Aztán meghozta a postás, és elkezdtem olvasni. (Gyakorlatilag rávetettem magam, mint mindenre, amiben kiéhezett szemem egy vitorla szilulettjét véli felfedezni.)
Olvasás közben szinte hallottam, ahogy egy-egy cikk végén reccsenve zúzódnak szét az előítéleteim. És minden lappal kattan egy fogaskerék odabent, ahogy megváltozik valami bennem. Miután a végére értem, félve tettem le a lapot az éjjeliszekrényre. Talán nem lesz ott, mire legközelebb odanézek, mert nem is létezik.
Kellett egy-két nap mire felfogtam, hogy mi is történt. Az történt, hogy bizony ott voltam Agárdon és ott voltam Siófokon, Füreden, Lellén, Földváron. Mindenhol ahol vitorlás élet van. Ez pedig nagy kincs a magamfajtának, aki tél idején fürdőkádnyinál nagyobb vizet csak akkor lát, ha dugóban áll egy hídon, amit valamilyen októl épp nem renoválnak. Azoknak az embereknek a sorait olvastam, akik szembe jönnek a kikötőben, akikkel együtt esszük a lángost Tihanyban, és támogatjuk egymást Badacsonyban. Akikkel nyilván versenyzünk, ha ugyanazon a takkon hajózunk, és integetünk nekik, ha elmegyünk mellettük. Velük beszélgetünk a fórumokon és a közösségi oldalakon, hogy tartsuk egymásban a lelket a sok-sok elmúlt év tapasztalatával, miszerint idén is lesz tavasz!
Most már bánt a lelkiismeret. De mit tegyek. A pénz küzd az élet ellen, és most mégis mintha kicsit veszített volna. Köszönöm az újságba fektetett munkát mindenkinek, és kívánom a hasonló folytatást. Remélem a tavasszal együtt a második szám is hamarosan megérkezik a postaládába, már most várom.
Szutor Ferenc
