Nyúlós takony a világ. Ráadásul jég hideg. A köd bekúszik a legjobb hajósruházat nem létező résein is, bőrünkig hatol, elgémberíteni testünket, lelkünket. És a kokpitben futkosni vagy tornászni nem igen lehet. Csak dermedten kucorogni, dideregni, s továbbá tűrni, ahogyan hízott vízcseppek tömege hullik fejünkre a vitorla aljáról. Szóval remek. Mi több: csodálatos. Imádjuk! Induljunk hát neki!

Bessenyei György (1746 körül - 1811) megindító szavait idézem záró írásom címében. Elérkeztünk túránk utolsó napjához. Mi férhet még bele? Nem sok. Minél többet látok e csodálatos tájból, annál inkább érzem, hogy még mennyi szépség marad rejtve előttem

Beköszöntött a május. Jószerivel el is telt, hiszen Pünkösd ünnepén indulunk útnak. Más években ez idő tájt vörösre égtünk a tűző napon, mézillattal terhes szellő lengedezett. Most ólomszürke fellegekből hullik a permet, veszett szelek kergetik egymást. Szuszog a hűvös éj, reggelente ködfátyolt lehel a tájra. Örvendezhetünk, ha tizenkét – tizenhárom fokra kúszik hőmérőnk délidőre. Mit nekünk! Nekivágunk a nyugati messzeségnek.

„Zápor előtt, zápor után, mindig ugat az én kutyám. Zápor előtt a felleget, Zápor után a kék eget. „ (Kányádi Sándor) Nincs is kutyám! Csak én ugatok folyvást, hogy hideg van, meg eső, vacak idő… stb. Na, ennek itt és most vége. Olyan, amilyen, most például melegen ragyog a nap, sehol egy felhő. Induljunk hát tovább nyugat felé.