Bár azt ígértem az előző cikkemben, hogy most olyan helyeket járunk körbe, amelyeket idén még nem érintettünk – majd ezután tesszük meg –, inkább azokat vesszük ismét célba, amelyeken a nyitótúrán, kora tavasszal már jártunk. Feléledtek vajon? Légyen az első állomásunk Siófok.
A vendéghely viszonyok sajnos nem változtak, mindösszesen két olyan finger leledzik, melyek hosszabb hajók fogadására alkalmasak, azok is igen közel vannak a bejárathoz, tehát még közepes hullámverés esetén is meglehetősen lötyögősek. Talán célravezetőbb, ha az egyik belső kurta nyélre felszenvedjük magunkat, megfelelő visszakötéssel, (háttal a tónak) ugyanis ott sokkal védettebb. Nekünk most még szerencsénk van, mert akad üres „bérelt” hely, oda beállítanak a kedves kikötőmesterek.
Úgy a hajóállomáson, mint a városban felpezsdült az élet. Jönnek-mennek az emberek, pár dologról lekerült a lakat (Víztorony). Tisztességes ebédelő hely – a már nemegyszer említett halsütőn kívül – viszont még most sem található. Igen csak hiányzik. A Kultúrházban, a meghirdetett időpont előtt két nappal bezárták azt a gyönyörű „Mesékbe szőtt álmok” installációt. A következőt most készítik elő. Mi persze belógunk körülszimatolni.
Nekem tetszik, vannak jópofa dolgok, érdemes megnézni. Persze nem olyan ütős, mint az előző volt. https://www.kulturkozpont-siofok.hu/hu/kiallitasok.html . Jót fagylaltozunk a főtéri cukrászdában (kártyát elfogadnak, van WC) – egyébként !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! –, végigsétálunk a parkon, majd vacsora és alvás. Most még szokatlan csend honol, nincs a városra jellemző Karaoke ordibálás éjnek évadján.
Kék ég köszönt ránk reggel. Az előrejelzés déltől zivatarokat jósol, úgyhogy sietve útra kelünk. Még jó, hogy húzós „keleti benzinünk” van, így ennek szárnyán repülhetünk keresztbe Alsóörsre. A medence közepén még hiába keressük a mérőműszereket hordozó, fekete oszlopot. Majd meglesz. Ebédre befutunk – épp a legfőbb ideje, mert punnyad a szél, tornyosulnak a felhők –. Persze a legbelső mólóvégre állunk. Tudjuk, e helynek meg kell fizetni az árát, mert ugye ez eredetileg a kacsák birodalma. Úgy is néz ki.
Nekifogunk a takarításnak. Megjegyzem nem nagy ügy, ugyanis már megvan a módszerünk rá. Egyikünk a locsolócső csavaros végével átkel a tányéraknás övezeten, felcsatlakoztatja a közeli csapra, másikunk pedig a jó erős vízsugárral egykettőre lemossa a deszkát. Nem több tíz percnél. Persze a slagot nem rakjuk el, hiszen reggelre kelvén ugyanezt ismét meg kell cselekedni. Ez van, ilyen világot élünk. Üdvözöljük Hagi barátomat, majd megyünk a Bakter restibe, hiszen sem hétfő, sem kedd nincs, tehát a meghirdetettek szerint nyitva található. És valóban. Jól megebédelünk, a koszt szokásosan kitűnő. Az adagok viszont, mintha egy árnyalattal soványabbak lennének az eddigiekhez képest. Az árak meglehetősen borsosak (egy vasúti restihez mérten), ugyanis a köretekért külön kell fizetni. Elbeszélgetünk Zozó barátommal (tulajdonos). Elpanaszolja a szokásos lemezt: költségek az egekbe szöktek, nincs munkaerő… stb. Még meg is értem. Tudomásul veszem. Persze így is bőven !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT!. Azért mégis jó, ha megemlítem, miszerint bizony nem olyan olcsó hely, mint amilyen volt hajdanán. Nehogy valakit kellemetlen meglepetés érjen. Pihenünk kicsit, majd felkerekedünk szokásos sétánkra.
