Amikor megjelent a beszámolóm a Captains Cup idei versenyéről neki is elküldtem a cikket, remélve, hogy vele is át tudom beszélni a tapasztaltakat. Meglepetésemre egy komoly írott elemzést kaptam, amit szeretnék közkinccsé tenni. Remélem nem csak én tanulok belőle, de mindazok érdeklődését is fel tudom kelteni, akik céltudatosan kerülik, hogy a saját egojukkal domináljanak egy-egy versenyt, és akik képesek értő türelemmel elolvasni Teri szakmai bevezetőjét is.

Gerő András (Villamos)

Csapatépítés helyett csapat fejlesztés – de hogyan és miért éppen egy hajón?

A hosszú bevezetésre azért van szükség, mert olyasmivel háláltam meg András kedves kérését, amit talán jobban lehet majd érteni az elméleti háttér ismeretében. Köszönöm minden kedves türelmes olvasó idejét.

A címben feltett kérdés második felének megválaszolásával kezdem: mert egy hajó + a környezete jól modellez egy olyan rendszert, amelynek egyes elemeit képtelenek vagyunk kontrollálni – egy választásunk van: jól adaptálódunk az esetenként nagyon gyorsan zajló változáshoz. Csakúgy, mint az életben. Az élet, és benne magunk rendszerszerű szemlélete napjainkra mind a természet-, mind a társadalomtudományokban követett megközelítés. Ezért egy emberekből álló csapatban zajló eseményeket is e szerint vizsgálunk.

Egy hajóról nem tudunk elmenekülni, ha kritikussá válik a helyzet, valamint senkit sem illik a vízbe dobni (még ha erős ingerenciánk lenne is rá). Nincs más választásunk: kitalálunk valamit, ami enyhíti a feszültséget. Egy ilyen ember-rendszerben az ott lévők kapcsolatainak minősége sokkal fontosabb, mint az egyes résztvevők kognitív, jórészt technikai tudása.

Azt érdemes tehát megtanulnia egy bármilyen céllal összeálló csapatnak is, hogy hogyan tudnak közösen úgy reagálni a gyorsan változó környezetre, hogy közben azt az eredményt kapják, aminek elérését közösen kitűzték. Fejlesztés alatt én egy olyan tanulási folyamatot értek, amely során együtt csinálunk valamit egy közösen kitűzött cél érdekében, majd utána a megtörtént esetekre visszatekintve, reflektálunk, azaz számbavesszük mi az, amit legközelebb is ugyanúgy fogunk csinálni (mert jó eredményt adott), és mi az, amit sosem fogunk megismételni (mert nem szeretjük az eredményt). Tehát két fontos eleme van a vezetői csapat fejlesztési folyamatának: a saját élmény + az arra adott reflexió során a tanultak megfogalmazása. Ahhoz, hogy mindkettő az élet jobbítását szolgálhassa (eredményesebb életet élhessünk), kiindulásként sokkal alaposabban, mélyebben, többrétűbben hozzá kell férnünk az élményünkhöz.

Szerintem már mindenki hallott a jéghegy-modellről: az élményhez való kognitív hozzáférés adja a 10%-ot, a 90% az élmény rejtett tartalma. Daniel Goleman érzelmi intelligencia területén végzett munkájának köszönhetően tudjuk, hogy a kognitív ÉS az érzelmi intelligencia (azaz hogy képesek vagyunk az érzelmeinket kezelni, empátiával nézni valamit és kapcsolatot építeni) együttesen adja azt a kapacitást, ami aztán értéket teremt egy csapatban vagy szervezetben (legyen az család, lakóhelyi vagy munkahelyi közösség). Az érzelmi unintelligencia elemei a jéghegy vízvonal alatti részében vannak – láthatatlanok, tehát megengedhetjük magunknak azt a tragikus következményekkel járó luxust, hogy ne vegyük őket észre. De el kéne tekintenünk ettől a luxustól. Ezt úgy lehetne megtenni, hogy észrevesszük, mi megy a felszín alatt – jobban kéne tudnunk figyelni. Nem csak a fülünkkel...

