Váratlan utazás 

Szeptember végi sarkköri vitorlástúránk után, http://www.tengerivitorlastura.hu/tura- beszamolok/nordkapp-norvegia/ idén már nem terveztem a tengerre szállást! 

November 10-én vasárnap, hajnali 1⁄2 9-kor, békésen szürcsöltem kedves finn fa bögrémből a napindító kv dózist, mikor a nyugalmamba belehasított a P. Mobil ,,Maradsz aki voltál” száma. 

Kicsit mérgesen kaptam fel a telefont (ja... ez a csengő hang). 

Ki háborgat ilyenkor...? Nyomós oka kell, hogy legyen! 

Ismerős hang hívott Gibraltárból. ,,Gáz van. Tudnál jönni?” 

Ismerősöm Mallorca-Gran Canaria 3 hetes túráját csinálta éppen csapatával, és a Földközi első hét erősen megtépázta a harci kedvüket. 

Olykor nyomkövetőjük révén figyeltem az útjukat, így nem ért meglepetésként a hívása. 

2017-ben és 18-ban katamaránnal már én is megcsináltam ezt az utat. 17-ben szinte ideális, 18-ban igazi emberpróbáló körülmények között. Hiába, nincs két egyforma út! 

Kapitány társa az Atlanti előrejelzést látva megfutamodott, az autopilot behalt, a maradék legénység gyakorlatlan, egyedül nem meri tovább vinni a hajót. Sakk-matt helyzet! 

Rövid gondolkodás, egyeztetés a családdal (a családfő most hiányzik majd a vasárnapi ebédnél). De hát ki vagyok én, hogy ellenálljak, ha hív az Óceán? Délután már a repülőn ültem, útban Lisszabonba. 

Ott egy kis csövezés a reptéren reggelig és egy propelleres kávédarálón irány Malaga. 

Taxival éppen elértem a gibraltári buszt, ami még 3 órás zötykölődés. 

Még a buszon hív a kapitány, hogy tájékoztasson, mire számítsak. Kapitánytársa hazautazik, az első heti legénységéből egy ember maradt, aki kijelentette, ő ugyan éjszaka ki nem jön a fedélzetre, mert akkor pihenni szokott. 

Gibraltárban hárman csatlakoztak, két lány és egy srác. A srácnak van némi tengeri, adriai tapasztalata, de a várakozás unalmát elűzendő, másfél napja iszik. 

A két lány még sosem volt tengeren, de legalább aktív túrázók, így kicsit megnyugodtam, nem pláza cicák, használhatók lesznek. 

A kapitányt bár ismerem, túl sokat nem tudok róla. Lélekben felkészültem, hogy ebből az anyagból kell csapatot gyúrni néhány óra alatt, az esti indulásig. 

Miközben a busz minden nagyobb bokornál megállva vánszorgott a ,,Szikla” felé, gondterhelten nézegettem az előrejelzést. 

Jelenleg 30-40 csomós ÉNY-i szél, a szorosban éppen arcba, de napnyugtára gyengülést ígér. 

A kikötőbe érkezve nagyjából azt kaptam, amire számítottam! A két lány használhatónak mutatkozott, a legénység többi tagjával már fenntartásaim voltak. De ahogy kedves sógorom szokta mondani: ,,ha felkötötted a kolompot öcsém, hát rázzad”! 

Gyors bemutatkozás, és már járom is körbe a fedélzetet. Önváltó fock, gyakorlatlan legénységgel szuper! Viszont az alsó csiga szétesve, a schot a vitorla sarkán lévő csigába szerencsére beszorulva. A fuxolt kötélszemben megtaláltuk a műanyag görgőt is. 

- Kapitányom!... Ott kint az első vitorlabontáskor elszáll a fock... Két napja nem volt időd átnézni a hajódat? 

Irány a hajósbolt! Csap híján egy megfelelő 6-os csavar, WD40 a sótól beállt forgó csigáknak, schot visszakötve. Minden működik és a fedélzeten is minden ok. 