Araszolunk felfelé a főutcán. Imádom. Az időben eltolt, egymás után nyíló illatos rózsák. A faragványok. Teljesen egyedi hangulat.
Itt mindig elmélázom. Egyik kedvenc településem Alsóörs. Minden olyan kellemes, szép, igényes. Pedig itt is rendeznek mindenféle motoros találkozókat. Híresek is róla. Viszont a csődület és a duhajkodás a nyaralótelepen kívül, távol a központtól zajlik, senkit nem zavarva. Van egy látványos felvonulás, aztán slussz. Itt így csinálják. Másutt pedig úgy, hogy kétszer három hétre, a nyár kellős közepén, lezárják a város szabadstrandjának jó részét, a partot elkerítik vasráccsal. Az üdülőtelep utcáit pedig ellepi a kábítószer ittas csőcselék, saját gőzölgő, bűzös mocskukban fetrengve, irtózatos szemetet hagyva maguk után, szinte lehetetlenné téve a nyaralókban való tartózkodást. No, igen. Kinek a pap, kinek a papné. Ez egy kitérő, magánvélemény volt, bocs.
A felső útelágazásnál, kötelezően betérünk az „oskolába”, nehogy már igazolatlan hiányzáson kapjanak minket http://www.balatonriviera.hu/hu/hirek/a-felso-kocsma-lelke.html . Lehörpintjük italainkat, pár szót váltunk az intézményt üzemeltető tanár házaspárral, majd ez alkalommal a kilátóhoz mászunk, azaz sétálunk fel, hiszen nagyon kellemes vonalvezetésű gyalogút „nyeli el” a hegyecske magasságát. Az építmény szépen karbantartva, környéke tiszta, rendezett – bár a Kitaibel Pál kilátó is így festene Vonyarcvashegyen –. A panoráma csodálatos.
Kellemes élményekkel gazdagodva térünk nyugovóra. Verőfényes reggelre, és versenyre induló hajók neszezésére ébredünk. Egymás után futnak ki és fordulnak Balatonfüred felé. Sietnek, nehogy lekéssék a rajtot.
Íme, a kép. Lenyűgöző látvány az szent, amint egy nagy erejű motoros cibálja kifelé ebben a kellemes oldalszélben. Mindent elismerek én, hogy az új technika, meg a kor szelleme, a kihívások… stb. Hitvány féregként vetem porba magam a sportteljesítmény láttán. De csak motoszkál bennem a kisördög: vitorlás hajó ez a kóceráj egyáltalán? Meg sem áll a saját erejéből, csak ha vagy tíz ember rohangál meg csimpaszkodik a trapézokon ide-oda. Hát, nem is tudom igazán. Isten bocsássa meg bűnömet, de én a kíméletlen harcot, a sebességre és teljesítményre való görcsösen erőltetett törekvést és akarást látom benne. Hol marad az elegancia, a kellem, a kecses szépség, a hajótest nemesen finom vonalvezetése és siklása, a laza nagyszerűség. Mint amikor egy valódi negyvenes vagy ötvenes cirkáló esetleg egy scheren kivonul a kikötőből, méghozzá teljes vitorlázattal, motor nélkül, csíkos trikós, fehér sapkás, mosolygós, lebarnult hajósokkal a fedélzetén – akiknek látványától „leesik a nőkről a bugyi”, mondotta egy nagyon kedves Barátom, aki már előre ment az égi mólókra –. Hangsúlyozom, ez kizárólag az én személyes érzésem, véleményem, nem az újság hivatalos álláspontja.
