a zenét. Pazar jazz koncertnek lehettünk részesei. Jó, hogy megtaláltuk.

Késő este kerülünk ágyba. A víz pedig lötyög rendesen, bucskázik a hajó ide – oda. Nem igaz, hogy egy ilyen fontos, közkedvelt, városi kikötőnek ne lehessen keletről egy nyomorult hullámtörőt építeni. Még valami nehéz (beton) úszómóló is megjárná (olyan, ami Alsóörsön a TVSK telepen van), ha már kőszórást nem lehet építeni.

Reggel még mindig szemerkél az áldás. Sétálgatunk, nézelődünk, visszatévedünk oda, ahol este a koncertet hallgattuk. És uram fia, megint készülődnek valakik. Valami népzenei formáció alakul. Na, lássuk. Alig árválkodik tizenegynéhány néző, azért elkezdik. És csak ámulok és bámulok.

    

Vér profi módon zenélnek, énekelnek, vannak tízen. Méghozzá úgy, hogy az egyik szereplő egy kutya, fajtiszta pumi. Vetett engem a sors már messze földre, láttam temérdek csodát, de ilyet még soha. És amit előadnak az se semmi: mindenféle kajákról énekelnek. Nagyon tetszett az egész. Művészi értéket láttam az előadásban, olyan módon, hogy messze több volt itt, mint egy gyerekelőadás. Nem ragozom túl, meg kell őket nézni. Pontosítom miféle csapat is ez: Paradicsomleves betűtésztával – Etetős versek a menzáról című könyv (Lackfi János) verseiből a Kompánia Társulat (Budakeszi) előadásában. Száz szónak is egy a vége, el tudnám képzelni, hova-tovább szívesen látnám ezt a produkciót más helyszíneken is a Balaton körül, például Bogláron a Palettában. Csuda nagy bulit csaptak, még pár néző is befutott közben. A rendezésre nézve, viszont szégyen, ami itt, a tájékoztatás területén történt. Remélem, tanulnak belőle.

Ebéd után éledezik a napocska. De szép is a rózsalugas így üdén, harmatosan. Ezzel búcsúzunk Füredtől. Átcsúszunk Tihanyba. 

Lángos a kikötőben, meleg szendvics és temérdek veresbor a Garázsban. Ahogyan illik az utolsó esténken. Beszélgetés, információgyűjtés. Ki mit hallott, tud. Lényeg: Semmi konkrétum, úgy a néhai Balaton szálló renoválásával, mint a tervezett kikötő megépítésével kapcsolatban. Majd meglátjuk, hátha egyszer csak nekilódulnak. Fogy a bor rendesen. Jó kedvünket még a temérdek csípős szúnyog se tudja elrontani. Méltó befejezése ennek az élmény dús túrának.

Verőfényes reggel. A vizesblokkok közül csak az egyik működik, és még mindig nem zárható belülről. Ejnye, csinálják már meg, ha már azt a „tökön verő” beléptetőt felszerelték. Sebaj, vittük a „FOGLALT” táblánkat. Ettől még, szerintem zsenánt a dolog.

    

Támadt egy kis északi. Irány Földvár. Se perc alatt odaérünk. Leszereljük a vitorlákat, kirámoljuk a temérdek cuccot, „kiganajozzuk” a hajót. Aztán ebéd, természetesen a Csigaházban. Zoliék igencsak kitettek megint magukért.

Ez kellett még ennek a gyönyörű túrának a befejezéséhez!

Nem vagyok szomorú, hogy vége, hiszen nemsokára „nyugatnak indulunk”!

Merlin!