Számomra a tengeri hajón a térképasztal egy szentély! Itt folytatom az ellenőrzést. 

- Hát a térképek, pilot könyv, vonalzók, léptékmérő, hand bearing...? 

A kapitány értetlenül néz rám. Nem tudja, ő nem látott ilyesmit a hajón, de miért fontosak ezek nekem? 

- Van GPS a hajón, a telefonomon is a Navionics, a kis Garmin tracker is ad poziciót; nálad is van legalább két kütyü – mondja. 

- Bocs... azért a hajózás ennél kicsit több alázatot, felkészülést kér! 

A hajós bolt nem árult térképet, így jobb híján megyünk azzal, amink van. De gondoltam, ezek után nem árt óvatosnak lenni! 

Indulás előtt még kellemes meglepetésként meglátogatott Gyula, jövő évi kubai túránk egyik résztvevője. Feleségével egy másik hajón indulnak Tenerifére, így rendhagyó módon itt ismerkedek meg leendő útitársaimmal. 

Közben befut előző évi Gibraltár-Madeira szakaszunkról az itt élő Robi is. 

Kemény kézfogás, néhány szó és tengerészek lévén rögtön látják, induláshoz készülünk, hát búcsúznak is. 

Ezek ilyen egyszerű dolgok; a szél úgyis összefúj még bennünket! 

Gyors eligazítás a legénységnek. Nem is értem, ez miért az én dolgom? Hiszen nem kapitánynak jöttem. 

A biztonsággal kapcsolatban sok szabály nincs, de amikor elrendelem, senkit nem akarok mentőmellény és bekötött heveder nélkül látni a fedélzeten!... Éjszakai őrségben mindez külön elrendelés nélkül is kötelező! 

Beosztom az őrséget, 4 órás váltásokba párosával. Tapasztalatlan csapat lévén, minden váltáshoz én kerülök harmadiknak. Saját őrségem elég kettőnkre is. 

Mit is jelent ez a gyakorlatban? Az őrség feladata a kormányzás (robot nincs), iránytartás, figyelőszolgálat. Bármi adódik, gondolkodás nélkül azonnal szólnak! Nagyjából 10-20 percenként ellenőrzöm az őrséget... Nem aludtak-e be, minden oké? (Hogy én mikor pihenek? A köztes időben és nappal lopkodom vissza az időt, mikor mindenki ébren van!) Ez a módszer gyakorlatlan legénységekkel is évek óta működik. 

Azért ezen a ponton be kellett vetni egy kis alkalmazott pszichológiát, amit sosem tanultam, de a 14 évnyi vitorlásoktatás apránként rám pakolt! Az őrség ellen ágáló srác még tett egy gyenge próbálkozást. Mivel az eligazításon a lányok is jelen voltak, elég volt arra utalni, hogy ha ők képesek 4 órát ébren maradni egyhuzamban, akkor ez egy felnőtt férfinek sem okozhat gondot. Főleg ha ezt csak 8 óránként kell tenni! A hiúság nagyúr, meg is nyerte az első őrséget 20-24-ig. Madeiráig nem is kellett noszogatni, jött mindig szó nélkül, ha rá került a sor, bár ahogy észrevettem, szabadidejében nagy erőkkel igyekezett szövetségeseket gyűjteni a lányok személyében, puhányságához. Azt hiszem nem sok sikerrel! 

Már ránk sötétedett, mikor este 7-kor eloldottuk a köteleket. A tengerész nem akkor indul amikor szeretne, hanem amikor kell! A lányok gyalogtúrájukhoz szállást foglaltak Madeirán, egy fiú ott hajózik be Teneriféig. Hiába, a charter hajózás ésszerű határok között erősen időhöz kötött, nem árt gondosan sáfárkodni a tartalékokkal! Fontos szempont még, hogy az áramlás éjfélig nekünk dolgozik, nincs tehát mire várni! 