Fontos megtanulni, hogyan fordíthatjuk a figyelmünket a figyelésre magára. Ennek módja az, ha nagyobb egész felől figyelünk magunkra. Általában pont fordítva csináljuk: magunkból kiindulva próbáljuk megfejteni az egészet. Hiába, hogy eddig ezt csak töredékesen sikerült, mert ugye a történet 90%-a rejtve maradt a figyelmünk számára: csak azt vettük tudomásul, amit a szemünk látott. Azt állítottuk, hogy az tények összessége – pedig az igazság az, hogy egyéb tényekre vakok voltunk.

Ennek a részleges vakságnak a megszüntetésére sokféle gyakorlat szolgál, de egy, mondjuk „ernyőszó” alá összegyűjthetjük ezeket: a mindfulness elnevezést gondolom, a legtöbben hallották. Nos ez nem valamiféle köldöknézős, meditatív ördögi praktika, hanem annak pontos tudása, hogy éppen mi történik azzal, akivel éppen történik valami (a figyelővel) – azaz a teljes élményhez való hozzáférés. Ez a tisztánlátásra való kapacitás (látni a valóságot és bátornak lenni tudomásul venni) még sosem volt ennyire elengedhetetlen, mint manapság. Minden kreativitás (a döntéshozatalban is, és a navigációban is, meg a főzésben is), minden valódi innováció és minden mély megújulással járó (mondjuk) projekt ugyanabból a forrásból ered: a hosszú ideig fenntartott figyelemből – tehát hogy képesek legyünk magunkat valami részeként megfigyelni, benne maradni abban, amit látunk és végül, ha szerencsénk van, elkapni az inspirációnak azt a szikráját, amivel aztán továbbmehetünk egy új, eredményesebb valóságig.

Aztán a lehető legteljesebb élmény birtokában jön a neheze: meglátni a választási lehetőségeinket. Én azt tapasztalom, hogy manapság a döntés értékesebb, mint a választás. A helyzet azonban az, hogy dönteni a 10 százalék alapján szoktunk (tisztelet a kivételnek), választási lehetőségeinket feltárni, majd választani pedig a 10+90% alapján lenne jobb. Oka van annak, hogy elmenekülünk a 90% látása elől: ott találjuk az egymásnak ellentmondó információk tömegét, a hibázástól és a bukástól való félelmünket, a kicsinységünket egy diszfunkcionális rendszerben, saját összezavarodottságunkat, a dühünket, a félelmeinket és az elhagyatottságunkat.

Ebből egyetlen kivezető út van: ha megtanuljuk látni és ismerni őket. Nem feltételezni, nem elhinni – meglátni. Persze ez a látás nem csak a szemünkkel gyűjtött adatot jelenti. A reflexió folyamata pontosan erről szól: adatot gyűjteni az élményről és folyamat végén választani: mi az, amit ezentúl is ugyanúgy csinálunk és ami az, amit nem. Ezt mondani egyszerű, eljutni idáig egy fejlődési folyamat része, aminek legeslegelső feltétele az, hogy nyitottak legyünk másként nézni dolgokra ezentúl.

Egy vitorláshajón minden ilyen típusú tanulást támogató körülmény adott. Van aki nyitott ezt megtapasztalni, van aki nem. Újat megtapasztalni mindig ijesztő: szerintem viszont érdemes, mert ezen az úton előfordulhat, hogy nem lesz ugyan igazunk, de az biztos, hogy boldogabbak lehetünk. Mint korábban már mondtam, az adaptálódási képesség a 21. század legfontosabb képessége. Az adaptálódás pedig nem más, mint pillanatról pillanatra azt választani, ami az előrehaladást támogatja. Azaz, hogy boldogabbak legyünk (jelentsen a boldogság bármit is). A háború és a verseny nem adaptálódás ...

