Ezek álmaim elérhetetlen luxus jachtjai, legalább két hálófülkés, nagy szalonos, fürdőszobás, főzőkonyhás úszó nyaralók. 30-40 lábnyi hosszúságukkal méltóságteljesen és kissé leereszkedően tűrik mohó pillantásaimat, amikor újra meg újra megcsodálom őket.

Nem! Nem miattuk keltem életre 24 lábas hajóm, öreg Olimpiám gyomrában a töfögő egyhengeres 9 lóerős dízelmotort és somfordálunk ki a 170 feletti hajó létszámra bővült füredi anyakikötőből a vízre szabad, friss levegőt szívni.

Az egyre több hajó egyre több embert jelent. Mindenféle embert. A legtöbb úszó csodahajó ritkán lép ki a kikötő bejáraton. Leginkább a helyükön állva zajlik rajtuk, bennük az élet. Végképp ritkán bontanak vásznat hosszabb túrára, több napra. Az már veszélyt jelenthet. Ahhoz már sok gyakorlat, még több tapasztalat, vízen töltött évtizedek ismeretei kellenek. Így nekik elmarad a nádöbölben horgonyon töltött éjszaka csodája, a reggel egyedül ébredés varázsa, a meztelenül vízbeugrás és úszás öröme. Nem élvezhetik azt a nagyszerű érzést, hogy kilométeres távolságban itt csak mi vagyunk. Bár nem nagy, öreg, de kedvünkre hangulatosan berendezett vándoroló, úszó otthonunkban.

Milyen más ez, mint egymástól alig egy méterre a betonpart és két faoszlop közé kötelekkel bezárva ötpercenként köszönni az ismerősöknek, vagy széles mosolyra kényszerült szájjal biccenteni az ismeretlenebbeknek. Fogadni a legrosszabb pillanatban a futó látogatást, vagy eleget tenni futó meghívásoknak. Itt ezt isszuk, ott azt. Nálunk is kínálni, ott is elfogadni illik. Estére meghangosodnak a társaságok erre is, arra is. Aztán megszólal mindkét szomszédos vacsorázó hely zenéje, éjfélig! A klubház sóderén, a parton benépesül egy túl jókedvű társasággal a szabadban kiépített grillsütő hely. Onnan idővel finom illatok terjednek majd és a duhajabb kurjantásokhoz magyar nóta is várható.

Cserében van hullámmentes sima víz, elektromos csatlakozó, csapról ivóvíz és televíziós

Kábel. Egy éve a hajómtól alig tíz méterre a mólón fényesen kivilágított ital automata is üzemel, mely kétszáz forintért hangosan puffantja ki ládájába a hideg, üdítős üvegeket.

Évtizedeken át szabad vízen, bóján álltam, a kikötő mólójától úgy száz méterre. A partra a hajó mögé kikötött kis csónakkal, a bocival közlekedtem. Ilyennel körülöttem akkoriban minden bójázó hajó rendelkezett. Nagyszerű érzés volt ez a függetlenség a kikötő nyüzsgését messziről figyelve. Csak akkor elegyedtem benne, ha akartam, vagy ha kellett.

Balsorsom lett, hogy erősebb szélben evezni nem jól tudó szeretteim miatt, ha versenyrendező motoroson kellett lennem nappal, úgy a 24-es számú kikötőhelyemen állt egyre gyakrabban a hajó, így nem szigetelődött el a parttól. De ha nem volt vitorlás szövetségi tennivalóm, vagy elvitorláztunk, vagy kint tanyáztam a bóján kiabálásnyi távolságra. Itt ugyan hullámzott néha a víz, billegett a hajó, jobban fütyült a szél, de csend volt, nyugalom és béke.

