A park bokrai között barátkák énekelnek, fülemüle is csattint néha, pintyek és rigófélék társulnak a koncerthez, kísérvén a sárgarigó fuvolaszólóját. A sétaútra az éjszakai zápor kicsalta a csigákat. Komótosan másznak, míg a futrinkák, hozzájuk képest villámsebesen szaladnak a biztonság felé. Természetszerető figura lévén, szokásomhoz híven, most is átsegítek pár jókora éti és két szépen csíkozott ligeti csigát az eltaposás-veszélyes szakaszon. Népes tengeliccsapat kíváncsian figyeli akciómat. Varázslatos látványt nyújtanak a korareggeli fényben. Ők az egyik legtarkább madaraink piros fejükkel, és fekete szárnyaikon pompázó aranysárga csíkjaikkal. Egyébként gyakori jószágok, jóformán mindenütt megtelepszenek, legyen az gyümölcsös, kert, park, vagy éppen fás–ligetes kikötő. Évente kétszer, ritkán háromszor költenek. Először érkezésük után – Európa déli részén telelnek – március végén rakják le négy–öt, kékesfehér alapon ritkásan mintázott tojásukat, melyekből tizenkét–tizenhárom nap múlva bújnak elő a csirinyók. Fészküket bárhova rakhatják, vadgesztenyére, gömbakácra, gyümölcsfára, s szinte mindig valami kinyúló ág villájára. Nem túl védett, vagy rejtett hajlék. Viszont egyszerűségéből adódóan nem is feltűnő. Innen jut eszembe a kis őrgébics, aki lakhelyének peremét nyíló virágokkal béleli. Mindig mosolyra fakaszt látványa, ugyanis egy fára hajított kisméretű menyasszonyi csokorra emlékeztet. Mint amikor valami szerényebb intelligenciájú újgazdag agyoncsicsázott házát látom. Talán ez a „feltűnési viszketegség” is hozzájárul ahhoz a szomorú tényhez, hogy állományuk, elsősorban a Dunántúlon erősen megfogyatkozott. Az is tény viszont, hogy évente csak egyszer költenek, akkor viszont öt–hét világoszöld alapon barnás vagy vörhenyes foltokkal tarkállt tojást. Igen sajnálom, hogy mára szinte tejesen eltűntek. Pár éve még gyakran láttam, hogy valami kiálló ág végén mereven les, (szinte őrt áll) majd felrebben, villámgyors kör megtételét követően, a csőrében hozott rovart (mondjuk lepkét, nagy legyet vagy akár szitakötőt) felnyársalja valamelyik kilátóhelye közelében meredező tüskére. Kész a „konzerv”. Találékony és csinos madarunk. Hasonló a nagy őrgébicshez, de jóval apróbb, és fekete homloka biztos megkülönböztetési lehetőséget nyújt. Fejtetője, tarkója és háta világosszürke, fekete szárnyán apró fehér tükör látszik, torka az alsótestével egyetemben ugyancsak fehér, oldalán finom rózsaszínű árnyalattal (hím és tojó egyforma). Hosszú távú vándorok, Afrikába, a Szaharától délre repülnek telelni.

Szokatlan módon ide érkeztem (Fonyódra) vonattal, hogy egy már futó túrához csatlakozzam. Így hát nem viharzunk azonnal a vízre, hanem nézelődünk kicsit a városban. A kikötőben feltűnik, hogy a vendéghelyeket átrendezték. Több is lett belőlük, és akadnak olyanok is, amelyeknél a farcölöpök közelebb, és kisebb szélességben várják a kisebb hajókat. Nagyon ügyes megoldásnak tartom. Köszönjük. 

Megebédelünk a Makkosban (TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT!), az étel kitűnő – ennek szinte már nincs is hír értéke – majd feltaxizunk a múzeumhoz, hiszen tavaly óta nem látogattuk meg kedves ismerőseinket. Büszkén invitálnak időszakos kiállításukra. Gyönyörű huszár egyenruhák sorakoznak. Még tábornoki rendfokozatú is akad. Igazán látványos. 

Az emeleten pedig hangulatos, gazdag és ötletes helytörténeti kiállítást láthatunk. A régi idők szerszámait, eszközeit szemlélve találgathatjuk, mit, mire is használhattak. Az általános iskolai olvasókönyv pedig visszaidézte gyermekkoromat. Persze barátaink nagy munkában vannak, hiszen érdekesebbnél érdekesebb látványosságokkal készülnek a „múzeumok éjszakájára”. Temérdek munkájukban nem is tartjuk fel őket tovább, még lesétálunk a Kripta Villa kávézójához, majd hamar nyugovóra térünk, hiszen másnapra komoly terveink vannak.