Ezt a fajta adaptálódási képességet csapat- és szervezeti szinten megteremteni manapság a legfontosabb vezetői feladat. Tehát nem kontrollálni, nem dirigálni, nem motiválni, stb., hanem megtanulni tanulni. Olyan biztonságos teret teremteni, ahol például lehet hibázni, ahol nem kommunikálunk, hanem dialógust folytatunk, ahol egyformán respektáljuk egymást és bízunk egymásban, ahol a kapcsolat tartalma mindennél fontosabb, ahol nem az egok harca zajlik, hanem a rendszer egésze szempontjából  rendelkezésre álló választási lehetőségek felderítése annak érdekében, hogy az eredményes működés tartósan fenntartható legyen – sorolhatnám. Konzerv-válaszok nincsenek – minden vezetői csapat másképpen egyforma. (©Mérő László)

Az élet nagy rendező: egy ilyen látszólag elméleti ömlengést, amit szerencsétlenségükre eddig olvashattak, érdemes egy megtörtént esettel alátámasztani – hálistennek meg is kértek rá. Gerő András (akit én a Clipper révén ismertem meg) elküldte nekem a beszámolóját a Captains Cup áprilisi versenyéről, azzal a kéréssel, hogy alkossak véleményt a leírtakról. Már a nevén elfogott a kaján röhögés: no hiszen! Captains Cup. Értelmezhetem úgy, hogy több kapitány egy hajóban, mert ez a változat jobban illik ahhoz, amit mondani akarok. Mondandómat kizárólag az írott beszámoló alapján fogalmaztam meg, nem kérdeztem Andrást az intim részletekről – amik mindig vannak, egy sejtésemet majd meg is osztom később.

Röviden összefoglalom azt, amire reflektálni szeretnék. Azt írja Villamos, hogy a csapat ( a mi csapatunk!) gerincét a Kalóz csapat ismert arcai képezték – akikről számomra tangentálisan az derült ki (egyiküket sem ismerem, kivéve a szerzőt), hogy egyetlen résztvevő kivételével még nem ültek egy hajóban Villamossal. Valamint, hogy 2 apa-fiú páros is volt a csapatban. Igen, és csak férfiak a csapattagok. Innen szép győzni.

Egyébként remek vitorlázók, ami a vitorlástudást illeti. Felelős skipperként Villamos úgy gondolta, hogy el kell döntenie, hogy a négy kitűnő kormányost miként fogja olyan pozíciókba osztani, ahol el tudja nyomni a bennük szunnyadó irányító ösztönt. (Minden kiemelés tőlem. KT) A verbális irányítást megnehezítette, hogy három P. Lászlót kellett egyszerre mozgatnia anélkül, hogy...(a mondat többi része nem érdekes a mondanivalóm szempontjából). A szervezők lehetővé tették, hogy egy napot edzéssel, összeszoktatással töltsenek, amit ki is használtak (?) – Villamos szerint. ... komoly, folyamat- elemzési vitákat folytattak arról,.... nem érdekes, miről. Villamos el sem merte árulni, hogy ezekkel a kérdésekkel eddig ő sem nagyon foglalkozott, mert képzett legénysége (itt az én elbeszélésemben hiányzik a birtokosrag, amit ki kéne emelnem mondanivalóm szempontjából, kéretik odaképzelni) mindig tudta a dolgát. A gyakorlónapon a csapat a kipróbált rosszabbnál rosszabb megoldásból a legkevésbé rossz mellett döntött. Olyannyira, hogy egy sikeres rajt után a teljes mezőny sikeresen lehagyta őket, mert, mint Villamos írja, egyrészt ő elfelejtette, hogy ebben a környezetben mi lenne a sikeres taktika (ezért egy másikat választottak), másrészt ha én jól értem a dolgot, nem figyeltek fel egy helyi sajátosságra (ezért lehátszelezte őket a mezőny, míg ők buzgón egy utólag sikertelennek bizonyuló taktikában bíztak rendületlenül).