A bójázás biztonságát az iszapban elhelyezett, több száz kilós vasfüllel öntött betontömb, hozzá erősített tízméternyi lánc és egy közepén acéltengelyes, legalább emberfejnyi élénk színű úszó bója gömb jelentette. Ez tartotta a víz felszínén a lánc véget és ehhez rögzítettük a hajó bójakötelét. Mindez bonyolultnak tűnhet, pedig nagyon egyszerű és szükséges a továbbiak megértéséhez. Ugyanis, hogy télen a jég ne tegye tönkre a bójaúszót, azt ősz végén levettük és a láncot az iszapra fektettük lehetőleg hosszan, hogy tavasszal könnyebben találjuk meg. A helyet ajánlatos volt jól megjegyezni.

Március utolsó napjaiban valamelyik hajófenék festő hét végen, ha a boci vízen volt már és elegünk volt az ecsetes görnyedésből, egy hajós társsal elmentünk „kukázni". Ez nem a köztisztasági edényekben látott guberáló turkálást jelentette. Még a tavaszi hajóberuházásoktól elszegényedett mivoltunk sem süllyedt ilyen mélyre. A kukázás nagy gyakorlatot és figyelmet kívánó ténykedés volt egy erre a célra szolgáló, arasznyinál alig nagyobb terpesztésű kis horgonnyal, az úgynevezett kukázóval. Ez azt a célt szolgálta, hogy megtaláljunk valamit a tó fenekén és felszínre hozzuk. Leggyakrabban az elfektetett bójaláncunkat.

Jó játék volt! A boci hátsó padján kicsavart derékkal ülve kézben tartott tízméternyi vékony kötélen vontattuk a fenék iszapjában a kukázó horgonyt. A lassan, óvatosan evezett csónak végéből a kis horgony megrándulásaiból, rezgéseiből rengeteg információt nyerhetünk. Szinte érzékelhető egy kagylómező nagyobb példányainak koppanása, egy- egy kisebb kő finom zökkentése. Aztán ha bójakőbe, vagy horgonyláncba akadtunk, szinte kirántott a horgony minket a csónakból

Hogy gyakorlott kezekben a módszer mennyire érzékeny, elmondok egy történetet.

Van a hajón egy szeretett, fontos, nagyméretű ollóm. Fényes, rozsdamentes, hosszú pengéjű. Fogó részeit narancssárga műanyag borítás fedi és ad kényelmes ujjfogást használatakor. Évekkel ezelőtt bójahelyemen szöszmötöltem vele valamit a fedélzeten és a domború kabin tetőről vízbecsúszott. Volt egy arasznyi, piros, vékony kötélből egy hurok kötve az ujjnyílásába részben azért, hogy használata közben csuklóra hurkolható legyen a biztonságos használatra, másrészt ezzel lógott zörgésmentesen a kabinfal fogasán.

Most nincs többé! Kettő méternél mélyebb vízben, puha iszapban nem pontosan megjelölhető pontról beejtve a forgolódó hajóról, nincs esélyem a kihalászására.

Két évvel később, a tavaszi bójalánc kukázásakor sok pici rezdülés után felhúztam a horgonyt, hogy a gyakori, nem kívánatos zsákmányt, a beszakadt horgász zsinór darabokat leszedjem róla. Hát, ott lóg az ollóm piros kötélhurokjával az egyik horgonykapába akadva, iszaposan és rozsdamentesen. Alig hittem a szememnek. Boldogan azonnal kipróbáltam, úgy vágta a papírt is, mint azelőtt.

Ilyen egy hűséges tárgy, amelyik két év víz alatti lét után is nagyon visszavágyott a hajóba.

Csépai Gábor, vagy Kovács Gyuri evezős partnerségével elismert kukázók lettünk. Akkor még 10-12 hajó bójáját ringatták a hullámok. Húsz éve egy sincs már a kikötő előtt. Tavasszal kaptunk kukázó felkérést bőven, amit két üveg pezsgőért vállaltunk. A várható lelőhelyet megtervezett sakktábla szerűen gondosan át kellett szántani a horgonnyal, ez adta a jó eredményt és hírnevünket.

