Hiszen a hangzatos negatív példákat félretéve ki ne ismerne olyan embert, akinek már segített a vízirendészet?  Akit vagy akinek a hajóját már kimentették a bajból?  Akivel szemben már bizonyították jóindulatukat?  Az egymás felé közeledés legjobb módja, ha mindkét fél felváltva tesz egy-egy lépést, és ez csak egy kis jóindulatot, belátást igényel az előírások, jogszabályok amúgy is kötelező betartásán túl.

Tény, hogy a Balatonon nincs átmenő forgalom, mint a közutakon.  Itt „csak" néhány ezer vitorlás, motoros, csónakos, szörfös, horgász van, és nagyjából ugyanezek az emberek voltak tavaly is, vannak az idén, és lesznek jövőre is.  Nem zaklatás az, amikor ugyanazt a vitorlást ellenőrzik tavasszal, majd a nyár közepén, végül ősszel is.  Nem mondható ránézésre, hogy igen, ez egy szép, rendben tartott hajó, ennek biztosan rendben van az összes papírja, s a nem látható kötelező felszerelései is.  Vagy, hogy igen, ő egy vérprofi vitorlázó, vele úgyse történik soha semmi baj.  Vagy, hogy ez a horgász ide jár évek óta, miért lenne pont most sáros?

 

Bizony, olykor a kötélidegeken túl végtelen türelem is kell ahhoz, hogy nyugodtan viselkedjen a vízirendőr, amikor nem (csak) szakmai felkészületlenséggel, hanem egyszerű emberi butasággal, felelőtlenséggel, esetleg pofátlansággal találkozik.  Ilyenkor sokszor teszi fel magában a ki nem mondható kérdéseket:

 

Miért nem hisznek az állampolgárok a meteorológiának és a vízirendőrnek, amikor a láthatóan közeledő vihar előtt elvégzi egy adott partszakasz - szakzsargonnal szólva - kitakarítását, majd a dolga végeztével ugyanott visszafelé hajózva azt tapasztalja, hogy ugyanaz a partvidék ugyanúgy tele van emberekkel, közöttük sok gyerekkel, mintha mi se történt volna?

Miért hívja fel az állampolgár felelősségre vonó hangnemben a vízirendészet ügyeletét amiatt, hogy a mentésre igyekvő szolgálati kisgéphajó lassítás és/vagy megállás nélkül ment el a szél által elfújt labda, gumimatrac, gumicsónak stb. mellett?

Miért nem költ pár tízezer forintot normális mentőmellényre az a versenyző, aki amúgy súlyos százezreket, netán milliókat költ a vitorlázásra?

Miért kell egy vadonatúj, full extrás, negyvenegynéhány lábas, közel két métert merülő vitorlással fennakadni a déli oldalon csak amiatt, mert a fedélzetén található sok hasznos elektronika közül egyetlen egyet se kapcsolnak be?

Miért nem kommunikálnak egymással a fedélzeten és a kabinban tartózkodók?  A kormánynál álló és a fedélzeten a kötélzetet kezelő férfiak meglepetten hallják a melléjük álló vízirendőrtől, hogy ő menteni jött, mert a kabinból - az ablakokat be-beterítő hullámoktól megriadt hölgyek süllyedést vizionálva - rémülten hívták a segélykérő vonalat!

Miért kell egy kezdő vitorlázónak megpróbálnia, hogy pont a vihar előtt át tud-e érni a túlpartra?  Ha ez nem jön össze, miért nem hallgat a vízirendészet felhívott ügyeletesére, hogy azonnal dobjon horgonyt, és úgy várja meg a mentőhajót, és ennek köszönhetően végül miért csak a déli parttól néhány méterre teszi meg ezt a hajóját már teljesen felfuttatva, elfektetve?


A vízirendőr is csak emberből van.  Tisztában van azzal, mit is jelent a rendőrségi szlogen: „szolgálunk és védünk".  Ehhez igyekszik is hű maradni.  A szolgáltatás egyesek számára a szolgálattal rokon kifejezésnek tűnik, mégsem számon kérhető kötelezettsége a rendőrnek.  Legyen elég az, hogy a kornak megfelelően kulturált, tájékozott, ugyanakkor határozott fellépésük mellett a munkahelyüket jelentő természet szeretete, a környezet iránt érzett felelősség, a hajózás Balatonon is évszázados értékrendje, az egymással szembeni tisztelet, segítőkészség és odaadás jellemezze őket.

Verseghy Ferenc