Nem más, minthogy csatlakozzunk Pomucz Tamás barátom tizenegy vitorlásból álló túrakaravánjához. Korán kelünk, és bevadásszuk őket, amint laza kötelékben Szigliget felé tartanak. Sorba járjuk a hajókat, köszönünk, bemutatkozunk. Lebilincselő látvány számomra, hogy ennyi túrázó szeli a Balatont egy csapatot alkotva.

Külön élményt jelent számomra, hogy menet közben hajózhatom Tamásom híres Varázsló nevű Ketch osztályú Westerly Renova hajója mellett. Mintaszerű kikötés után jön az elmaradhatatlan cseresznyepaprika pálinka – persze csak az edzettebbeknek – majd vacsora Marcsinál. Megtiszteltetés volt számomra, hogy az asztalukhoz fogadtak. Beszélgetésünk során hamar kiderül, hogy igen nagy az érdeklődés ezekre a túrákra. Folyamatos telt ház van. Júliusban nem is tudnak ekkora létszámmal kódorogni, hiszen nincs az a kikötő, ami be tudná fogadni őket. Milyen kár. Hiszen ez egy nagyszerű dolog. A régi időket idézi. Nincs megfelelő szavam rá. Talán annyi, hogy „de jó, hogy vagytok”.

Tehát Szigliget. Első hír, hogy a kikötő közeli közért és büfé, - amely a túrázók körében közkedvelt volt – csont keményen zárva. Nagy kár. Szomorú látvány, hiszen évtizedek óta ide járunk feltölteni készleteinket, vagy beszerezni a finom reggelire való fánkot vagy rétest. A stranddal szembeni Nádas vendéglőben – ami egyébként nyitva, elég szűk kínálattal, szerény forgalommal – viszont azt mondták, hogy heteken belül ismét kinyit a bolt, új üzemeltetővel. Bízzunk benne.

Reggelre kelvén korán elindulunk, ugyanis neszét vettük valaminek, amit azonnal látni szeretnék. Húzós északnyugati fúj, tehát repülhetünk Tihany felé. Elsuhanunk Zánka hajdani kikötője előtt. Most tábla éktelenkedik a mólón, miszerint vendéghajót nem fogadnak. Valójában mást sem, mert egy szem árva árboc sem mutat az ég felé. Minden bezárva, sehol senki, csak a szél kerget pár ördögszekeret. A strandon úgy ötven nebuló viháncol, élvezve a tomboló nyarat. Pár éve még akár ötezren is lehettek. Ne is lássam, húzunk tovább. Ebédre célba is érünk.

Ebéd a Móló büfében. Minden a régi, a választék ugyanaz, mint ami volt. Az emeleti elegáns, kellemes és szép kávézó viszont zárva. Nem tudnak megfelelő munkaerőt kapni a működtetéséhez. Nagyon sajnálom. Fel Dottózunk az Apátsághoz. Bekukkantanék, de zord kezek megállítanak. Menjek előbb a látogatóközpontba jegyet venni. Hiába mondom, hogy a kiállítást meg a múzeumot már ezerszer láttam – még tetszett is –, most csak egy imát rebegnék el az oltár előtt, nem számít. A Jóisten tiszteletének is ára van, tehát perkáljam csak le a súlyos aranyakat. Nem teszem. Számomra nagyon visszásan hat ez az egész.

A környék viszont szép, tiszta, rendezett. Minden lilában tündököl, a levendulakultusz torát üli. Kicsit soknak érzem. Hiszen van itt más is. Mondjuk a KOGART galéria http://kogarttihany.hu/hu/.  Tavaly már áradoztam róluk, sőt a Balaton környékének az egyik legnívósabb és értékesebb kiállításaként bátorkodtam megjelölni. Idén sem okoznak csalódást. Szeptember közepéig  két mély hozzáértéssel és kifinomult ízléssel összeválogatott kiállítást láthatunk. A „szocreálban”, pontosabban a közízlés formálását óvó „három T” (Támogatjuk, Tűrjük, Tiltjuk) árnyékában élő művészeink alkotásait tekinthetjük meg. Borsos Miklós (az első „T” körébe tartozott), mégis mentes tudott maradni az állami propagandától. Lépten-nyomon találkozhatunk műveivel.  Kondor Béla - az utolsó ikonfestő – viszont igencsak a második és harmadik „T” közt lebegett, kiállításaira szinte rejtve, titokban tudtunk beosonni.

Még igazi ritka különlegesség is látható, úgymint a cserépváraljai római katolikus templom tabernákuluma (oltárszekrény, szentségház). Szóval ki ne hagyjátok!

Visszasétálunk a kikötőhöz. Következzék - szerény véleményem szerint - az év egyik szenzációjának számító történet. 

Egyszer volt, hol nem volt, 1923-ban Borbíró-Bierbauer Virgil tervei alapján, a kikötő mellett épült egy takaros épület. Nem más, mint a Sport Szálló. Évtizedekig a Balaton egyik ékkövének számított. Divatos, elegáns, közkedvelt hely, amit számos híres vendég felkeresett. Jólszituált urak és dámák látogatták. Átvészelvén a háborút, csillogása ugyan kicsit megfakult, de fénye töretlenül ragyogott, népszerűsége nem csökkent. Volt itt étterem, kellemes presszó, árnyas-lugasos teraszán – nem akármilyen – diszkó is működött egy ideig. 