Kaptunk egy kukázó megrendelést az akkor még ott bójázó híres 75-ös „Nemere" bójájának megkeresésére. Előtte órákon át mosolyogtuk kajánul a próbálkozókat, akik szerintünk teljesen rossz helyen szántották hosszasan az iszapot a tavaszi napsütésben. A Nemere, mély járata miatt messze bójázott a mólótól a nyílt vízen, helyének pontos betájolása nem volt könnyű feladat. A próbálkozók végül megtörtek, feladták és jött a felkérés két üveg pezsgő ellenében.

Híres, házilag kovácsoltatott kukázó horgonyommal és Csépai Gáborral már jó ideje kavargattuk mi is az iszapot eredménytelenül, messze a mólótól, szokatlan helyen, amikor hirtelen akadást éreztem. Gábor a szokott rutinnal sűrű, aprókat húzó evezőcsapásokkal tartotta feszesen a kis horgony kötelét, miközben én óvatosan rövidítve azt, fölé húztam a csónak farát.

Mindvégig éreztem a kezemben tartott kötélnek azt a megnyugtató feszességét, ami, mint a horgásznak a zsinór feszülése a boton át, jelzi, hogy megvan a zsákmány, Fémes jellegű akadás volt, keményen koppanó, Úgy tűnt, hogy láncba akadtunk. De amikor emelni kezdtem a horgonyt, furcsa volt, hogy nem éreztem a fokozódó elnehezülést, amit egy lánc szakasz

emelése alkalmával szoktunk érezni. Ezután megjelent egy karika, egy rozsdás vasnyél, végül egy négyágú nyitott horgony iszaposan, melybe hihetetlenül szerencsés módon és bonyolultan

akadt össze a kis kukázó horgony négy ága.

A zsákmány kicsit rozsdás, apró kagylókkal sűrűn borított karcsú és széles terpesztésű

horgony volt. Csak néztük egymást meglepetten Gáborral. Nem ezt vártuk! Csupasz horgonyt nem hiszem, hogy bárki valaha is kukázott volna.

Karikájánál fogva nagyjából leöblögettem, a vastag kagylóréteg eltávolítását és pontosabb megszemlélését majd a parton terveztem. Rövidesen meglett a Nemere bójalánca is, besöpörtük az elismerést és a pezsgőket.

Késő délután végre magamra maradtam a mólóra fektetett és közben szárazra szikkadt mindenfélével beborított horgonnyal. Álmélkodásom egyre nőtt, ahogy alapos vakarás és drótkefélés közben egyre közelebb jutottam a vas felszínéhez. Eleinte úgy nézett ki, mint a tudományos filmekben a római korú elsüllyedt gálya maradványok búvárok által kiemelt horgonyai. Idővel gyönyörű felszínek és kontúrok bontakoztak ki, ha eltekintünk a számtalan kis rizsszemnyi, borsszemnyi gödröcskétől, rücskösségtől, amit a kémia és a biológia, apró élőlények martak ki anyagából évtizedek alatt. Mert az ekkor már egyértelmű volt számomra, hogy ez a horgony még a háború előtt keveredett iszap nyughelyére. Ilyen míves kézi kidolgozású, szép formájú horgonyt nem készíthettek az elmúlt évtizedekben. Egy ilyennek elvesztése kikötő közelben, szájhagyományként megmaradt monda lenne napjainkban. Évtizedek óta nem hallottunk ilyesmiről.

A félbe maradt tisztítottság állapotában hazahoztam Budára, családi házam mindenes műhelyébe további restaurációra. Maszkban, fémporral panírozva, csupa szutykosan két napon át dolgoztam rajta, mire fém tiszta lett. Nagyon kemény anyagból kovácsolták és gyönyörű volt.

Hatvanöt centi hosszú nyelének vége a karika felé egyenletesen karcsúra vékonyodva mindvégig nyolcszögűre volt kovácsolva, nem hengeresre öntve. A szokatlanul nagyterpesztésű kapák ugyanígy, és végükön kifejezetten nagy, szív alakú, szép formájú kapaszkodók voltak. A nyél végén egy acélkarika billegett a kötélvég számára.

