Kihasználva az idén talán utolsó közel 20 fokos hőmérsékletet, hirtelen felindulásból eveztünk egyet a Nyugati-övcsatornán. Balatonmáriafürdőről indultunk. Sötétbarna vízen lapátoltunk az “árral” szemben. Természetesen a lassan vánszorgó víz nem szennyezett, hanem mivel lápos, mocsaras részről érkezik, az színezi ilyenné. Utunk első részén sok horgásszal találkoztunk. Egyiküknek nem is tetszett a jelenlétünk, szóvá is tette, de a többiek vagy közömbösek voltak, vagy érdeklődtek, hogy honnét jöttünk és hová megyünk. Érdekes volt az M7 alulnézetből. Néha hattyúkkal találkoztunk. Az egyikük minket meglátva felszállt és velünk szemberepülve bombatámadást végzett ellenünk, de szerencsére nem talált. Egyszer egy fácán repült majdnem nekünk. A Boronkai-patak torkolata után már sekélyebb lett a víz és a meder alját is lehetett látni. A felszínen a védett sulyom levelei szinte egymást érték. A termése, mely úgy néz ki, mint valami nindzsa fegyver, sokfelé úszott a vízen. A part menti nádasban sokszor láttuk azokat az ösvényeket, ahol a vadak járnak le inni a vízhez. Míg a Hévízi-csatornán Matulát és Tutajost vártuk, itt egy másik Fekete István szereplőre, Babocsai Lászlóra és a koppányi agára számíthattunk. De ugyanúgy, mint a Tüskevár hősei, a török idők vitézei sem bukkantak fel. Közel 10km-t tettünk meg a Nagy-Berekben és Pálmajorig jutottunk. Sajnos onnantól teljesen benőtte a növényzet a csatornát és nem volt értelme tovább menni.
Visszafelé benéztünk a Boronkai-patakra is, ami a következő útvonal lesz.