Telt, múlt az idő, majd úgy huszonhét esztendővel ezelőtt csendben bezárta kapuit. Azóta évről évre csak pusztul, romosodik. Falait alaposan kikezdte az idő. Hogy elfedjék Tihany eme szégyenfoltját, külsejét, egykori képét idéző lepellel borították. Szinte bizonyosra vehettük, hogy előbb–utóbb áldozatul esik a markoló és gyalugépeknek, hogy valami ocsmány betonkolosszusnak adja át helyét. Most viszont gyúlt egy reménysugár. Még talán több is.

„… Láttatok-e már újgazdát, ki az őseitől elhanyagolt örököt átvéve, erős akarattal, kedvvel, szorgalommal hozzáfog ismét elpusztult ősi telke helyreállításához, épületet rak, cserjét irt, fákat ültet? Mint örül aztán, ha szorgalma, buzgó fáradsága nyomain meglátszanak az Isten áldó kezei, milyen örömmel mutogatja felépült kunyhóját, üres pincécskéjét, melyhez a bortermő vesszőt még most ültetgeti; hogy dicsekszik kertje első virágával, fája első gyümölcsével; milyen boldog, ha akad valakire, aki meghallgatja ártatlan büszkeségét, s megdicséri csírájában a vetést.”

Ugye ismerős gondolatok. Itt és most, valami hasonló vette kezdetét. Újdonsült ismerősöm Péter (üzemeltető) elárulta, hogy miután az épület teljes felújításra szorul, az idei évben az egykori szálló fedett, illetve szabadtéri teraszán fogadják a vendégeket. A napokban megkezdődik az új vizesblokkok kialakítása, valamint az idei működéshez szükséges infrastruktúra kiépítése. Sőt, hosszabb távra tervez. A következő évben szeretné az épület teljes rekonstrukcióját elvégeztetni, hogy az ismét, megfelelő szinten szolgálhassa ki a vendégeket.

És most mi a helyzet? Máris hatalmas választékban kínálják a különlegesebbnél különlegesebb, szeszes és alkoholmentes italokat. Limonádék, kávék, üdítők, energiaitalok, borok, pezsgők, szeszek… hadd ne soroljam. Még „Másnapos menü” is akad. Nem olcsó, de ez a hely nem is „strandbüfé” színvonalú. Pár harapnivaló is fellelhető, úgymint: Tonhal-tojás szendvics, Tépett sertéshús szendvics, vagy valami napi szendvics, majdnem egyezer Forintért. Ez persze hamar bővülni fog mindenféle grill dolgokkal, ha beindul a konyha. De nem ez a lényeg. Műsorok is alakulnak: Minden pénteken BaLatin Night társastáncest, szombaton akusztikus koncertek, vasárnap este retro balatoni filmek. A sportot kedvelőknek Teqball asztal, tollaslabda, röplabda, ping-pong, társasjáték. Bringatároló is használható. Ez megint egy dolog. Számomra a legérdekesebb az előtérben látható. Egy különleges, helytörténeti tárlat, mely a Sport Szálló egykori mindennapjaiba repíti vissza a látogatót. A kiállításon – mely egész szezonban látogatható lesz – archív fotókkal, régi képeslapokkal, újságcikkekkel elevenítik fel a Szálloda fénykorát.

Szerintem ezért feltétlenül érdemes ide bekukkantani. Hajósok, kirándulók, biciklisták, meg miféle csavargó népek! Próbáljátok ki, ítéljétek meg magatok! Én, a magam részéről nagyon kellemes órát töltöttem eme teraszon.

De mi legyen a végszó? Talán Jókai Mór mély, örökérvényű mondatai, melyekkel a bekezdést is indítottam:

… Emeletes házak, paloták urai szánó mosolygással tekintenek reá: „Mit mutogatsz te nekünk, szegény bohó, nyomorult viskódon, elültetett seprűnyeleiden, miket kertnek nevezsz; mi lesz tebelőled? Elébb-utóbb meg kell szakadnod a munkában, le kell roskadnod a teher alatt, úgysem éred végit; jobb volna, ha hozzá sem fognál, szegény bohó!

Az pedig fárad, törekszik, szent türelemmel küzd az utókorért, Istennel szívében ülteti el a jobb jövők reményét, minden pillanatját munkára fordítja, s midőn hasztalan fáradt, midőn csalódás, tapasztalatlanság, rossz idők, istencsapási hiúvá tették munkáját – ismét újrakezdi.” 

A Jóisten adjon erőt Nektek remek tervetek megvalósításához!

2019. július 5.

Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!