Talán éppen a szabad horgonyzás híveként mindig horgonymániás voltam. A minden időt kibíró biztonságos horgonyzás szó szerint létfontosságú a hajós életemben. A horgonykamrában 12-16 kilós eke horgony nyugszik fő horgonynak, lánccal, vagy hosszú kötéllel, de horgony felöli utolsó tíz méterén ólomgyöngy borítással. Minden időt kiáll biztonsággal megfelelő talajon. Végszükségre, az orr korláthoz erősítve lustálkodik egy tizennyolc kilós, „Jézusmária" becenevű klasszikus, négykapás horgony. Csak horgonykötelét kell rácsattintani egy biztonsági karabinerrel és bármikor bevethető. Évek óta nem volt szükség erre.

A farfedélzet alatti nagy raktérben két egyszerű, széthajtható farhorgony lapul, ezeket felváltva szabadvízi fürdéskor használom, vagy orral parthoz kötéskor farhorgonynak, vagy mindkettőt egyszerre süllőzéskor, a hajó mozdulatlanná rögzítéséhez.

Bevallani sem merem, hogy egy kicsi horgonyocska a bociban is van. Horgony mániám miatt mindig megmosolyogtak a többiek.

Most megjelent a Horgonyhercegnő! Nem lehet több nyolc kilónál. Szerintem, legalább ötven évig hevert iszapágyában, puhán, betakarva. Termetes pontyok turkáltak körülötte, csipkedték kagylóborítását. Karcsú süllők suhantak el felette, szétrebbentve a kishalak békés raját. Lehet, hogy egyszer-egyszer egy talajhoz lapult nagy harcsa is farkas szemet nézett iszapból kiálló felső kapájával. Kúsztak rá vándorkagylók és odaragasztották, rá bízták petékből kikelő utódaikat. Sok ezerszer suhant át kisebb-nagyobb árnyék rajta, gyorsan, vagy vánszorogva, ha vitorlás úszott el felette. Tisztán látta a mélybe nyúló alga nyálkás tőkesúlyát a hajóknak, mert felette a víz soha nem volt kettő és fél méternél több. Néha iszapot kavart rá egy dübörgő hajócsavar. Télen hallotta a jégrianások roppanását, a korcsolyák élének sercenő fém hangját.

Én azt hiszem, nagyon jól érezte magát félévszázados békéjében. Szabad nekem most újra szolgálatra fognom?

Rögtön kineveztem fő farhorgonyomnak, egyidejűleg az egyik összecsukós régit érdemei elismerése mellett nyugdíjaztam. A Hercegnő gyönyörű volt és kecses. Könnyű súlyához képest kiváló talajba kapaszkodó tulajdonsággal rendelkezett. Süllőzéskor a hajónak azt az oldalát, ahol a hercegnő volt az iszapban, soha nem mozdította el a felerősödő, megváltozott irányú szél, vagy hullámzás.

Nagy melegben farral szél felé horgonyzunk, hogy a lenge szellőt ne fogja fel a hajó magas eleje, hanem hátulról akadálytalanul simogathasson a napernyők alatt. Ilyenkor csak meglengettem fél kézzel a Hercegnőt és lecsobbantattam a hajó fara mögött. Ha lehetett, mindig ő volt szolgálatban. Karcsúsága miatt könnyedén volt kiemelhető az iszapból feladata végén.

A Hercegnővel sokszor büszkélkedtem és sokan irigyeltek érte. A kagyló bemaródások miatt nem volt tükörsimaságú, további csiszolással nem akartam anyagát gyengíteni. De ez a finoman hullámos felszín még érdekesebbé tette. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy vajon iszapba keveredése előtt, a háborút megelőző „gazdag" életében melyik jól szituált jachton szolgált? Milyen emberek közt élt? Van e még valaki az utódok közül, aki esetleg ismerte a történetét? Viharban szakadt le, vagy csak vízbe ejtették?