Nos, akkor az én tanulságaim:

-        Ha egy csapat kitűnő vitorlázó először ül egy hajóba, akkor ott nem szükséges szerintem vitorlás-oktatást tartani, de csapatépítére annál inkább szükség van (és nem komoly, folyamat- elemzési vitákat folytatni bármiről). A felelős skippernek egyetlen feladata van: bízni az embereiben (szívből, nem csak úgy tenni), és figyelni, hogy hogyan oldanak meg egy feladatot. Utána megkérdezni őket, hogy miért így csinálták, és hogy így csinálnák-e legközelebb is.

-        Igen, tudom: a kontrollt elereszteni a legfélelmetesebb dolgok egyike. Na de mi van, ha eleresztem, akkor mi a legrosszabb kimenet? Ki akart ezen a hajón igazán győzni? Mindenki, vagy csak Villamos? Ha mindenki, akkor nem lett volna érdemes megbeszélni (és nem a skippernek eldönteni), hogy ki mit gondol, melyik pozícióban tud a legjobban hozzájárulni a győzelemhez? Nem a legjobban teljesíteni, mert pont összevissza húzhatnak a legjobb teljesítmények, de egy hajón (meg máshol is) ezeknek sajna, egy irányba érdemes húzni. Egyik legendás skipper (Brendan Hall) csapata az előttem lévő versenyen kizárólag olyasmit csinált, amiről a csapat egyetértésben azt gondolta, hogy attól gyorsabban megy a hajó. Vitorlás-szakmai vitáknak csak ebben a kontextusban volt helye (mert ötlet az volt bőven). Ráadásul ennek a csapatnak ezt a fajta döntéshozatalt az egy nap tréningen ki is lehetett volna próbálni. A siker egyik receptje, hogy gyorsan és sokat kell hibázni.

-        A csapat az csapat, nem a skipperé. Bocs Villamos...

-        Összeszokni legjobban munkában lehet – ahol mindenki partner. A leírt eset legrémesebb álmaim egyik példája a hierarchiában elkövetett hibákról – ahol nagyon nehéz bevallani, ha hibázunk, a főninek meg a legfélelmetesebb, mert hová lesz a tekintély? (Villamos el sem merte árulni, hogy ezekkel a kérdésekkel eddig ő sem nagyon foglalkozott, mert képzett legénysége (az övé!) mindig tudta a dolgát).

-        A sejtésem, vagy a feltételezésem (tehát nem konkrét tudásom!) szerint a kétszeres apa-fia dinamika nem tette zökkenőmentessé az együtt töltött napokat. Nem szabad azt várni, hogy egy versenyben ez működik. Egy tó közepi családi pikniken talán... És nem azért, mert az apák és fiak nem szeretnék egymást. De egy hajón, ahol hagyományosan muszály megmutatni, ki a legény a gáton, az ritkán szokott kiderülni, hogy a fiú. Nem beszélve arról, hogy a fiúk IS vigyáznak az apák méltóságára, akkor pedig nem tudják az esetleges túlszárnyalás lehetősége nélkül szabadjára engedni a kreatív énjüket. A Clipper ezért nem enged családtagokat egy hajóra. Helyeslem – 19 évig én is egy szakmában dolgoztam az apámmal.

-        Szerintem nincs olyan képzett legénység a világon, aki mindig tudja a dolgát. A dolog optimális tudása azonban egyrészt megvalósítható, másrészt rendszerint elég jó a győzelemhez.

-        A képzett legénység mellett, úgy vélem, a képzett leányság is jót tesz a tesztoszteron-túltengésnek a hajón, nagyot javít a csapat-dinamikán a nemeket tekintve vegyes összetétel. Egyébként a minden szempontból sokszínű csapat eredményesebb. Nem kérdeztem, csak feltételezem, hogy Captain az csak férfi ... lehetett eddig. Kéne hogy másképpen legyen ezután.

-        Én a jövő reményében nem hagynám ki a beszélgetést a csapattal, na nem arról, hogy hogyan húzzuk fel a gennakert ... ha, mint sejtem, ebben a kérdésben sem sikerült könnyen megegyezni, akkor ott valami teljesen más problémát vélek felfedezni.