Kedves angol szomszédunk int búcsút, míg a mólónkon néhány hellyel arrébb álló magyar legénységű Bali 45-ös katamaránon vacsihoz készülődnek. Nem tudom kik ők, nem futottunk össze, de Passito Blancoban talán találkozunk. Ugyanaz a charter cég. 

Az egész nap vadul fújó ÉNY-i szél, az indulásra pihenni ment, így nyugodt körülmények között hagytuk el a kikötőt. 

Az előfedélzeti munkákhoz, pufferek leszedéséhez, elhelyezéséhez szükséges deck fény lekapcsolása után derül ki, hogy nincs árboc fény. Meg sem lep, kapcsolunk horgonyfényt az árboc tetején, legalább lássanak. Tarifáig segít az áramlat. A Spanyol oldalon, közel a parthoz, messze a forgalmas hajóúttól, 6-7 csomós sebességgel motoroztunk a szembe fújó gyengülő szélben. Lázadozó kormányosunk meglepően ügyesen tartja az irányt, megengedhetek egy kis pihenőt magamnak a ,,kényelmes” ide út után. Teljes harci díszben, viharruhában, mentőmellényben, félig ülve próbálok szundizni a cockpit padon. 

Tarifa előtt a hajó fura billegése riaszt. Kormányos váltás volt és ketten vették át egyszerre a kormányt, a váltótárs és a fejében lévő alkohol. Még jó hogy motorral mentünk, így nem lett nagyobb baj, mint a nyomkövetőn néhány értelmezhetetlen kanyar. Hamarosan a mi őrségünk jött, hát átvettem előbb és leküldtem megfáradt társunkat aludni, lelkére csomózva, hogy az elkövetkező napokban ki sem jöhet így a fedélzetre. Betartotta, nem volt több baj vele. 

Kriszta éjfélkor szólás nélkül, maga jelentkezett az őrségére. Kihasználva a motorozás nyugalmát, kezébe adtam a kormányt és rövid segítség, magyarázás után kifogástalanul kormányozta a hajót a kijelölt úton. A továbbiakban is komoly felelősséggel, precízen látta el a feladatát. 

Tarifa után az áramlás is megfordult. a motor 2000-es fordulaton erőlködve is csak másfél csomóval vitt előre a marokkói Spartel fok vonaláig. A szél lassan befordult É-ra és kissé megerősödött. Vitorlát bontottunk és hajnali 4 órára a kitáruló szoros szembe áramlása lassan elengedte hajónkat. 

Váltás után Kriszta aludni, én vissza a cokpit padra pihenni, míg az őrséget a kapitány és Mönci látta el. 

A szél kellemes 15 csomóra erősödött, így leállítottuk a motort és végre csendben vitorláztunk. Lassan hajnalodott, az Óceán békés szuszogással fogadta az új jövevényeket. Jobbról a horizont alól egy világítótorony fényeit láttuk, de a tornyot már nem. Mire felkelt a nap, Európa és Afrika partjai is lassan a homályba vesztek. Nyugodt vízen, 15-18 csomós oldalszélben suhantunk Madeira felé, ami ideális időben is min. 4,5 nap, 610 mérföld a nyílt óceánon. 

Egy jó reggeli mindig csökkenti az ismeretlentől való szorongást, így egy remek hagymás, szalonnás, füstölt kolbászos rántottával leptem meg az ébredező legénységet. 

Az elkövetkező két nap igazi örömvitorlázással telt. Szikrázó napsütésben, valószínűtlenül kék ég alatt 18-25 csomós, fokozatosan ÉK-ire forduló raumos szélben, szelid 3-4-méteres hullámokon rohantunk 7-9 csomós sebességgel. Talán nagyképűségnek tűnhet a szelid jelző a 3-4 méteres hullámokra, de az óceáni hullámzás kicsit másabb mint az Adria. Itt nagyok a hullámhosszak, a hajó együtt tud élni a hullámokkal, kevésbé bukdácsol. Szélcsendben is akár 2 métert emelkedik-süllyed a víz. Én csak úgy mondom, ,,lélegzik az Óceán”. 