Amint szabad a pálya, mi is kifutunk, de ellenkező irányba fordulva, Balatonalmádit vesszük célba. Friss északival, enyhe krajcban, igen gyorsan odaérünk. Bedirigálnak egy ideiglenesen üres bérelt helyre. Még van bőven időnk ebédig, tehát körülnézünk a telephelyen. Van változás bőven áprilisi ittlétünk óta. Megismerkedem az új kikötővezetővel, azaz dehogy ismerkedem, hiszen régi motoros a szakmában. A jobb sorsra hivatott néhai Építők kikötőjét irányította, amíg tehette. Szekeres Robi neve nyilván többeteknek ismerősen cseng, nem kell bemutatni. Természetesen itt is a tőle megszokott alapossággal látott munkához. Beszél a terveiről, mutatja az újdonságokat. Talán a legfontosabb, hogy a déli móló elkészült. Persze azonnal meg is telt hajókkal. Két vendéghely kialakítására azért marad lehetőség.
Mindig jó érzés számomra, amikor egy olyan „újgazdával” találkozom, aki nem mindenféle „csillagháborús” lázálmokat vizionál, vagy fenekestül felforgat mindent, hanem a realitások talaján mozogva, a lehetőségeket figyelembe véve törekszik a legcélravezetőbb, jól működő megoldásokra. Ez a hely nekem mindig szívügyem volt, egyik kedvenc túra célpontom. Nem egyszer neveztem „tündérkertnek”, nem ismétlem meg, miért. Tehát nagyon örülök neki, hogy Robi került ide.
Máskülönben, én azt nagyon jól látom, hogy ez a létesítmény igen nehéz helyzetben van. Ugyanis Balatonalmádi városának legalább egy alsóörsi méretű és kapacitású vitorláskikötőre lenne szűksége ahhoz, hogy a felmerülő igényeket, megfelelő módon ki tudja elégíteni. Na, most ez az elvárás szakad ennek az apró öbölnek a nyakába. Ami „nincs gumiból, nem nyújtható”, akkora, amekkora. Több úszó cucc, ha a fene fenét eszik is, akkor sem fér el benne. És ők, valahogy mégis megoldják. Ez valahol a jó szándékon kívül valami hallatlan profizmusra és szakmai hozzáértésre vall. És rengeteg munkát igényel. Itt kerül a képbe Venczli Csaba kikötőmester. – Azzal fogadott, hogy „tegnap Alsóörsön a felső kocsmában vedeltem a fröccsömet”. Honnan a pékből tudta? –. Különben is, mindent tud és megold. Elnézem, ahogy egy, még parton lévő hajóra állítják fel az árbocot. A daru tartja, Csaba az alsó végét cipeli, hogy beillessze a fészkébe, a süket tulaj meg ott téblábol, és egy laza mozdulattal betolja a kabintetőt. Csabánk persze kis híján belehupál a lyukba. Én már lekáromkodtam volna az eget, ő meg csak higgadtan megkéri, hogy zárja vissza. Mintaszerű konfliktuskezelés. És setét agyamban megfészkelt a felismerés. Miszerint Rick Csaba barátomat tartottam a Balaton legkiválóbb kikötőmesterének – egy élő legenda –. Ez eddig rendben is van. Viszont rajta kívül még számos kitűnő, önfeláldozó, hivatásának élő, fáradtságot nem kímélő barátom akad a tó körül (Péterek, Attila, Balázs, Hagi… stb.) akik mindent megtesznek azért, hogy mi biztonságban legyünk, és jól érezzük magunkat. Ők tehát a „trónkövetelők”. Úgy érzem, lassan Csaba is belép közéjük? Komoly esélyt látok rá.
És még valami. Havi egy alkalommal, az éjszakázás a BHZRT bérlőinek ingyenes. Itt úgy számolják, hogy amennyiben valamely hónap ikszedik napját töltötte itt egy hajó, az harminc nap elmúltával teheti meg ismét. A BHZRT kikötőiben viszont egy nap jár naptári havonta. Tehát ha akár május harmincadikán jár ott valaki a TVSK sapkájában, az ismét jöhet, akár június elsején. Nekem a második módszer jobban tetszik. Ez egy dolog. Viszont nagyon szépen kérek mindenkit, hogy az itteni időszámítást tartsa tiszteletben, ne vitatkozzon, érveljen…. Továbbá segítsük a munkájukat azzal is, hogy tervezett érkezésünket megelőzően érdeklődjünk, hogy egyáltalán tudnak–e fogadni, és ha igen, kérjünk eligazítás arra nézve, ugyan hova kössünk ki. A telefonszám: +36 30 5801350 .