A többi, az én mondanivalóm szempontjából nem érdekes. Gratulálok a csapatnak a győzelemhez, a kupa tényleg gyönyörű, és minden empátiám az elektronikus rendszer hibája okozta feszültség és havariák miatt.

Villamostól elnézést kérek, ha úgy tűnne, hogy mindent az ő nyakába varrok. Ez részben igaz, ám elismerem, hogy abban a kultúrában (és a társadalom 80%-ában), amelyben ő sikereket ért el, ez a viselkedés abszolút jónak és elfogadottnak tartott. Van-e demokrácia a hajón... jeligére. Nincs, de vezetni és kontrollálni az két, egymástól sikerességben is nagyon eltérő dolog. A hajó kultúrájának kialakítása a skipper feladata.

Úgy olvasom, hogy maga sem volt elégedett a kapitányi teljesítményével. Igen, pont ezzel fizetünk a túlzott kontrollért: a fáradtsággal és a kiégéssel. Annyira beszédes, amit ír: illegalitásba vonultam, ... se nagyon lelkes, se nagyon tudós nem voltam...ó istenem, én személy szerint ezt az élményét nagyon sajnálom, még akkor is, ha a feltételezett kis túlzás az írói munkássága része.

Optimizmusra ad okot, hogy a cikk azzal a mondattal zárul, hogy a szerző már most elkezdi a felkészülést a jövő évi versenyre. Én abban reménykedem, hogy a mostani kupa mellé egy boldog, harmóniában együtt dolgozni tudó, egymás tudásában, kiállásában is bízni tudó, a váratlan helyzetekre is jól reagálni tudó csapatot épít – és azt már most elkezdi. Tudom, hogy a győzelem milyen mámoros, és hogy az tulajdonképpen elég sok hibát képes elmaszkírozni  – pont emlékszem Rio-ra... 19 másodperccel érni be a második helyezett előtt 3000 mérföldnyi vitorlázás (és eszement sok, rögtön az elején elkövetett hiba) után.

Én optimista vagyok: ezer példát látok arra, hogy állandó vagy átmenetileg összeállt csapatok a ’nemtudás’ állapotában bátran belevetik magukat ebbe a „csapatként dolgozni” nevezetű sötét lyukba, ahonnan olyan tudással kerülnek elő, amely felkészíti őket olyasmire, aminek a létezéséről még sejtéseink sincsenek, de korábban megérkeznek, mint arra fel lennénk készülve a régi módon történő, pusztán kognitív tanulással ( azaz vitorlázni tudni korántsem elég, az egymáshoz érzelmileg intelligensen történő kapcsolódást is érdemes megtanulni). Ja igen, kell még valami: egy jó partner a tanulásban. Nem, nem tanár, hiszen ő sem tudja jobban azt, amit éppen meglát a csapattal egy időben. Viszont az igaz, hogy ő már végigment ezen az ’élmény teljes látása + reflexió’ jellemezte folyamaton. Azt nem tudja (és nem is akarja) megmondani, hogy más mit tegyen, de hogy hogyan tegye (azaz a tudását a tanulásról) meg tudja osztani. Nem irányítani, hanem facilitálni akarja mások tanulási folyamatát, azaz nem avatkozik be, hanem csak terelgeti egy jobb élet felé a csapatot.

Remélem, sikerült felhergelnem ezt a csapatot annyira, hogy ha igaz Villamos állítása a következő versenyre való készülés megkezdéséről, akkor egyszer kíváncsiak lesznek egymás történeteire is: hogy is volt az, amikor hatalmas veszekedések után mégis győztünk? És talán akkor a kapitány sem lesz kiégett és nem vonul illegalitásba.

Utószó: 

Boldogan tettem közzé Teri írását, mert azon túl, hogy semmilyen a cikkemen túli többletinformációt nem osztottam meg vele, kíméletlen elemzésével mélyen ráérzett a verseny során adódott nehézségekre, az általam elkövetett hibákra. Tanácsait igyekszem hasznosítani.