Éjszaka a ragyogó telihold fényénél szinte olvasni lehet a cockpitben, fényszennyezés itt nincs, csak a színtiszta természet. A hajózási útvonalakat elhagyva egyre ritkábban látunk hajókat, amit most nem is nagyon bánok. 

A radarunk nem működik, AIS nincs a hajón és egy tőlünk mindössze mérföldnyire haladó cargo, rádiós kérdésünkre, hogy látnak-e bennünket a radarjukon, nemleges választ adott. - Hurrá, tehát ennyit ér a vantnira rögzített radar reflektor! Mindenesetre tanulságos, hogy mérsékelt hullámzásban egy 46 lábas műanyag hajó, radar reflektorral sem ad értékelhető radar képet. 2017-es és 18-as túránkon ugyanezen az útvonalon mindenünk működött. 2018-ban egy utunkat keresztező 380 méteres tanker, látva a kis vitorlást az AIS-en, 2 fokot korrigált az irányán, hogy mögöttünk haladjon el, majd visszaállt az eredeti irányba. Jó ha látják az embert! 

Félúton jártunk már, mikor komor, sötét felhők kezdtek gyülekezni, igazolva a Mr. Garminon sms-ben érkezett előrejelzést, erősödés várható! A vitorlákat időben 3-as reffre kurtítva vártuk, jöjjön aminek jönnie kell. 

Jött is, ígéret szerint, 33-as alapra olykor 43-45-ös nyomásokkal, de szerencsére az iránya nem változott. A hullámok 5-6 méteresre híztak és már egyáltalán nem mutattak olyan barátságos arcot, mint az elmúlt napokban. 

Ilyen szélben és hullámok között már nem is hiányzott annyira a robot. Charter hajókra általában a még éppen megfelelő minimumot rakják, ami ilyen körülmények között alul méretezett, úgysem mentünk volna vele semmire. 

A lányokat ilyen szélben, hullámzásban, bár szép időben precízen, ügyesen kormányoztak, már nem állítottuk a kerékhez, mert bár megfelelően reffeltünk, de a nagyobb nyomásoknál kellett a férfierő a kormánynál. 

Tamás és Péter elég megbízhatóan vették a hullámokat és tartották az irányt, de tapasztalatlanságuk miatt nem hagytam magukra őket. Befészkeltem magam a lee oldali cockpit padra és félig ülőhelyzetben, vihar ruhában, mentőmellényben, kikötve próbáltam pihenni. Derekasan tették a dolgukat! 

Második viharos éjszakánkon, hajnali 4-kor Krisztával átadtuk az őrséget és a kormányt a kapitánynak és Möncinek. 

Gondoltam, lemehetek kicsit kényelmesebben pihenni. De maradtam teljes harci díszben, csak a meleg sapkát vettem le, mielőtt elnyúltam volna a szalon ágyon. Onnan ráláttam a térképasztalon lévő tabletemre. Saját túráimon is 15-20 percenként ránézek, tartja-e az őrség az irányt; most sincs ez másként. 

Alig telt el egy óra, hatalmas durranás fentről, a hajó hirtelen a másik oldalára billen. Szinte fel sem kell ugranom, a billenés csaknem álló helyzetbe katapultál az ágyról és egy másodperc múlva már a fedélzeten voltam. 

Mönci ijedt arccal kuporog immár a luv oldalon, a kapitány zavartan próbálja visszafordítani a hajót. - Vissza ne halzolj, mert szétrobbantod a grószt.! - üvöltöm túl az éppen 28 csomós szelet. - Bealudtál?... Zavartan motyog valami csokipapírról, de legalább megáll a kezében a kormány. -Behúzom a grószt középre, finoman kormányozd vissza irányba a hajót! 