Néhány évre rá, a Nagyhajós Bajnokság végén fel kellett jönnöm Budapestre. Csodás időben rekkenő hőségben csomagoltam a kabinban a kikötőben állva a hajóval. A móló a nagyvíz felöl néhány sornyi magas náddal szegélyezett, ami sajnos teljesen felfogja a hűsítő, enyhet adó szellő lengedezését. Kemencére hevült hajómban szemem csípte a verejték, nagyon vártam, hogy végezzek a pakolással. Forró levegőt zihálva ekkor elhatároztam, hogy csak azért is fürdök még egyet. Búcsúmerülést rendezek ebbe a csodás, selymes, bár 27 fokos vízbe, valahol kint, a móló előtt, de nem túl messze.

Ledobáltam kikötőkötelem hurokjait és már töfögött is Olimpia a kikötőszáj felé.. Közben Hercegnőm kiemeltem a farszekrény ládájából és rácsomózott kötelének rendbe szedett karikáit elteregettem a padon, hogy simán csússzon a horgony után a kötél.

Nem mentem messzire. Először Hercegnőm csobbant, majd gyors kötélvég rögzítés után én. Azt hiszem, hörögtem a gyönyörűség érzettől. Egyedül voltam és ezt a boldogságot senkivel sem oszthattam meg. Kánikulai hétvége volt, közel és távol rengeteg fehér vitorlázó, vagy leszerelt hajó sziesztázott szerteszét a vízen. Messziről hallatszott a boldog locskolás, sikoltozó nevetés. Én a szörnyű pörkölődés után csak orromtól felfelé látszottam ki a vízből, mint egy víziló, ha hűsöl. A hajóm árnyékába bújva bugyborékoltam a boldogságot.

De nem lehetett sokáig! Sietnem kellett. Hát, indulás!

Vérző szívvel szedelődzködtem, mint mindig, ha el kellett hagynom ezt a paradicsomi állapotot.

A hajó farán állva a horgonykötelet méterről-méterre karikába szedve a hajó lassú lendülettel hátrált, közeledtem Hercegnőm fölé.

Hirtelen megdermedtem, mint akit villámcsapás ért!!! A kötél megkönnyebbülve, ellenállás nélkül jött tovább. Bambán, bénán bámultam az utolsó kötélkarika után a kunkorin himbálódzó üres kötélvéget. Másodpercekig értetlenül néztem a semmibe . . . Ilyen nincs! Ez nem lehet igaz!

Ez alatt hajóm a lassú lendülettől engedelmesen farolt, csúszott tovább.

Hercegnőm !!! Elhagytál!!!

Riadtan pillantottam körül. Furcsa látvány lehettem a hátráló hajó farán kétségbeesetten állva, kezemben a horgonykötél üres végével.

És ekkor ért csak az igazi döbbenet!

Nagyjából méternyire pontosan ugyan ott voltam a hajóval, ahol a Hercegnőre évekkel korábban rátaláltam. Hátborzongató felismerés! Nem akart nálam maradni! Kibontotta ügyetlen, nem ellenőrzött csomómat és visszatért régi iszapágyába. A hajó lassú csúszása miatt már nem tudhatom egészen pontosan, hogy hol maradt le. Most mennem kell, és soha többé nem fogom megtalálni!

Talán nem is szabad. Igen, érzem, tudom, hogy nem szabad! Hiszek a tárgyak valamilyen lelkében. Ő haza akart térni igazi otthonába! Végleg!

Azóta visszafogadtam a vacak, összecsukós horgonyt a hajófarra.

Tavaly, az új kikötő mólószára nagyot kanyarított ki a Balatonból, de Hercegnőm nyughelye még szabad víztükör alatt van valahol. Már nem tudnám, hol keressem. De néha biztosan elvitorlázok felette és hátha olyankor egy kicsi honvágya, hajó vágya van. . . .

Szalóczy Péter