http://vitorlasrt.hu/rolunk/tvsk-balatonalmadi
Egyébként Balatonalmádi változatlanul gyönyörű. A szezonális üzletek is kezdenek kinyitogatni (például a kempingben lévő !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! étterem, amit idén sajnos most nem teszteltünk le). Jót fagylaltozunk a hajóállomásnál (cukormentest is adnak), vacsora, majd megcsodáljuk, ahogyan egy jó kilencvenes bőgő keletről végigsöpör a vízen. Az öbölbe alig ver be a hőbörgés. Nyugodt éjszaka után reggel elbúcsúzunk kedves vendéglátóinktól, és indulunk visszafelé.
Keleties mérsékeltben el is jutunk Balatonfüredre. A vendéghelyeknél akkora a hullámverés, hogy meg sem kíséreljük a kikötést, kapásból a móló nyugati oldalára állunk. Temérdek az üres hely, ugyanis a Dragon EB miatt a bérlőket már kiakólbolították innen. Előkerül kedves barátom, a vén „mólóbakter”, dicsér, hogy milyen előrelátó vagyok. Reggel viszont tűnjek el, mert kell a hely a versenyzőknek. Oké, mondom, így is terveztük. Elmeséli, hogy az elmúlt éjszaka – amikor almádiban láttuk a vihar kitörését – a vitorlásokat úgy kellett kimenekíteni a keleti oldalról. No, igen, egyrészt szégyen, hogy egy ekkora városnak nincs tisztességes túrázók által használható kikötője, másrészt botrányos, hogy legalább egy rohadt hullámtörőt nem tudnak építeni a szóban forgó oldal védelmére. Pláne annak fényében, hogy az utóbbi időben (megfigyelésem szerint, a kuvaiti olajkutak égése óta) idegesítően sok keleti szél fúj. Tehát nyomatékosan felhívom szíves figyelmeteket, hogy ez a jeles intézmény kizárólag stabil nyugatias légáramlás esetén használható. Pláne éjszakázásra.
A vizes helyiségek viszont rendben vannak, szinte állandóan takarítják őket. Kell is, mert a turistaforgalom iszonyatosan nagy. És a velük való közösködés, hát hogy is mondjam. „Folyamatosan az ülőkére rondítanak, és a papírt meg az utolsó centiméterig lehúzkodják, majd összegyűrve, nagy gubancban az előtérben szétszórják” – mondotta a személyzet. Micsoda szórakozás?!
Többnapos ünnep lévén, ember ember hátán mindenfelé. Megyünk ebédelni a Hatlépcsősbe https://www.muskatlivendeglo.hu/hu/kezdolap . Azaz, csak mennénk, ugyanis a bejáratnál egy széles gurtni feszül keresztben, megakadályozva a bejutást. Telt ház van. Minden asztalnál esznek, isznak. Kint pedig jó pár ember várakozik türelmesen. Ilyet még soha nem tapasztaltam. Mit tegyünk, hiszen éhesek vagyunk, mint a farkas. Menjünk vissza a kikötőhöz a Vitorlás étterembe? http://www.vitorlasetterem.hu/?%C9tlap-itallap,3 Számunkra igen húzós, pláne így utolsó nap, amikor már a túrára szánt költségvetésnek jórészt a nyakára hágtunk. Sétáljunk a Balaton étterembe http://balatonetterem.hu/ ? Ott is igen vastagon fog a plajbász. Menjünk a strand sorra – biztos kinyitott már pár büfé –? Na, tavaly ott többször kiütött a gyalázat (Magyar ízek háza), lett „rókavadászat” meg „híg-szapora”. Nem kockáztatjuk. Megszületik a döntés, várunk. Legfeljebb majd a falon elhelyeznek egy reliefet, miszerint ezen a helyen szenvedett éhhalált Merlin, a Porthole hivatalos kocsmatölteléke… béke poraira…. E-képpen borongok egyre mélyebbre a gondban, mire megjelenik Imre, a krimó főnöke. Két vendéget beenged. Én pedig nekiállok hőzöngeni – rettenetes tudok lenni éhesen –, hogy mi leülnénk valaki idegenek mellé, nyilván befogadnának pár matrózt asztaltársnak, és így tovább. Nem késik a válasz: „a rendszer nem tudja kezelni azt, hogy asztalonként egynél több számla készüljön”. Sakk-matt. Hidegzuhany. Várunk tovább. De mit tesz Isten, úgy öt perc elteltével bejutunk, és udvariasan odavezet az egyik pincér egy szépen letörült üres asztalhoz. Lerogyunk, és már ott is terem az étlap.