Ekkora szélben az álmoskönyvek szerint nem jó spontán halzolni. Kontrolláltan is rizikó, de megoldjuk. Miután újra jó irányban megyünk, a kormányhoz lépek. - Semmi gond, nem aludtam, csak a csokipapírral molyoltam. - mondja kapitányunk. -Ha valóban, akkor tényleg nincs gond, hibázni én is szoktam, de ha bealudtál, öt perc múlva újra be fogsz és megölsz minket; menj azonnal aludni! Ezzel átvettem a kormányt. Mönci szintén megerősített: - Pihenj kicsit, aztán majd visszaveszed! - Ok. Megyek. 

Ketten maradtunk. Ekkor Mönci megszólalt:- Pedig én végig beszéltem hozzá; már halálfélelmem volt! 

-Semmi gond, a vitorla is megmaradt, hála Istennek agyonig le van reffelve, kibírta! 

Reggelre bár a szél maradt, de időnként szétfújta a felhőket. Ragyogó napsütés és futó záporok váltogatták egymást, olykor felporzó Óceán jelezte a közelgő 40 csomó fölötti nyomásokat. Egyik szivárvány a másik után varázsolta még színesebbé ezt a gyönyörű világot. 

Dél körül, a szél 25-28 csomóra mérséklődött, ideje hát valami normális kaját enni! A szabad legénységet mozgósítva hamarosan rotyog is a paprikás krumpli a billegő tűzhelyen. Egy közös főzés mindig feldobja a hangulatot, de ami fontosabb, rendes étel kerül a gyomrokba, nem csak műanyag chipsek meg magok. 

Késő délutánra a párából végre felsejlik Porto Santo, négy nap óta az első szárazföld. A villanytérképek korában már nem tűnik olyan nagy dolognak az ilyesmi, hiszen tudjuk, hova megyünk, de a csoda ugyanaz, mint több száz éve volt felfedező elődeinknek! Talán csak annyi, hogy még jobban tiszteli az ember bátorságukat, hitüket, az ismeretlen iránti olthatatlan vágyukat. 

Akárcsak 2 éve csapatommal, most is hajnali 1⁄2 6-kor futottunk be Funchal-ba. A marinero barátságtalanul elhajtott, hogy csak reggeltől (1⁄2 6-nál mi lehet reggelebb?) van hely, addig csináljunk amit akarunk. Csináltunk is; kikötöttünk a turista csapda hajók kikötőjében egy üres helyre ahol két napig, méltányos áron parkolhattunk. 

Délelőtt bérelt autóval és scooterral rövid kirándulást tettünk a szigeten, majd a lányok kihajóztak és elfoglalták szállásukat, Zoli pedig behajózott. 

Kellemetlen epizódként a kapitány és Péter komoly konfliktusba keveredett Tamással, aki végül sértődötten szintén elhagyta a hajót. Kinek volt igaza? Nem tisztem eldönteni, nem is akarom, de a széthúzás már Gibraltárban felütötte a fejét, amit csak Madeiráig sikerült mederben tartani. Sajnos nem a kapitánynak! 

A másnap készülődéssel telt, ki erre, ki arra. Én mindenesetre átnéztem a hajót, feltöltöttem a vizet, befújtam wd40-nel a csigákat, berajzoltam a GPS-ekbe a rottát és elmentem az előző két úton megkedvelt patinás étterembe ebédelni. A pincér meglepetésemre magyarul köszönt rám. Nagyjából ennyit tudott magyarul és hogy köszönöm. Tavaly Lacival és Krisztával ebédeltünk itt, felismert. Megdöbbenés és kellemes, jóleső érzés, hiszen nem vagyok egy jellegzetes arc, celeb meg pláne nem, hogy megjegyezzenek! 

Kártyával nem lehet fizetni, de fel sem merül benne, hogy lelépek, mikor az ajtóból megmutatja a két sarokkal arrébb lévő ATM-et. Mogorva portugál vonásai lágyabbak, mikor ismét magyarul mondja, köszönöm, viszontlátásra! Kicsit elszorul a szívem, ugyan mikor lesz a viszontlátás? Igaz, idén sem terveztem. Ki tudja mikor, hova fújja a szél a tengerészt? 

Madeirát szívembe zártam, gyönyörű sziget, szigorú arcú de meleg szívű emberek, hát úgy legyen kedves pincér, viszontlátásra! 

Délután 5-re átállunk hárman a benzinkúthoz és végszóra Péter is megérkezik a kirándulásból. Elkötjük a köteleket, irány Tenerife! 

A kikötő előtt még megcsodáljuk a norvég Christian Radich teljes vitorlázatú iskolahajót. 

Vidám fiú és lány kadétok integetnek lelkesen felénk, hiszen mi is a tengert járjuk, akárcsak ők és ez a láthatatlan szál összeköt ismeretlenül is! 

Még ránk sem esteledett, de immár lányok nem lévén, Péter újra belefogott az éjszaka nem őrködök hisztibe, ezúttal felém intézve sérelmeit. Neki senki nem mondta, hogy ez ilyen út, ő hajókázni jött, nem őrségbe! -Barátom, akkor te nem erre a hajóra, hanem a Harmony of Seas-ra jelentkeztél, csak elvétetted a méretet, egyébiránt fordulj a kapitányhoz, ez az ő túrája - mondom neki. Este már nem hívtam őrségbe, pihenjen kedvére! 

Azt hiszem, innentől ezt az utat már csak én élveztem, igaz, szél híján 2 napig csak motoroztunk. A második hajnalon némi széllel elcsorogtunk az óceán lakatlan remetéi, a Selvegen szigetek között. Szerettem volna nappal, de ez majd egy saját túrán lesz. 

Kora délután a horizonton felbukkant az Atlanti óriása, a 3800m magas Teide vulkán, de hajnali 2-ig tartott, míg Tenerife fővárosa, Santa Cruz elé értünk. 

Vhf-en kértünk bebocsátást a kikötőbe, nyugtázták, várnak! A bejárat előtt reflektorozva helyi SAR mentőhajó robogott elénk. Átkiabáltak, váltsunk a ch.72-re. Hamarosan kiderült, nem díszkíséretnek jöttek, az EPIRB bójánk aktív. Ellenőriztük, de nem láttunk aktivitást. Nyugtázták, rendben, de máig sem értem mit láthattak, hiszen ha ez a cucc aktív, már félúton idáig, akaratunk ellenére kimentenek minket. A technika ördöge... Vagyis drága kapitányom, így bízz vakon a kütyükben! 

Éjszaka kikötni mindig izgalom, szerencsére ezt a kikötőt már jól ismerem, így rendben révbe értünk. 

Reggel összetelefonoztam a közben szintén Tenerifére befutott Gyulával és Ágival egy közös ebédet. Nagy korsó sörök mellett tervezgettük a márciusi kubai utunkat. 

Öröm volt viszontlátni a német Thor Heyerdahl és a holland Thalassa iskolahajókat a kikötőben. 

Irigykedve, szeretettel néztem a vidám fiatalokat a Thalassa fedélzetén, amint leckéjüket írták és a Thor Heyerdahl kadétjait, amint nagy felelősségtudattal rendszerezték, pakolták a készleteket. 

Talán sokukból nem lesz hivatásos tengerész, de az útravaló, amit ez az iskola ad nekik, egész életükre elkíséri őket. 

Hajnali 4-kor indultunk tovább Gran Canariára, de az utolsó 60 mérföldet már motorral tettük meg Passito Blanco-ig. 

A megérkezés ezúttal csendes, visszafogott volt; nem egy jól sikerült túra vidámsága, öröme ült a hajón, mint 2017-18-ban ugyanitt. 

Hajnalban elköszöntem a kapitánytól és haza repültem. 

Az Óceán ismét felejthetetlen élményt adott és rengeteg tanulsággal szolgált. Az út most is nagy nevelőnek bizonyult, és remélem, hogy mindenki meg is értette! 

Jó szelet, vidám kalandokat!

Imi