Első benyomásom, hogy a megszokottnál jóval szűkebb a kínálat, úgy egyharmadával kevesebb étel kapható. Sebaj, találunk megfelelőt. Tűrhető időn belül hozzá is jutunk. Dugig tömjük magunkat. Mindjárt jobb kedvem kerekedik. Pár szót váltok a vezetővel. Felvilágosít, hogy ekkora tömeget egyszerűen nem képesek ellátni az eredeti választékkal (a kis konyha). Így is szakadásig hajtanak. Megköszönöm a szíves vendéglátást, gratulálok a csődület mintaszerű kezeléséért és a személyzet munkájához.
Rövid ejtőzés, majd járunk egyet a délutáni napfényben. Mindenfelé irtózatos a zsúfoltság ezen a többnapos ünnepen. A Tagore sétányon áll néhány bodega, legfőképpen borokat árulnak. Még színpad is van, felejthető zenés-énekes gyermekműsorral. A Balatoni Vízivilág Látogatóközpont nyitva, és csodálatos. Mellette kézműves fagylaltot árulnak. Nyalunk egyet, meglepően ízletes (és cukormentes is akad).
Hömpölygünk tovább az áradattal, elérjük a strand melletti büfésort. Alig ül bennük pár vendég. Mit mondjak, nem csodálom. Ahol ételt adnak, majdnem mindenütt az égett olaj, a hal, néhol az állott hús szaga terjeng – orrom, mint a kutyáé –. Az árak pedig az egekbe szöknek. Visszafelé utunkon kortyolunk némi borocskát a bodegáknál, majd ismételten szemügyre vesszük a Balaton étterem meg a Vitorlás csehó étlapját. Lassan besötétedik, vacsoráért megint csak a Hatlépcsősnél horgonyzunk le. Este is az utcán kell várakozni, de percek alatt bejutunk – kezdjük megszokni –. A kötelező velős pirítós – csülkös pirítós szokásosan hatalmas és kitűnő.
Elfilozofálgatunk a vörösbor mellett. Vajon miért van itt ez a temérdek vendég? Jó hely, az kétségtelen. De más lehetőség nincs? Vagy én reklámozom túl? Igaz, ami igaz, most, hogy alaposabban szemügyre vettük a két „drága” étterem étlapját, megállapítjuk: annyira nem is kifizethetetlen, ugyanis az áraik körettel együtt értendőek, és akadnak olcsóbb kaják is (nem csak libamáj). És ezek környékén ínycsiklandozó ételek illata érződik. Érdemes lesz tehát kipróbálni őket is. Ezt nemsokára meg is tesszük.
Most viszont hunyó malter, mert holnap korán kell indulnunk hazafelé, ugyanis már déltől várható mindenféle égi háború.
Így is teszünk, és mire a levesnótát kongatják, befutunk Földvárra. A zuhi már a Csigaházban ér, miután leszereltük a hajót. Véget ért tehát ez az utunk is. Most pár „munkás hét” következik.
Azután viszont… ?!
2018. május 30. Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!
